A Knézich parknak nagy napja volt. Habár ezt senki nem tudhatta előre, legfőképp ő maga, mert ha a gyökérnek nem kél lába – lásd a papucsférjeket –, csak a szemét tudja forgatni össze-vissza. De egy parknak csak fűszálai vannak; hintái, amit ráfeszítenek. Hát akkor meg hogy működik ez?

Lloyd és Einsmann – utóbbi nagyon szeretett együgyű lenni – az egyébként szemtávolságban három másikkal konkurens söntés hátsó traktusából sompolyogtak ki. Tudni érdemes, hogy ők ketten távoli bajtársak, s mivel tombolt a június, összejártak játszani. Ulti, magyar kártya, römi, dominó, torpedó – így állt a lista. Ma kezdődött el az ő kis párbajuk második fordulója. Áttértek a fizikálisabb, taktikai játékokhoz. Többnapos gúnyájuk kisebb undort, netán unalmat keltett. Vastüdők helyett kitüntetések domborították ki a légvétel szerves vonalait.

A kártyajátékokat még a táborokból hozták haza. Egy teniszfelszerelés drága mulatság, de még jó, hogy az ütő olyan mint a felnagyított szita; műanyag, tágas szálak, ütőképesség – hsss; így repíti el a labdát. Feltéve ha azzal sem vegetálnának. Mert bizony az sem akadt náluk. Einsmann szabályosan villanykörtét csillogtatott meg maga fölött, amikor rájött; ha nem bírod labdával, játszd le gránáttal. Érthető gondolat; amíg a biztosítótű a helyén van, gond se szaporul tovább. Viszont ezek a gondok a tüsszentés ragályossági valószínűségeit súrolják; a teniszhez háló kell. Ezt is elfelejtették. Egyből a mellettük felállított hintára mutattak. Nagyon szerették a szomszédságot bujtogatni. Végül is, katona dolog.

Egy hinta függött annak korlátján, egy vastag okulárés diáklány foglalta el; fagyizott, s mindeközben az Anyegint olvasta Megkérdezték, zavar-e a röpködő ,,labda", azt mondta, sóhajnyit sem. Az angol meg a német tiszt beállottak helyükre. Einsmann szervált. Már az első játszma sem akart véget érni. De ez még a kislányt sem zavarta. S a játék, a munka, a szeret...semmi sem marad érdekes eléggé, megeszi a rozsda. Ilyenkor persze minden ellankad. Még a zsigerek is, és itt, ezen a ponton, Einsmann képtelen lett akkurátusan visszaszolgáltatni a gránátot társának, s csakugyan, a tű az ütőbe fúródott. A hintából és annak kis bíbelőjéből, úgy szólván, roncsok maradtak.

– Tudtam, hogy tréfálkozni fogsz! – nevetett az angol.

– A lendületen túl megmarad az elszántság. Kevesebb lendülettel nem próbálod meg, pajtás? – csengte a német.

Keressünk problémát a nem létező kulcsra. Ímhol, az anyukák! Mintha egy bizottság tagjait jelentenék.

– Ki volt az? – jött az elégedetlen kérdés.

A két jómadár előzékenyen vádolta egymást. Az alibi egy állandó ujjmutogatásban nyilvánult meg részükről.

– Ne tessék pereskedni – bölcselkedett Lloyd – bocsánatot kérünk. Inkább rakjanak rendet.

A bizottmány csak egy adag megnyúzott libabőrként állt, bambult. Elbóbiskoltak. Aztán összerakták a hintát. A kifehéredett lány derűsen vigyorgott. Talán épp az utolsó kicsiny repülését élvezte.

A két tiszt pedig, mit volt mit tenni, visszament a söntésbe. Az estét már billiárdasztal felett töltötték.

Reméljük, az anyák nem vették zokon a dolgot. Igazán előfordul az ilyesmi.