Látom, vita volt itt arról, hogy valaki másféle novellákat ír, legfőképp pornográf dolgokat. Én nem tudom, nem néztem, nem voltam itt, más dolgom akadt, de most jelentkezem. Az említett vitát egy kicsit magamra is vettem, mert anno én is kaptam hideget-meleget itt egyesektől, mert, ha az újak elolvassák néhány írásom, én egy harmadik irány vagyok. Ahogyan itt is, csak rettenetesen nehezen megy manapság az írás, s inkább egy tehetetlen rehabilitáción vagyok, de azért ezt most kiadmon, ha már a játékra nem sikerült. Nem is gond, nem tölt meg elégedettséggel.

Az átváltozás krémje

Maradt utánuk egy talpalatnyi csepp a kis mustáros flakonból. Ebben a csápok eltévedtek, s a permetes ízség bensősége végleg egymásnak ugrasztotta őket. Az élvezet krémje – milyen omlós – a lábakat is húzta magával.

S a majonéztől, egy kívánságtól, vagy épp Moira fonatából; embernagyságban betöltötte a kredencpolcot. Itt látszott meg: a többieknél kellene a fűélt nyammogni. Pici féregként ennyit ért, hát most, itt a prágai aljanép közé bespájzolva, kinézve meg nem telt fejéből, a kredenckilátásból, a másik polc aljára, befeszülve a lécek közé, s akár a passióban, megállt a szöggörcs a csuklóizületben.

A kereskedelmi ifjonc, Gregor müzlikanalazáskor adja meg reggeli orcacsókjait szüleinek. Bagatell szokás, ám nem akarták tőle elvenni. Ma mégis, eltérve a szürkülettől, a miújságok zivatarába belereccsent az átváltozás rekkenő pillanata, miként a szekrénylécek forgácsostul megreccsentek, s a szokványtalan hangya bőrébe került egy ma született középkorú ember. Erőltetésében majd' helyben sérvet szerzett, kezeivel egyszerűen kalimpált, kézfejét C-alakba merevítette. Butaság elhinni: az átváltozás nem jár hajlékonysággal, hát még gördülékenységgel!

Gregor észlelésekor a jövevény a nyelvlefetyelés beszédtanával ismerkedett, egy kicsit rekvirálva korábbi létezését, s átértelmezve, miért nem maradt kinn a játszótéren a bollyal. Valami megszokott formulát még ezeknek, a váró családnak a kedélyében kurkászva a zajt szeretetben üdvözölve hősünk kibűvészkedi magát a kredencfogságból, s rákap elegáns öltözöttségére. Lakkcipő, temperamentumos kölnivíz hullámai, tweedöltöny, csokornyakkendő, gigamandzsettás márkaing kosztümözi, s önmaga udvariatlanságában nyelvét ölti a nagymamalekvárnak – mi a franc baja van vele? –, s a ruhát sem hagyja tisztán és újdonságban, hiszen első dolgának érzi megmászni a koros vályogfalat, s ez ízetlen végtagok hiányában nehezen sem akar összejönni.

S ekkor a tehetetlenség jövevénye az öntudat felismerésében kérdéseket tesz fel: miért hagyja rongybabalazaságban a karját? Mikor tanult meg járni a lábán, ráadásként kinyújtott térdekkel? Mikor fogja abbahagyni a gondolkozást? Most gondolkozik először idejében, vagy régen nem tette?

És felismerésében beláthatólag tényleg képtelenül járt, s karját is eképp hagyta ismeretlennek. Térdre rogyott, mert éreznie kellett a vadonatúj, bónusz porcikákat, felkari vénai domborműveket; jól megfeszült, s kedvére tartogatna egy tálcát, de egyelőre csak magányosan fitogtat. Elférne még egy jegygyűrű is és megkérhetné vele szemben az eperkés szörpasszonyka nyakát – ha már keze nincs! –, Piroskát!

Gregor addig a kandi szögig ásíttatta az ajtót, míg az a lábatlankodó jóképűségbe(mely percekkel imént csáposnak és nyúlósnak jelentkezett) nem engedett látást. A kereskedelmi ifjoncot akkortájt furdalta a hitfortély, s ehhez valami esetlenséget, úgyszólván hébert kellett beszélni. És ha valaki idegenül idegenként idegenséggel ismerkedik, amilyen Gregornak épp a Tóra, a szakállról igazán megtéveszthetetlen fétist képzel.

– Apa, kelj fel, hozz bort, ereszd be a rokonságot, Mózes van itt. – mondta Gregor egy határozott, kurázsikovács hűlésben.

– Aztán miféle? – mondta az apa. Ő is benézett. – Nehezen. Ez az arcra mentén metélt. Mikor hoztad?

– Mondom – győzködött Gregor –, itt lapult.

Az apa pilácsban újrafürkészett. Előkerült a ferde, megtépett spájz. Legalábbis mentalitásban, mert egyébként nem tűnt az sehova. S már tágult az elképedés, a lehetetlenség kétlábúságának egészséges iszonya, de ugyanakkor a pátoszi kisajándék – a lakkcipő, a temperamentumos kölnivíz, a tweedöltöny, a csokornyakkendő, és a monumentális márkamandzsetta ingestül – hamarább vágott a biztosítékba, s gazdauram már fogfájósan földelne is:

– Azokkal nem lehet ám innen kilépni, ki kell a dupláját fizetni – mondta, – gyerekre vettem, volt száznyolcvan.

– Ide dugtad? – kérdezte Gregor.

– Boldog születésnapot, így előre is. – mondta az apa leverten.

Ezzel párhuzamban a jövevény elcsépelt marionettként kalimpált ízülettelenül a csempén.

– Na, most már aztán tápászkodj! – szólt rá a jövevényre, mire az cöcögve halandzsázott egyet. – A prágai menyegzőre, mi szült téged? Névjegy nincs?

A mellzsebből csakugyan tükröződött valami. A jövevény igen koordinálatlanul vezetve emberi, ujjak végett elágazó csápjait, kimutatta.

– Kafka? Az meg ki? – mondta az apa, a zsidó etikett gondolatjárványától röhögcsélve.

– Ne dicsekedjen az apu, már a ruhája is garasos. – mondta a gyerek.

– Ismerhetsz, én alább nem adok. A község primőrön kívül nem látott egyebet. Na jó, beismerem: az ő neve ott volt végig, tudtam, mert az övé. Az ereszcsatornát jövő hónapra terveztem megcsináltatni. Tudod, hogy anyád másodlagos.

– Te meg nem vagy elég makulátlan.

Az öregben közben egy valódi író esetleges betoppanása fortyogott elméletként.

– Nem ez az ürge volt, aki téged féreggé változtatott, fiam? – gyanakodta.

– Csak papíron.

– Transzformáltak minket elégszer, jusson eszedbe. Noha – ami igaz, igaz marad –, elég sokan ismerik már mostanra. Te, ez mozog.

S csakugyan, humanoid férgünk rögvest két pillanatnyilag szabályos lábára áll, s hullámozva, akár egy gólyalábon, menni kényszerül. Emberi élelmet nem ismervén az asztalra marasztott morzsákat kezdi nyaldosni.

– No lám, új házvezető! Anyjuk, jöjjön csak!

– Hallom ám, telik az idő. – mondta az anya, közelítő hanggal. – jaj, de cukor! Ő tapasztja az ereszt?

– Mi az hogy, mosogat is, törölget is.

S a hangyából faragott rongyember nem tudni miért, ráérzett a szolgálatra: tányérokat ragadott, s ügyesség híján apránként felmorzsolta őket.

– Milyen aprólékos. – álmélkodott az anya.

– Nem ilyen hangos ám az! – kiáltotta az apa. Felesége tarkójára ütött. – Lássál már a szemedtől, ez csörömpöl, tör, pusztít! Hívd a bírót, Gregor!

De a fiút akkorra már a vendég harapdálta.

– Na, ennek sem kellett sok, ez is a mi vérünket szívja – az apa ezt mondva légycsapót ragadott.

– De hát még fel sem takarított! – szörnyülködött az asszony.

– Majd én feltakarítok!

Kobzán a tett a kamrába riadóztat, s a letűnt hangya oda visszaszökik gyerekestül, támasztja az ajtót, s névjegye hátuljára, melyhez toll is társult, az itt látott, hallott nyelvi elemekből beszédfélét igyekszik firkálni, s egy szelíd tintapacát ki is vitelez.

Közben az apa, nem tudni miért, egyszerűen csak kopogtat.

– Na ide figyelj! – mondta, miközben Gregor gőgicsélése is feltört – Én már elégszer ugattam! Ugattam Dávid rendeletét. Ugattam Mózes rendeletét. Ugattam Nero rendeletét. Ugattam az Eichmann-századot. Te még beszélni sem tudsz. Szörnyeteg vagy.

Az apa kést ragadna, de a feleség lebeszél.

– Hát hadd menjen. Ha tud, ha nem.

Kedvesen kopogtatnak. Az átváltozott kijön, s Gregort többé nem ragad. Mutatják neki a kijáratot, elköszönnek, öltöztetnek, támogatnak. S a búcsú zárópislantása tragikummá foszlik: az apa még utána nyújt a légycsapónak. S amilyen kicsiny a csapás, olyan halálos.

– Az ingéért. Az ingéért tetted meg, mi? – háborodik a feleség.

– Pusztuljon ahogy akar – mondja az öreg zsidó –, de az ing érték, azt nem hagyom!