Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk. A tisztítószer habja épp most igyekezett felszáradni.

Lilánának – a művészi hatás kedvéért – levetették ruháit, s úgyszólván mocsoktalanul állították ki a közkultúrának. Tetőtől talpig, az egész ereklye egy páneurópai paráznaság – és még fintorog is. Mert mi mást tenne; erőlködik, hátha kijut. Nem akarja magát megvágni, alul kezdi el a sarkokat, éleket tapogatni, felfeszíteni viszont már képtelenség. Puritán jellemeket gyakorolhattak rá az események, mert úgy meglepődött mellei nagyságán, mintha még sosem találkozott volna velük.

Aztán arra is ráeszmélt, hogy be is tudja azokat takarni; hosszú, kiengedett szőke haja volt. A fény visszatükröződött az üveglapról; feltűnt a szemfesték, hogy a háta mögött van egy okostelefon, szájfény, egy fénykép valami fiúról. A melegsége is értelmet nyert; meglehetősen debella fenekét díszpárna súrolta, s még nőiessége is helyén volt. Kitörhetett volna az egész vesztegzárból, ő jóval magasabb annál, de ha feláll, összegörnyed, elvész az egyensúly, elesik, s akkor a szilánkok martalékává válik; ilyen kicsi szobában nem lehet felállni. Ez a lehető legminimálisabb harmadik dimenzió.

Kinyílt az ajtó. Beintegetett a természet reggeli fénye. A múzeumigazgató és az éjjeli őr jöttek kezet fogni. Liliána jelt adott, nem mozdultak rá. Zajt csapott, integetett, üvöltözött, egyedül maradt. A lány már kezdett hívő lenni; előző életeit vette sorra – egyszer Kleopátraként pusztult el, aztán Jeanne d'Arc-ként kapott gyors haláltust, végül Madame Deficitként adósított el egy népet. Most végre korlátlan szabadságért felelt; a biciklizárak feleslegessé váltak, a lakatosokat száműzték a kicsi európai országból, a paplanokat öreg bankókból szőtték, még a házak falai is megtanultak mosolyogni. Hát akkor tényleg, mi ez? Már megint miféle végzet ez?

A nap első látogatói egy elemi iskola osztálya volt. Tájékozatlan osztályfőnökük megkérdezte az idegenvezetőt a friss szerzeményről, mivelhogy még nem készült róla leírás.

– Ó, ez még csak tegnap került ide. Nem tudom, elvileg Marie Antoinette korabeli portréja.

– A tankönyvben nem volt túl filigrán – mondta az egyik diák.

– Mert azokon a képeken terhes. – találgatott az idegenvezető. Rég múltak már neki az iskolaévek.

– Köztudott, hogy a francia királynénak nem voltak gyerekei. – mondta egy másik diák.

– Ki tudja, lehet, hogy meddő volt. – mondta az osztályfőnök. Ő sem tudta biztosra a történetet.

Liliána ekkor őrült Canossa-járásba kezdett.

– Milyen élénk – mondta egy lány.

– És szép – mondta egy másik

– És csupasz! – disznólkodott az illúzióba harmadikként egy fiú. Ilyen az ő korosztálya.

Délután egy csapat nyugdíjas gúnyolta ki a hercegnét, mondván, ezek a mai művészek csak pajzánkodni, hatásra vadászni tudnak.

– És a fallikus Michelangelo? – kérdezte vissza az idegenvezető. Nem érkezett válasz.

Heteken át kritizálták, melegen és hidegen; perverzen és józanul. Az idegenvezető enni adott neki, többnyire mogyorókrémet. A lányon már mindent kielemeztek; a bibircsókot a lapockáján, az emlőit, a nemi szervét, a fülcimpáit, a fürtjeit, a szempilláit egyénenként, a kisujját és a középsőt(a többi valahogy elmaradt), a fogát, és a többi. Amikor a szájfényt használta, alig lett feltűnőbb, s akkor is csak egy ,,Pocsék guminő" kijelentés erejéig, s amikor lenyalta, ugyanez játszódott le. Pózolt a telefonnal, megpróbált elérni egy internetet, de csak a Jóisten telefonszámát találta a kontaktok menüpont alatt. A fiú a képen pedig még csak nem is létezett.

Egy nap háromszor sírt, kettőt táncolt(meg is tapsolták érte), csókokat küldött, esténként önmagát szórakoztatta(az éjjeli őr ilyenkor takarta el a szemét, pfuj!), reggelre Várkonyi Lajos, reményekkel teli festőművész leecsetelte, költők, írók, újságírók tettek látogatást. A vitrinje szakmai dokumentumokkal lett ellepve. Szerelmes levelekre válaszolt, mesét olvasott az árvaháznak, aktjeleneteket forgatott.

Aztán egy év után, pontosan – úgy dél tájékán – felhívta a Jóistent a telefonon.

– Talán mégiscsak jobban megérné a másik nemben élni.

Kitört a vitrinből. Belevágódott az üvegszilánkokba.

Ma már egy csendes, zárkózott férfi. Mestersége: bakter. De most épp sztrájkolnak – gyászolják a luxemburgi hercegnét.