- Nem vagyok majom! – kiáltotta Ham István, amikor egyik reggel belenézett a tükörbe.

Pedig való igaz: egy szőrös képű, kerekfejű, hajlott vállú csimpánz nézett onnan rá vissza.

Ahogy tekintetét végigjáratta saját testén, meg kellett állapítania, hogy bizony a tükör nem téved. Végtagjai hosszúak, méghozzá aránytalanul. Tenyere a padlón pihent, ahogy kinyújtotta a karját. Testét teljesen szőr fedte, és akárhogyan próbált, nem volt képes felegyenesedni.

Halálos fóbia 10.

HAVRILLA őrnagy, Zsolt kihallgatása után szakértőkkel is megvizsgáltatta Liza búcsúlevelét, mert abban Zsolt anyja pontosan megnevezte azt a gyógyszert, amit Jolsvai konyakjába tett.

Amikor visszatért a Szeberényi lakásban tartott helyszínelésből megtudta, hogy Margónak az orvosok nyugtató injekciót adtak be, és csak körülbelül két óra múlva lesz kihallgatható. Az üresjáratot kihasználva előbb megebédelt, majd beugrott a laborba.

Halálos fóbia 8.

A PALLADIO székház dísztermében már ott ült az egész vezérkar, és velük szemben az izgatott részvényesek türelmetlen gyülekezete, amikor az elhunyt elnök–vezérigazgató két örököse elegánsan, kifogástalan sötét öltönyben, fontos emberek szokásához  illően kissé megkésve, belépett. Sokan most látták először az ikerpárt és halk pusmogás jelezte a meglepetést, amit a két, tükörképszerűen egymásra hasonlító fiatalember keltett.

Halálos fóbia 4. 

MARGÓ sikoltozására felbolydult méhkassá változott a bakonyi vadászház. 

A személyzet rögtön hívta a mentőket, de még ki sem ért Veszprémből a rohamkocsi, az egész ház már az összes részletet tudta. Szobáról szobára terjedt a hír, mint valami ragály, és nyomában, mintha láthatatlan vadászkürtök fújták volna le a hajtást, vagy inkább a helycserés támadást, azonnal megindult a népvándorlás. Alulöltözött, lihegve loholó urak és hölgyek ütköztek össze a szűk folyosókon, mindenki az eredeti szobájába igyekezett, takargatta magát, de közben a másikat leste.

Halálos fóbia 3. 

A PALLADIO székházban november végén terjedt el a pletyka, hogy Jolsvait nyugdíjazzák. Hatvankét éves volt és a közvélekedés szerint lassan ideje, hogy végre átadja helyét Marosi Petinek, a pénzügyminiszter unokaöccsének, akit már külső nyomásra két éve a helyettesévé választottak.  Az új seprő az első perctől kezdve jól sepert és az ő helyére pályázott. Egyből elterjedt Jolsvairól, hogy begyepesedett vén pojáca, aki már nem tudja kézben tartani az ügyeket, a válság miatt egyre kevesebb a megbízás, és a zuhanás csak úgy állítható meg, ha nem engedik, hogy az ellenük szövetkező konkurencia zárja karanténba a céget, hanem ők teszik lapátra az öreget.

Halálos fóbia 2. 

A MALÁJZIÁBA tartó repülő úton sem volt semmi probléma a kicsivel. A Sepangi repülőtérről Kuala Lumpurig tartó gyorsvasúti utazást mindannyian élvezték. Péter a pályaudvaron várta őket. A család végre együtt volt. Zita boldogan ölelgette fiát, aki úgy tűnt, kicsit lefogyott, egyébként pompásan nézett ki. Elképesztően napbarnított volt, és férfiasan borostás arcával, lófarokba kötött, hosszú hajával, sokkal vagányabban nézett ki, mint a családapához illően konszolidálódott bátyja.

Az egyik csiszol.

A másik is.

A harmadik kritizál.

A negyedik itt felejtette a a paraszolvenciáját.

Az ötödik az olvasó.

A hatodik is.

Öten maradtunk.

Egyikük egy tüzes ólmot lő felém.

Hirt a röppálya lekonyul.

Szavakkal savazok.

A gyilkos meghalt.

Nem értett semmit.

Négyen maradtunk.

Nem kell juss.

Már csak három.

Nincs magyarázat.

Már csak kettő.

Egy írással később alábecsül.

Már csak egy.

A sok kis apró tikk-takk bűvöletét szegi.

Egyedül maradtam.

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.

Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

A vizsgáimra készültem. Szőttem a lexikon pókhálóját, amitől tán e novellát is írni tudom, s amitől megtanultam az egy-kettő-hármat.

De egy dolgot nem tanítottak meg. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem a széken. Szobám becsukott ajtaja kopogásba remegett.

Erre vártam. A tanítóra.

Teljes C-alakú törzse csak lefelé engedte nézni, protézisét percenként visszaszippantotta, mert a tömegvonzás engedett. Furcsálltam, de sétapálcája helyén most pásztorbot szolgált támasznak.

J. István biennále beszélgetését végezte a fülkében. Spórolási szempontból így jött ki jól, az angyalföldi koldusoknak ez az arány a legmegfelelőbb. Felesége, Mariska szépen összefoglalta a két év történéseit; Zsófi, a lány csillagásznak álmodja meg magát, s ehhez képest tanulmányai is a csillagok határait súrolják, és arra is felhívta férje figyelmét, hogy nemrég kezdte a középiskolát. A legfontosabb mondat azonban, hogy a távozásával megtérült rezsi szépen építi magát a csonka család kasszájába.

Orsi néni, egy jobb tanár, kérte a menetrendről való szíves útbaigazítást. Meg lehetett nyugodni, nem késtünk le semmit. Az a menetrendtábla olyan hülyén nézett rám. Biztos, mert elfelejtettem szíjat húzni a nadrágomba. A zsebemben van a kezem végig, elszabadultan csúszkál. Apám nem mondta meg, hogyan kéne ezt az esernyőt becsukni – tyű, de zuhog!

A buszra szállva előkaptam a hatósági igazolványomat, kerek hatvanöt forintért utazhattam harminc kilométert

Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

Szaniszló Barbara, fővárosi bölcsészhallgató, a disszertációjában a konstruktív racionalitásáról elhíresült tanszékvezető szavai szerint nem megfelelően igazodott a természeti törvényekhez, ezért, bár a hölgy indexe überperformanszt diktált, nem lépett tovább a diploma ösvényén. Később azt a vádat is előhúzták, miszerint plágium kapott helyet az esszében, tudniillik a 'Hogy készül a gyerek?' kérdést más fiatalok is felkutatták már.

Szaniszló Barbara munkájában a következő dialógusokat emelték ki pirossal:

– Piroska néni, így nyolcvankét évesen, ön szerint, hogy készül a XXI.

Még azt is leközvetítette a tévé, ráadásul élőben, ahogy a kuglóf meghűlésére vár, nyomkodja a villát a puha kis semmiségen nyammogva, zavartan. Nem várta ki a percet, ehelyett felállt, s pár méteres szakasz között ingázva gyalogolt végig tíz kilométert.

Én jártam a fejében. A bizalom körében valahogy sehova sem tudott leültetni.

El akart bújni. Megadta nekem a címét még régről, tudhatná, hogy nem zaklatom.

Nyúlt felé a mikrofon, nem válaszolt a riporternek.

Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk.

Tízóraikor az uzsonnás dobozt cipelők terítették be az udvart, melyet szolidan, s már elölről-hátulról átuntan, alázkodóan terített be a beton. Szegényke nem tudott mivel elnézést kérni, ha egy gyerek belebukott a járólapba és megütötte magát.

Az ereszcsatorna jól bírta, ahogy Puskás Laci, az iskolaújság diákszerkesztője és legkedvencebb osztálytársa, a fotomán Péter a tetőre másztak. A doboznyi bon-bon, amit hátukon hordoztak, egyfajta szórványozott vigaszdíjként volt előkészítve.

Gimnazistaként gyakran ücsörögtem az iskolai könyvtárban. Na, nem azért, hogy olvassak, mert azt nem illik, de hogy segítsek az elektronikus adattárhelyet megvalósítani. A hely maga nem volt könyvtári, túl kicsi volt. Két négyzetméter között kábelháborúzott két számítógép a konnektorokért. Az egyik új volt, a másik nem. És mivel a középkorú berendezések nem tudják felfogni, mi az a vezeték nélküli internetkapcsolat – és még imádkozni sem tudnak –, mindig a fiatalságra kell hagyatkozni.

Épp most ért haza a bizonyítványosztásról, s talán még soha nem kellett ennyit magyarázkodnia. Szó esett tanári elírásokról, azok erkölcstelenségéről, lekicsinyített diákcsínyekről és megbocsátandó sunnyogásokról. De ez nem változtatott semmit: megbukott, tanulnia kell tovább.

– Jól van – mondták a szülők –, nem az én nyaramat rontottad el. Megebédeltek, s a fiú lebiggyesztett arccal tért ki az utcára. Utána nyílt a konyhablak.

– Ha már odakinn vagy, itt ez a lista, amit reggel írtam – mondta az anya – én egész nap takarítottam, valamit te is csinálj!

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, te pimasz:

én vagyok a legszebb leány, nem igaz?

Mindenki, ha mást merészel mondani,

irigységből szeretne rám rontani.

Tükröm, tükröm, ne hallgass, ha kérdezek!

Felelj bátran, mert üveged szétreped.

Hét év átok, balszerencse, mit nekem,

amikor én irányítom életem!

Tükröm, tükröm, mi van, hogy így nem felelsz?

Bennem bizony nem jó játszótársra lelsz!

Sebaj, ha te ezt akarod, úgy legyen:

nélküled élem tovább az életem.