Sziasztok!

Ezt az írást eredetileg egy „Álljon meg egy novellára” jellegű pályázatra szántam, de végül nem került beküldésre vagy értékelésre.

Azóta viszont azon gondolkodom, vajon mit gondolna róla az, aki egy plakáton látja meg az utcán, megáll, elolvassa... Mi jutna eszébe? Felismerne benne valamit a saját életéből? Elgondolkodtatná?

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, akár az érzelmekről, amiket kivált, akár arról, hogy szerintetek működhetne-e „utcai novella”-ként vagy köztéri gondolatindítóként.

Örömmel fogadom a visszajelzéseiteket!

BECK ATTILA
AZ ÓRIÁS ÁRNYÉKA

A világban, ahol mindennapjaink a megszokott ritmusában éltük, egy váratlan veszély sötét árnyéka vetült ránk. Az emberek szinte észrevétlenül szenvedtek tőle. Egy arctalan óriást szabadítottak a világra, aki mértéktelen éhséggel pusztított, szedte áldozatait – nem kímélve öreget, fiatalt, gyereket. Az egész világ, mintha észre sem vette volna, hogy micsoda katasztrófa következett be. Mi csak éltük tovább megszokott mindennapjainkat, próbáltunk megküzdeni a nehézségekkel. De szép lassan elárasztott mindent a félelem – és voltak, akik tettek is érte, hogy így legyen!

De az igazán szörnyű az volt, hogy ez az óriás nemcsak a megszokott világunkat rombolta le körülöttünk, hanem a családjainkba is betette láthatatlan kezét. Elragadva azokat, akikre a legnagyobb szükségünk lett volna. Édesanyám is ekkor távozott – ő is áldozatul esett a járványnak. Az ő tudása, élettapasztalata és jelenléte sokat segíthetett volna abban, hogy megtaláljuk a kiutat a nehézségekből, amelyek végigkísérték addigi életünket. De ő elment, és egy szomorú karácsonyt hagyott ránk. Az ünnep, amely mindig is fontos volt számomra, abban az évben már csak szürke hétköznap emlékeként maradt meg.

Szomorú szívvel gondoltam arra, mennyire igazságtalan az élet. Édesanyám úgy ment el, hogy akkor nem tudott ott lenni mellettem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.     Ez az érzés egy életre megsebzett engem. Elmélyült gyűlölet tombolt bennem azok iránt, akik ezt a világunkra szabadították, akik felelősek voltak mindezért. Csak reménykedtem benne, hogy egyszer majd valaki rájuk talál, és felelősségre vonja őket a tetteikért. Hogy elnyerik végre méltó büntetésüket, amit megérdemelnek. Végre elégtételt kapnak mindannyian, akik hasonló érzéseket éltek át, mint én.

Eljött az újév. Amikor édesanyám urnája végleg földbe került, akkor értettem meg igazán, hogy egy ajtó végleg bezárult mögöttem.
Még akkor is, ha addig mindig nyitva állt előttem – ha a problémák hazavezettek, hogy segítséget vagy tanácsot kérjek tőle.

Magamra maradtam. Most már a saját utamat kellett járnom.

De az élet, mintha megsajnált volna engem, adott egy új esélyt. Mert nem sokára felsírt egy újabb élet – egy kis csoda, aki minden nehézség ellenére ott volt, és megajándékozott minket az újrakezdés lehetőségével. Láttam, ahogy világra jön, ahogy rendbe tették, majd a kezembe adták – csodálatos érzés volt. Amikor élénk kék szemeivel rám nézett, mintha belém hatolt volna. Egy ajtót nyitott meg bennem, mélyen legbelül.

Az ajtó mögül édesanyám szavai szólaltak meg bennem:
„Fiam, ha okosan használod, amit tőlem láttál és tanultál, menni fog ez is. Látom, és tudom, hogy megcsinálod. Eddig is megbirkóztál az élet nehézségeivel – csak menj tovább ezen az úton, és sikerülni fog.”

Édesanyám szavai mélyen belém égtek, és elkísérnek az úton, amit választottam magamnak.
Megráztam magam, összeszedtem minden erőmet, és elindultunk az életünk új, nagy kalandjára.
A kalandra, amit vigasztalásul szánt nekünk az élet.

Egy új, de furcsa világ tárult fel előttünk, tele csodákkal és új élményekkel.
Mert ő más, mint a többi gyermek – és más utakon jár.
Ez az út egy másik világba vezet.

Ez az új világ, amelyben most élünk, lassan megtelt színekkel, formákkal, betűkkel és számokkal – amiket már korán felfedezett magának. És ahogy növekedett, a virtuális világ valósággá vált. Életünk állomásaira lassan befutottak a buszok, vonatok, metrók és villamosok, melyek újabb utakra, kalandokra vittek minket, hogy kielégítsük mániákus kíváncsiságát, vágyait.

Lehet, hogy ez nem az-az út, amit eredetileg szánt nekünk az élet – de talán kárpótol, az elszenvedet veszteségekért!

Az űrlap teteje

Az űrlap alja