Gimnazistaként gyakran ücsörögtem az iskolai könyvtárban. Na, nem azért, hogy olvassak, mert azt nem illik, de hogy segítsek az elektronikus adattárhelyet megvalósítani. A hely maga nem volt könyvtári, túl kicsi volt. Két négyzetméter között kábelháborúzott két számítógép a konnektorokért. Az egyik új volt, a másik nem. És mivel a középkorú berendezések nem tudják felfogni, mi az a vezeték nélküli internetkapcsolat – és még imádkozni sem tudnak –, mindig a fiatalságra kell hagyatkozni. Pedig a fiatalság nagy bolondság. Nevetséges ez az egész világháló is, úgy ahogy van, meg se lehet fogni, de ő magába tud szőni. Micsoda aljasság ilyet kitalálni!

Annyira nem készül semmiből és sodorja magába az ismeretet – és leszünk egyre kelekótyábbak –, hogy felváltja a tollat, a ceruzát meg a síkra szeletelt, hajlékony palatáblát is, amit a fákból vonnak ki, és amit furfangosan papírnak nevezünk. Ez a valami meg egy nagy semmi, ami van, és ami ráokádik a villanyszámla összegére még néhány véget aligha érő nullát. Meg a klaviatúrák sem pötyögtethetők a végtelenségig, az egerek sem cincoghatnak eleget, de én mondom, ha ezek a kontinentálisan fetrengő elanyátlanodott vállalatok nem lobbiznának, biztos mindegyik bírná örökké. De hát a szalagmunkásoknak is ennie kell valamit. A múltkor néztem csodálkozva, hogy apám évek után megint Forma-1-et néz és ezeknek a cirkuszi artistáknak, vagy ahogy a tömegkultúra szankcionálja: pilótáknak a technikai berendezése mutálódott. Legalább anyámnak immár nem kell háborognia, hogy miért vinnyognak ezek a versenyzők a sebességtől. Aztán hallottam csak, hogy ez azért van, mert takarékoskodnak. Tehát ha nekem valaha kinő az ádámcsutkám, nem fogom többé a zajt szennyezni.

Ami az adatkezelést illeti, sosem látott könyvek azonosítószámát kellett hol begépelnem, hol meg egy pengétlen villanyborotvával a technika agyába csókoltatnom ilyen vonalas izéken keresztül. Meg pecséteket kellett nyomkodnom a tizenhetedik oldalakra meg az utolsókra. Volt azonban, mikor ki voltak tépve és komoly tanácsot kellett összeültetni az igazgatóúrral. Aztán megegyeztek a magyartanárommal, hogy az azutáni oldalt kell ilyen esetekben megerőszakolni.

Meg volt ezeknek a könyveknek a gerincén egy betű meg egy szám. CUTTER-nek illet nevezni. Az író vezetéknevének iniciáléjából volt a betű, a számot meg csak úgy kapta mint az élfocista a mezen a két lapockája közé, hogy tudja az edző, hova kell ütni, ha torkára akad a balszerencse, mert kikapott a csapat. Tele van tutyimutyi emberekkel ez az intézet, de legalább a lányok szépek, meg nagyon aranyosak is, meg azt is szeretik, ha jeles bizonyítványt mutathatnak fel az anyukájuknak nyárelején. Én hozzájuk szoktam simulni ha akad egy negyed órám két tanóra között, és miért ne akadna, és bekukucskálok a kis butácska világukba, aminek a transzcendense azzal az expresszivitással ad magáról életjelet, hogy megríkatja ezeket a szép leányzókat miután feldolgoztatja bennük a kamu-nemkamu históriákat, majd saját magukra kezdenek mutogatni és hangoztatni, hogy milyen igénytelenül képesek igazodni a bioszférához vagy épp fordítva; egyszóval annyira hülyének érzik magukat, hogy hajlamosak Anna Karenina példáját követni.

Múltkor rombolok hazafelé a cébéából, balra tőlem egy nemzeti dohánybolt – ami a tévhit ellenére azért kapta ezt a nevet, mert ezek olyan speciális trafikok, amiket áthoztunk magunkkal a Vereckei-hágón és ott lobog a zászlónkon a címer mögött jól elrejtve – és látom, hogy a hidrogénbombázott hajú kiscica nyalókával a szájában hebeg az anyjával, hogy menjen be vásárolni. A legrosszabb a történetben, hogy ez meg is történt. Tele van tutyimutyi emberekkel ez az egész intézet, ez az oltári kakukkfészek, amiben éldegélünk és amit a kakukk ülepe melegít. Keleten ez a kakukk sárga és beszél a csillagokkal, a rómaiak szerint meg tele van barátokkal, a göncölszekéren partizik és allergiás a pálinkára. Ki így, ki úgy.

A magyartanárom nem a tömegkultúrának megfelelő integrációval vált kelekótyává, hanem mert, ahogy a behatásai engedték, megártott neki az infrastruktúra. Hát kérem szépen, aki egész Oroszországgal rulettezik, azt többször lövik meg, mintha ő ölne meg bárkit is. Amikor Puskin vagy Tolszoj, vagy mi több, Bulgakov került az irodalomóra központjába, csillagok nőttek a homloka alatt. Biztos valamelyik honfi odaát olyan formájúra vájta ki a katyusájával. Voltakik, akik különlegesebbek voltak és nála próbálkoztak, de ő prűden visszalegyezgette őket oda, ahonnét elé keveredtek. De engem nem. Ismeretlen sansz, hogy most én fogtam le az ő kezét, vagy ő maga lazította el. Mindenesetre dolgoztam és írtam neki. Aztán ő meg szépen átírta és megpróbált nagyon érteni napjaink igényességéhez. Le kellett tehát vágnom egy szeletet az egyéniségemből meg a tehetségemből – nem is állított ki annak egy percre sem.

De azért még itt vagyok és a második otthonát költöztetgetem a láthatatlan világméretű pókhálóra, amibe beleragad furmányosság, ami telehánytja a számlákat bináris számjegyekkel. Néha azért próbálom tőrbe csalni, de sajnos megtanult a szájával karatézni mind a hat diplomájának megszerzése alatt. Én nekem meg csak ez lesz az első: a hallgatás. Meg a szép lányok.