Épp most ért haza a bizonyítványosztásról, s talán még soha nem kellett ennyit magyarázkodnia. Szó esett tanári elírásokról, azok erkölcstelenségéről, lekicsinyített diákcsínyekről és megbocsátandó sunnyogásokról. De ez nem változtatott semmit: megbukott, tanulnia kell tovább.

– Jól van – mondták a szülők –, nem az én nyaramat rontottad el. Megebédeltek, s a fiú lebiggyesztett arccal tért ki az utcára. Utána nyílt a konyhablak.

– Ha már odakinn vagy, itt ez a lista, amit reggel írtam – mondta az anya – én egész nap takarítottam, valamit te is csinálj! – kiterítette a cetlit a párkányra és becsapta az ablakot. Apróságokkal üdítette fel a lista a fiú eszét: cukor, liszt, kenyér, tej. El lehetett ezeket képzelni, hamar rá is jön az ember bármelyik boltban, melyik polcra vannak feltöltve.

A bolt egy súlylökésnyire volt, kisebb volt mint egy fürdőszoba. Az odavezető utat kocsmatöltelékek, egy sportpark lázadó fiatalokkal és egy ételbár övezte körül. A legelső állomáson ismerték a legjobban, hiszen két háztömb volt választotta el az otthonától és a belváros is ebben az irányban volt megtalálható. Meg aztán gyakran visszajártak ide, a búfelejtés iskolája ez, csak a diákok már felnőttek.

Az ifjoncok pedig hol tengóztak, hol zsákoltak. Azonban mindig egy gigantikus vécécsészének hitték lakhelyüket, amibe bármikor fricskázhatnak egy nagyot. A mi fiúnk nem közéjük tartozott, noha szellemi képességei nem erről állítanak ki bizonyítványt. Görnyedten, nagy lépésekkel haladt előre. A biciklisekkel óhatatlanul konfrontálódott, mert azok a gyalogos sávon haladtak, pedig jól felfestették, miként oszlik el az infrastruktúra. Akadtak, akik ezt élvezettel kihasználták. Aztán csak elérte a kisboltot.

Benyitásakor megkongott a csengő, s a raktárból szolgálatra készen sietett ki egy köténybe burkolózott hölgy.

– Mit adhatok? – kérdezte. A fiú galambhangon olvasta fel a listát az áruval és a mennyiségekkel.

Ösztönösen még egy szelet csokit is kért. Majd rácsapott az arcára. De hiába; ezt a folyamatot már nem fordíthatta meg. ,,Majd megeszem útközben" – gondolta.

Kapkodva fizetett, a visszajárót pedig elszórta. Jól mulattak rajta a pult mögöttiek, habár nem mutatták.

Kiaraszolt az üzletből, s még elköszönni is csak az utolsó pillanatban jutott eszébe. Az a drága szelet csokoládé svájci bicskaként hatott, egy gyilkos fegyvernek, amivel hátba szúrta az önbecsülését. Nyár volt már, éppen hogy, nem akadt, akivel szolidaritást egyezményezhetne.

Aztán arra is rájött, hogy nem fog tudni elég pénzt visszaadni ugyanabban a bankjegyben. Rá fognak jönni, hogy többet költött. Aztán már a boltot kezdte szidni, hogy minek adna neki ilyet, ha nem érdemes rá.

Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezt a boldogságot ő vette meg. Jóllehet még nem lett tőle boldog. Még nem kóstolt bele. Tulajdonképpen nem is csinált rosszat. A gyár, akiknek a szalagáról lefutott ez a termék, gazdagabbak lettek még egy ugyanilyen csokival, s ha valaha elkészül, neki köszönhető. Ki tudja, hová jut el, ki eszi meg?

Nem is görcsölt már annyira ezen. Jótékonykodásból jelesre vizsgázott. El is könyvelte magának. És valóban boldogabb lett az ostyától.