Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

Megvárta az egyedüllétet. Bezárta a boltot. Visszament az üvegszekrény elé, ahová imént helyezte a semmirekellő babát. Kár volt bezárnia, nem találta a kulcsokat. Tóbiás urat viszont ez szemlátomást sem érdekelte: betört. Elvégre az üveget el szokás törni.

Kiszedte a babát; kezekhez, lábakhoz csatolta, kilakkozta a körmét – jobb híján rajzecsettel –, zsírkrétát firkált a szájára. Adott rá egy szőke parókát, és hófehér kosztümöt. Az arcát valamiért nem jutott eszébe kiszínezni.

Három utcányit gyalogolt a kertészmérnök házáig, kölcsön kellett kérnie a talicskát. Belerakta a babát. Elindultak.

Az út botladozó, helyközzel parázna embereken át bontakoztatta ki a társadalmat. Tele voltak a macskakövek pórázon tartott spánielekkel, műfogú nagymamákkal – pfuj. Talán az okozott szomorúságot mindezek vizsgálásában, hogy fintorgások és millió egyéb undorhatározók kísérték. Másutt viszont, Tóbiás és a festékes gumibaba közt, hatalmas távolságot lehetett mérni. Úgy voltak egymásnak mint pszichológusnak a páciens. Az ékszerész nem tett semmit; beszélt, miközben az éppen kinyögött, elmulasztott tettek mezején vívott. Talán épp a nagy nihil gondolkodóért, aki a talicskában utazott. Már-már maga a tökély.

Megérkeztek az árvaházba.

– Nem tudjuk anyakönyvezni – mondták. Tóbiás elkeseredett.

– Jár neki támogatás, kérem. – mondta Tóbiás. – Ahhoz csak TAJ kell, ugye?

– Mennyire van szüksége? – kérdezték.

Tóbiás körülnézett.

– Ne adjanak ennek semmit. – mondta. – Próbáljon meg egy kicsit elértéktelenedni.