Egy kapor emlékiratai

Egy kaporról írni nem könnyű, főleg ha annak a kapornak elhagytam az emlékiratait. Pedig mielőtt bedobtam volna egy jó nagy adag tök mellé fortyogni, megkért, hogy írjak egy pársoros novellát arról milyen életet is élt. Csak tudnám hova tettem, néztem már a fiókba, az irataim között, a tökfőzelékbe, a tökfőzelékes fazék alatt, a tökfőzelékes tányér alatt, de sehol se találtam és még a tökfőzelék is elfogyott. Ha emlékeim nem csalnak, főleg az anyjáról beszélt sokat, hogy milyen kedves volt, vagy talán arról, hogy mekkora hárpia.

Őfelsége F. Kalap Irén

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid,

Falat kenyérrel fizesd meg rezdüléseid.

Friss ajakkrómoddal lidércet balzsamozz,

Robusztus rosszasággal doromboltass a falhoz.

Mígnem elmerevedsz, s csábos hívószavad,

Húsoddal, bőröddel falja fel tikk-takk.

Ha elvadulsz,

Vénámba ágyazd

Drakula fogaid.

De használd jól;

Maradj meg fertőként;

Más vérét sose szívd.

Modernség

És ott maradt hát.

A felfuvallt mellkasok mélyén.

Várt és csak várt,

És ebből idővel megárt.

És már feltört volna,

Megmutatva,

De mégis csiklandozni maradt,

Óh, miért.

A mellkasokból kilépett,

Szilárd gyémántgyűrű lett,

Ez talán szégyen.

Mondaná: ,,Mást nem tehettem.”

És egy fekete bárány mondta el,

Hogy sokadik Brigittának csak a száma kell.

És egy millió ember csókolgatná ezerrel,

És az emberemlékig sem jutnának el.

Magasság, nőiesség, szőkeség. Látomásból a lételem ilyen piciny vádlira szúrt, mozgékony édesség, s az aprócska reménytelenkedők az ilyenek után pipiskednek egynéhány rúzspiros nyalásért.

Nem is várat, enyeleg a mindenséggel. Az esélytelenség aeroszolosan vesződik; épp most sugárzik a kis szívszotty. Néha kérőket keresgél, s esetenként kiáll a titkári állásból, szemérmetlen behajolásokkal, hátha parfüm- és látványillatok ormán újabb kérő tragédiájával törődhet a rekviemvállalat.

Ez az évszak ugyanúgy van. Kamasznak, előegyetemistáknak, nyugalmazottaknak. Mindenki láthatja: a legnagyobb közelség a Naphoz, forrongás, léghullám, s kétszer meggondolt látnivalók – pislantásra elillan, vagy életekig szilárd.

Egy kicsit a zsigerek is szusszannának ilyentájt. Mégsem lehet. Se perc se óra nem maradt meg a modernségnek; a légvételek egészséges áramlása, örökmozgók, emberi mókuskerekek; hogy farkatlan patkány faja lehessünk – ez még, hevenyészve, áll.

Látom, vita volt itt arról, hogy valaki másféle novellákat ír, legfőképp pornográf dolgokat. Én nem tudom, nem néztem, nem voltam itt, más dolgom akadt, de most jelentkezem. Az említett vitát egy kicsit magamra is vettem, mert anno én is kaptam hideget-meleget itt egyesektől, mert, ha az újak elolvassák néhány írásom, én egy harmadik irány vagyok. Ahogyan itt is, csak rettenetesen nehezen megy manapság az írás, s inkább egy tehetetlen rehabilitáción vagyok, de azért ezt most kiadmon, ha már a játékra nem sikerült.

Bolond, ki az iskolában nem hiszi a legendákat, Istenem! Rejtelmet csinál a sajtó, a Te földi másod, ahogy fuldoklás után kibújik a haláli ketrecből, bajmentesen; a tejtől is bátran fuldoklanak! Mik ők, ha nem az Antikrisztus, a Jelenések armadája? Egyszer még gyeplőt és kardot fognak, lovas álcájuk lesz! Lehet, hogy nem vér szerint, de a morganizmus engedélyt ad rá. És miért, ó, miért pont ily későn, új évezredünk hajnalán adsz égi jelt a bizonyosságoknak, Istenem? Hollandok és britek – hű gyarmatpajtások egykoron – beigazolták a Próféciát. Ott állanak, már a szájukig ér az üvöltés ingere; szabadságot a népnek!

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.

Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

Hetvenedik születésnapján – kiapadatlan anyatejjel – olvasta a meghívást piciny, megcsonkított anyaországától. Egyes evangélisták szerint, túlfűszerezett fintort is vágott hozzá.

Odaát a Ferihegyen csak a csomagküldő szolgálat szorgoskodott, de a néhai díva a menetrendi járaton még ész ágában sem.

Egy pávatollas kalap nyomorgott a csomagban. A köztársasági elnök, mit tehetett, magára emelte.

Hogy a művésznő miért maradt Manhattanben? Talán megharagudott.

A vizsgáimra készültem. Szőttem a lexikon pókhálóját, amitől tán e novellát is írni tudom, s amitől megtanultam az egy-kettő-hármat.

De egy dolgot nem tanítottak meg. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem a széken. Szobám becsukott ajtaja kopogásba remegett.

Erre vártam. A tanítóra.

Teljes C-alakú törzse csak lefelé engedte nézni, protézisét percenként visszaszippantotta, mert a tömegvonzás engedett. Furcsálltam, de sétapálcája helyén most pásztorbot szolgált támasznak.

A ködgejzír akár a csatornanyílásokból is szállingózhatott volna, pedig csak a téli éjszaka tette. Felhívta a figyelmem, miként csillog a fákon a dér, miként akar imponálni nekem a sok karácsonyi rejtély. Ekképp láttam tündöklésük az üvegen át. A radiátor nem hagyott vacogni, de a vasforgácsok rovátkái harmatsúlyú tagjaimat most mégis megborzongatta. A gazda ülőpózba állított, egy székre helyezett, s az ölemben egy év után ismét ajándék csücsülhetett.

J. István biennále beszélgetését végezte a fülkében. Spórolási szempontból így jött ki jól, az angyalföldi koldusoknak ez az arány a legmegfelelőbb. Felesége, Mariska szépen összefoglalta a két év történéseit; Zsófi, a lány csillagásznak álmodja meg magát, s ehhez képest tanulmányai is a csillagok határait súrolják, és arra is felhívta férje figyelmét, hogy nemrég kezdte a középiskolát. A legfontosabb mondat azonban, hogy a távozásával megtérült rezsi szépen építi magát a csonka család kasszájába.

Éppen a sírokat ásták még a múlthétről. Az egyik munkás egyre aprózódó szakmozdulatokkal fakereszteket eszkábált, a többi a gödör szomszédságában levő vidéket púposította.

Arany volt a haldokló zsarát, bíbor a fátyolos égszín, a szellő is megrezdült, minek által az ördögszekér sokadszor próbált túljárni a kicsontosodott bölényfej molekulányi eszén, melyet pödör tülkei éppoly csúfondárosan képviselték.

Abban a percben, amint a fátyolfelhők vízben úszó vértócsának tűntek, az ásók a homokban vagy azon kötöttek ki.

Az éjszaka takaróját a méteres hóréteg halmozta tovább, s melegség híján kihívást dörgöltek a törpe lábakra. Megviselt orrhegye a felszínen búvárkodott, levegőt terelgetett. A hóban haladó manót egyfajta szerelem hívogatta, illetlenség lett volna visszautasítani. Vagyonos házból érkezett, s épp az imént beszélt mobiltelefonja helyett tárcájával. Elfeledkezett a különbségekről.

  Most rajta kívül főtől aljig az egész városnegyed lakatra zárta komfortzónáit; a málhás nejlonzacskók elszakadtak, a telefonfülkék nem kívánták az üllőverte pénzérméket.

Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

A táncpartnerem, Mollika imént tekert el biciklijén. Pepe és Dzseni a sértődött ifi házas szerepet játszották. Játékosan mindketten reménytelennek tartottuk a lányt. Gyorsan elmúlt, s csak a november korai sötétje maradt.

A könyvtárnál kóbormacska kapirgált. Meghökkent, de történetesen a cipőim érezték ezt jobban; azokat fixírozta.

– Velem jössz? – kérdeztem. Az apró társam botorkált, egy pontot keresett az utcán, ahová nyugodtan nézhet. Előrement a fűvetésbe. Meglefetyelt egyetlen fűszálat, aztán visszajött a balomra.

Szaniszló Barbara, fővárosi bölcsészhallgató, a disszertációjában a konstruktív racionalitásáról elhíresült tanszékvezető szavai szerint nem megfelelően igazodott a természeti törvényekhez, ezért, bár a hölgy indexe überperformanszt diktált, nem lépett tovább a diploma ösvényén. Később azt a vádat is előhúzták, miszerint plágium kapott helyet az esszében, tudniillik a 'Hogy készül a gyerek?' kérdést más fiatalok is felkutatták már.

Szaniszló Barbara munkájában a következő dialógusokat emelték ki pirossal:

– Piroska néni, így nyolcvankét évesen, ön szerint, hogy készül a XXI.

Vitrinlakók

SZEREPLŐK:

Mira - barátnő

Maja - barátnő

Pénztárca - a szerény

Főnök - a látogató

Játszódik egy felhőkarcoló földszinti tárgyalójában, jobban mondva innen indul. De aztán, ki tudja...

,,Az előrehaladott kapitalizmus miatt csupán passzív szemlélői vagyunk az életünknek."

                                                                                                        Will Ellsworth-Jones

1.

Még azt is leközvetítette a tévé, ráadásul élőben, ahogy a kuglóf meghűlésére vár, nyomkodja a villát a puha kis semmiségen nyammogva, zavartan. Nem várta ki a percet, ehelyett felállt, s pár méteres szakasz között ingázva gyalogolt végig tíz kilométert.

Én jártam a fejében. A bizalom körében valahogy sehova sem tudott leültetni.

El akart bújni. Megadta nekem a címét még régről, tudhatná, hogy nem zaklatom.

Nyúlt felé a mikrofon, nem válaszolt a riporternek.

Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk.

A Knézich parknak nagy napja volt. Habár ezt senki nem tudhatta előre, legfőképp ő maga, mert ha a gyökérnek nem kél lába – lásd a papucsférjeket –, csak a szemét tudja forgatni össze-vissza. De egy parknak csak fűszálai vannak; hintái, amit ráfeszítenek. Hát akkor meg hogy működik ez?

Lloyd és Einsmann – utóbbi nagyon szeretett együgyű lenni – az egyébként szemtávolságban három másikkal konkurens söntés hátsó traktusából sompolyogtak ki. Tudni érdemes, hogy ők ketten távoli bajtársak, s mivel tombolt a június, összejártak játszani.

Egy szőlőcukor szalad az ipar szalagján.

Hirtelen citrommal vonódik be.

Érkezik még egy szőlőcukor.

Őt eukaliptuszlevéllel csiklandozzák.

Végül egy harmadikból pezsgőtabletta lesz.

A csomagolást elkerülik, a szemétvödörbe vetülnek. Azt mondják, nem akarnak többé szőlőcukrok lenni.

Pedig még jó hasznuk lett volna az érettségi vizsgákon.

Tízóraikor az uzsonnás dobozt cipelők terítették be az udvart, melyet szolidan, s már elölről-hátulról átuntan, alázkodóan terített be a beton. Szegényke nem tudott mivel elnézést kérni, ha egy gyerek belebukott a járólapba és megütötte magát.

Az ereszcsatorna jól bírta, ahogy Puskás Laci, az iskolaújság diákszerkesztője és legkedvencebb osztálytársa, a fotomán Péter a tetőre másztak. A doboznyi bon-bon, amit hátukon hordoztak, egyfajta szórványozott vigaszdíjként volt előkészítve.

Egyik reggel a bíbor horizont bíbelői monokróm dzsörzékben és szmokingban arra voltak tekintettel, hogy bár a Hold rend és mód lelkével bújócskázott, a kékülő égen a keleti zsarát ismeretlen okokból nem csigázott fel. Ugyanakkor ez igencsak felbőszítette a furcsa lakókat; hétköznapi rutinjukból kibillentek, mely egyébként különösképp úgy állt; hajnal négytől delelőig önnön sírhelyüket hivatottak kukkolni. Bele voltak simulva a térbe, tátongó síkidomok voltak, tudniillik, és az egyikük, Masevszki Apollónia combja, frufruja, lapockája, csípője és balettcipője egyaránt kettészelte a tollashüllőket – újabban így akarják hívni a biológusok a madarakat –, a sűrűn kondenzáló repülőket, legritkábban a szabadesők ejtőernyőit.

Rita Vaidanova halála

Nagy sikoly szelte át a pályaudvart. Visszhangja körbefutotta a város egészét.

Hogy megértsük Rita Vaidanova óvatlan sipításának mibenlétét, életének előzményein is el kell rettennünk. Meleg tavaszi reggeleken, négy keréken a munkahelye felé gyakorta szóba elegyedett kollégájával. Először még csak az időjárásról, egymás hangulatairól és az elmúlt napok történéseiről esett szó. Ahogy azonban a rügyek helyett már-már a gyümölcsök bukkantak fel a zárvatermőkön, és a közlevegő is egyre hullámzott, kolóniák költöztek egymás szívére.

A bánat elillan

Gondoltak egyet, kierezték a fákat. Árnytalanul lehet csak tiszta életet élni, ha nem bújunk el a tölgyek napellenzésében az izzasztó valóságtól fordulva el, vagy csak futólag átpillatva.

Nem maradt más; deszkázott tanyaház, csikorgó szélmalom, ritkásan visszhangzó ól, aszályos vályú. Még ezektől is távol, egy matematikai pontossággal felvonuló völgyön is túl – amelyek után tudván kell tudnunk, hogy ismét domb következik – kötélből és deszkapadból barkácsolt hintán olvasott Karolina.

Az iskola végett úgy elhavaztam, hogy nem impelentáltam bele a kért szavakat a beadványba. De javítottam és úgy gondoltam; a régit törlöm és inkább feltöltöm újra. :)

A szúnyog család elvesztette hitét a Balaton partvidékében. Vízfejűeknek való, gondolták. Mégis, a vampirizmus, ez a predesztinált parafília hogy kínálja magát a szúnyogleányzóknak!

A szülők persze szkeptikusak, sokszögletű, freskó szemük nem enged sokat látni a világból. Egyszóval, dilemmás hadihelyzet állt elő.

Hol lehet már, hol lehet már...kérdezte önmagát türtőztetve Kormányos Árpád végzős gimnazista. A cseresznyefa árnyékába ítélt padon pihent. Áttanulta az egész délelőttöt. Léktelenre cipzározott táskája hallgatott rá. A fiú egyébként enyhén fájlalta a hátát, a padok pedig nem garantálnak kényelmet. Forgolódott, arrébb ült, karfára könyökölt, beakasztotta lábát, lefeküdt; egy pozitúra sem kedvezett. Táskája nem bizonyult kielégítőnek többszöri kipróbálás után sem.

Még csak jegyesek, de már megjárták az Alpokat, a Kaukázust, függőlegesen átvergődtek a Kilimandzsárón. Részmunkaidős állást vállaltak; egy magas toronyóra mutatóit kalibrálták. Alattuk bogárnyi kocsitorlódás, köröttük a levegő mocskával, a pirosló horizonttal egybekötött durva, lelketlen metropolisz.

– Hány óra van? – kérdi a vőlegény.

– Ha az otthonunkra tekintünk, mindjárt hét. Ha Brüsszelre, alighanem kilenc, ha kettőnkre, akkor annyi, amennyinek akarod.

Egy csapat maszkos úri hölgy és férfi a többi járókelőhöz hasonlóan feltört a négyes metró Allee Bevásárlóközponti megállójának aluljárójából. A szendvicsemberek tisztelettudóan pukedliztek. ,,Adakozzon a Jehováknak!" – köszönt sajátosan. Megmaradt a közömbösség. Az egyik maszkos, egy hétéves kisfiú, előrefutott. Ő akarta vezetni a mezőnyt. Pedig már rég ismeretes volt az úti cél. Sőt, már csak egyetlen küszöbre voltak tőle.

Beértek a plázába.

– Mondd el, még százszor, s ezerszer, hogy szeretsz! – epedezett a lázas lány a még lázasabb fiúnak, aki a derekába gyökerezte húsos ujjait, s már-már a körmét is azon kezdte el élezni.

– Elmondom neked, százszor, s ezerszer, szeretlek – szólt vissza a megfelelni akarás.

– Hazudsz – hisztériázott a lány, szemei vérré vörösödtek –, ha igazán szeretnél, milliószor mondanád. Gyűlöllek! – azzal kiszalajtott egy varrótűt a füle mögül és a fiú gerincébe döfte.

Olivér taxisofőr épp a gumiabroncsot reklámozó tekebábú reklámplakátját nézegette, amikor zöldre váltott a lámpa. Kedvtelenül tekergette a rádiót, az pedig illedelmesen fröcskölte magából a fehér zajt. Néha azért belerontott az abszurd szólóénekbe az esperes hangja a református rádióról. A visszapillantóba nézve pedig elöntötte elmeállapotát a grandiózus nosztalgia és a sok csínytevés, amiért nagymamája annyiszor megvonta tőle a pampuskát és a forintos csokoládéra valót, amiért annyit körmölték tehetetlenül a tanári kézre szabott, fából faragott vonalzócskák.

Poveglia

A csónak szinte nesztelenül siklott a parti vizeken. Elviselhetetlenül meleg volt, embert és állatot az ájulás kerülgetett, talán még a laguna mélyére húzódó halakat is. Egy pasi csapkodott az evezőkkel, a pompás hímek fajtájából. Télen is szívesen megszabadul az ilyen a pólójától, csakhogy érvényesülhessen a kidolgozott teste. Izmait mérnökök hada tervezte meg, és Paolo tényleg mindent megtett azért, hogy a helyükön maradjanak. Ez nagyjából le is kötötte a teljes energiáját.

Mocsári szellem

Négyéves voltam, jelentette ki Laky, körülnézett, és várta az elismerést. A babérkoszorúk és a pálmaágak azonban elmaradtak. Hiszem, ha akarom, gondolta Hoffmann, Szíve szerint Major csak ciccegett volna egyet, de nem engedte az a fránya jó nevelés. Legyünk udvariasak, abból még nem lett baja senkinek. Négyéves, ismételte meg hitetlenkedve, és biztos abban, hogy jól emlékszik: Az én emlékeim az iskolával kezdődnek. Tudja, az a nagy szürke épület az evangélikus templommal szemben.

Nyúlárnyék

A nyúlárnyék nem az, amire most gondolsz, nem is madzag vagy zsineg. Egy nyúl árnyékáról beszélek, egyszerűen, minden szimbolikus vagy mögöttes tartalom nélkül. Nem tudom, mennyire emlékszel a régi színdarabokra, az egyiknek ez volt a címe: Barátom, Harvey. Harvey egy kétméteres, fehér nyúl volt, és a darab cselekménye abban merült ki, hogy csak a főszereplő látja – vagy ő sem. Mennyire emlékszel? Semennyire? Mindjárt gondoltam, mert én sem.

Az angyal

Eltartott vagy egy évig, mire Schotter befejezte a munkát. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, de örültem is, mert egyre nehezebben viseltem a zajt, a port, az állandó vésést és csapkodást. Nem tudtam megállni, hogy ne nézegessem magam a tükörben, és nagyon tetszett az, amit láttam. Minden a helyén volt, hajfürtök, a ruhám redői. Kicsit sápadt voltam, de azt gondoltam, gyorsan összeszedem magam odakinn a napsütésben, a szabad levegőn.

Sok szó esett a Rózsakertről, és alig vártam, hogy végre ott legyek: széles, egyenes utak, formára nyírt bokrok, és persze rózsák, minden mennyiségben.

A barcelonai ördögűző

Van-e ördög? Nem valószínű, de időnként ki lehet űzni, mint azt számos misztikus regényből és filmből tudjuk. Persze az emberek nem látnak mást, mint a szerencsétlen szenvedőt, többnyire fiatal lányt, akivel határozottan történik valami; meggyógyul vagy megnyugszik, éppen olyan titokzatos módon, mint ahogy megbetegedett.

1876 október 14-én a barcelonai Szentlélek templom papja egész sereg ördögöt űzött ki egy szegény parasztlányból; nevezzük Mariának.

A szív kertjei

A szegény ember az egész világ ellensége, mert minden igyekezet és jó szándék ellenére sem lehet megmenteni, makacsul szegény marad. A jámbor hölgyek sosem merték volna ezt kimondani, de néha maguk sem értették, mi az a keserű harag, ami elfogja őket. Mindent megteszünk értük, magunkhoz emeljük őket az utca porából, megetetjük őket, megsimogatjuk a csúf kis gyerekeik fejét, és mi a hála? Másnap ismét ott állnak az utcasarkon, és a tenyerüket nyújtogatják; ott sorakoznak az ingyenkonyha előtt, panaszkodnak, még lázadoznak is, mintha nem a Gondviselés rendelte volna el a sorsukat.

Bessagliere

A puskás ember mindenütt egyforma a világon. Nekünk sokszor lövésünk sincs, hogy mit kezdjünk magunkkal, de nekik mindig van lövésük, és a bessagliere csak abban különbözik a nagy csordától, hogy taljánul beszél. Taljánsága alján persze nem holmi nyelvtani struktúrák állnak, hanem a jó öreg puska, amelyiknek mindig igaza van. Hatalmát bizonyítja, hogy akkor sincs vita, amikor már elhallgatott, és kiadta a mérgét. Ugyan ki állna fel reklamálni, ha egyszer jó alaposan eltalálták?