A bánat elillan

Gondoltak egyet, kierezték a fákat. Árnytalanul lehet csak tiszta életet élni, ha nem bújunk el a tölgyek napellenzésében az izzasztó valóságtól fordulva el, vagy csak futólag átpillatva.

Nem maradt más; deszkázott tanyaház, csikorgó szélmalom, ritkásan visszhangzó ól, aszályos vályú. Még ezektől is távol, egy matematikai pontossággal felvonuló völgyön is túl – amelyek után tudván kell tudnunk, hogy ismét domb következik – kötélből és deszkapadból barkácsolt hintán olvasott Karolina. Szegénykében eltörött a mécses, s most a viaszos bánatot a szeme alatt kellett felszárítania.

A bogárraj estéi – állt a könyvborítón a regény címe. Nem tudott elábrándozni azonban a sorban forgolódó értelemre, mely bogárként akart bebújni a fejébe, hogy átváltozhasson bölcseletté. Ennek miértjét már említettük; eltörött a mécses, a viaszos bánat a szeme alatt szárad, kihunyt a gyertyaláng. Annyira kihunyt, hogy egyenest az agykoponyája is kiürült, az egzisztencia vakon botorkált benne, s valahányszor koppantott egyet, fájdalom nyilallt a halántéka. Mert az a megkoppintott fal tényleg az volt. A könyvek helyett az ő poloskáját húzták a fülére: ,,Azért törik el folyton a mécses, mert lány vagy." Az ábrándok most karantént rendeltek el. Se erdő, se mező a benső és külső láthatáron.

Hirtelen aztán, ahogy stabilizálódott benne az egykedvűség monotonitása, in medias res csapott bele az izgalmakba.

...így a kifejlett lárvák legteljesebb alávalóságukkal teljesítették királynőjük parancsát. Elemózsiát gurítottak a bolyba cipőpiszok termetűkkel, megízlelt lábacskáikkal, mely könnyedben tépődött ki mint a borítéknyílás az égető viaszból....

Utána tovább olvasta, ahogy ezek a bogarak szimbolikusan emberszerűvé lényegülnek, a királynőnek tanítványai lesznek, a bolyt elhagyják, a királynő tanításai elhíresülnek...

Nem ijedt meg a látottakon Karolina, egyszerűen mégis becsukta a könyvet. Oly hirtelen és rutinosan tette, maga is meglepődött rajta. Pirospozsgás arca lassan szárazzá, pápaszeme koszossá, lenhaja kócolttá lett az ingadozó erősségű széltől.

Lengedezett is egy kicsit a szeren, ha már egyszer kijött. Meghúzta a kötelet, hogy konfirmálja; a faág még egyben van. Csak a hosszú lábait figyelte, ahogy hajtja őket a menetszél előre-hátra, s fakírszőnyegből szabadult a szegfűs domboldal pázsitja – még a végén tetanuszosan ér haza.

Mit csináljon? Sehol madarak, krizantém, rózsa, pitypang, se bevásárlóközpont, hogy legalább a borravalóján költekezzen. Zugevő egy társadalom ez. Ugyan, miért volna az? Sztereotípia, drága olvasó, sztereotípia, hogy a leánynép pegazuson száll a szivárványok oldalába, hol legendásan várja a kincses láda. Szép kép, éppúgy foszlik mint az óbabiloni baldachin.

Keressünk mozgalmasabb képet. Ímhol, a kietlenség kiesében, egy város. Tricikliző csendőrök kísérik otthonukba a munkából visszatérő nőket. Visszeres lábak, elmosott sminkek, nedves-habos, mondjuk ki, megszürcsölt rúzs, meghintáztatott fülbevalók. Biztosan dolgozni voltak ezek? A titkárnők is így megtépődnek az adminisztrálásban? Gyanús helyeken szakadozik a harisnyacérna. Hajjaj, ezek a mai szájbarágós főnökök.

Amott a legelőn Csizmás Kandúrné egy musztángot próbál behajtani. Nyereg és kengyel csak a gyengék óvszere, mondják, a legbátrabbak szabadon hagyják a hosszan szétnyúló szőrmefarkukat, és rotálódó pengesarkantyút vésnek a csizmájukba. Kandúrnénak is így mutatta az ura. A csődörök kihaltak, másképp hatott rájuk a metamorfózis, elmaradt a katarzis, mint ami A bogárraj estéiben volt.

Mivé lettek? Egyszer Kandúrné urához hasonlatossá; kövérképű, két lábon közlekedő, behemót dögökké. Másszor? Na, azt majd még meglátod, olvasó!

És akiknek a lelke nem adósodott el? Jóllehet, ebből csak egy akad a környéken: Lévi Zsombor. Ez a görbe hátú legény minden délben rögvest suli után befordult egyszer jobbra, másszor balra, újra balra, utószor jobbra, pennyt eresztett a kolduló konzervdobozokba – már amik nem a kukában haldoklottak –, hazaért, megette a napi palacsintát és drámákat írt. A házikat éjszaka csinálta, a holdfény volt a memóriakibontás mestere. Ilyenkor elég egyszer átvenni az anyagrészeket, azt onnan még harapófogóval sem lehet kitépni.

Lévi Zsombor ma az utolsó kanyarban kivételesen balra vette az irányt. Tudott ő tájékozódni, nem arról van szó; élete nagy mérföldkövéhez ért.

Közalkalmazottak és egyéb leendő diplomások követték, más-más öltözetben, más-más stílusötvözetekben. Egy barna primadonna aranyozott bakelitdzsörzében, magassarkúban tartotta dombon az érkezőket.

Lévi Zsombor púposan illesztette be magát a sorba. Ma szokatlanul kevesen jártak a jegyességcentrumban. Perzselő függöny takarta el az előttük levő fülkét. Ki tudja, mi történt odabenn? Lehet, hogy épp akkor szavaztattak valamit. Ámbátor ez szignifikánsan valószínűtlenné vált, mihelyt a szomszédos hármas sor első emberei szenvedélyes, velük egykorú hölgyekkel vagy férfiakkal tértek ki.

– Végre! – üdvrivalgott egy válogatott debella – az asztrológia is megmondta: ma éjfélig rád találok. – beterítette a szegény férfi arcát, tán ha cápa lenne, le is nyelné, s a szegény férfi hamarosan el is kékült. A debella szája úgy hullámzott a másikon, mintha cukorkát szopogatna. S ha valóban cukorka volna, mily kirívó örömmel vonná be ínyét és a harminckettesek zománcát odabenn? Mert azt ne gondold, kedves olvasó, egy percig, se, hogy a szervek és a lét mikroszegmensei nem vajmi metropoliszok! Ahol fog van, ott szuvasodás, ahol lábköröm, gombafarm, a szemeknél hályogfal – télen fűt, nyáron hűt –, az orrban lárvakátrány, a fülben a színjátszó bizalom bogarainak piszkozatai, akik tán azóta is a fejünket rágják.

– Hát hadd látom, hogyan kell szeretni? – kérdi izgatottan a fuldoklásból feltámadó férfi a csókkal betelített debellát. A megfutamodott koleszterinmennyiségű nő a nagyszájú, bőséges zsebéből egy használati utasítást vett elő, mely egy levélnyi gumióvszer és rétegezett zsebkendőrengeteg közt szobrozott, feltéve, ha a lábak léptekor a gravitáció nem alkalmazott rajtuk egyfajta bántalmazást.

– Bár tudnám, de csak az izgalom rabsága hajt! – sopánkodott lírikusan a debella.

Karolina egyébiránt gyöngyfűzött nyakú, foszforeszkálóan rózsaszín muszlinban szeretett olvasni, nyuszi fejű és fülű mamuszkában, ezüstbizsuval erogénzónáinál. Már nem tördelte a mécseseket nőiessége okán. Majd lesz valahogy, gondolta magában. A metamorfózis népét felvonultató regény éppen a szirtközi megmérettetésekről szólt. Valahogy az izgalom abbamaradhatott, mert a lány álmos pillantásokat vetett a betűkre, sűrűbben, egyre s másra. Hintázni akart. Belekarolt a tartókötelekbe, meglengette a vádlijait, suhanni kezdett a jeges űr felé. A jeges űr...vajh, az űrhajósokat kizárták már a bioszféra halmazaiból? Csak az nem fázik odakünn. Karolina számára adhatatlan elképzelés maradt; a fatörzset harmadjára hintázta teljes körben fel s alá, s a nullponthoz érkezve függönyként bújtatta el, s elő szemét a vállvonásig nyúló, önnön lenhaja. Ahogy a forgások sebte nőtt, úgy váltak a teátrikus függönyhullajtások irritáló és fájdalom nélküli arcon csapásokká. Addig-addig pörgött, míg egy felettébb kemény, mesterséges anyagot meg nem kólintott és egyszeriben el nem sötétült. A tér sem maradt egyenletes; exkluzívan a lány méreteihez szabta át magát. Ha a mamuszok megemelkedtek, s vissza, a keménygumiból alkotott talpszegély zörejt okozott. Pázsiton kellemesebb a földet érés. A lány fejébe szöget ütött; olvasáskor aligha lát ki a fejéből, talán most beléje is fordult; egy ésszerű magyarázat a világtalanságra. A tér újfent stimmelne, a koponya viszont nem forgácsos, nem koppan ennyire. Hová került? Hihetnénk, hogy a hintalendület vendéglátásra ultimátumozta a metropolisz szíve csücskébe, egy gazdag rokon villájába.

Egy kapszulába került. Hirtelen rezonáló zörej reszkettette meg az idegenkedő ember rekeszizmait, a kapszula bordázott falát. A szegény struktúra egy objektivista utópiában Pilátus előtt szenvedne; furcsa ékszereknek fenntartó bedobó lyukacska nyílott ki a bordázat jobb széléből. Hamarost be is zárult. Besüppedt sínjén egy fogantyúszerkezet, mely a fal közepére volt szerelve, kinyílt, s a statikus falak közé csusszant.

Lévi Zsombornak úgy tetszett, le akar esni az álla. Karolina hol pánikszerűen, hol érdeklődéstől hajtva volt megzavarodva. Bambultak. Zsombor már kicsit szédült, annál inkább, mert a lány fél fejjel nagyobbra nőtt nála.

– Szia – mondta egyhangúan Lévi Zsombor.

– Szia – köszönt fel Karolina is, együgyű, ártatlan kíváncsisággal. Bele is integetett. Ezután szeretett volna kilépni a szerkezetből, Zsombor azonban tiltakozott két tenyerével ez ellen. Rámutatott a jobboldali falon félhomálytól egyébiránt aligha fénylő füzettartóra. Használati utasítás – díszelgett a cégér a füzet borítóján. Megragadták, jó erősen.

– Gyere nyugodtan – mondta Zsombor – az első pár oldalt még ismerem. Fogd meg a kezem.

Megtörtént. Így indultak el, óvatosan pásztázva a hajadon párokat, az elaszott meggyfasor általmenvén kitelepített parkba.

***

Boldogok a lelki szegények, mert a vágy jéggé aszott bennük. Karolina idővel épségben fel tudta fogni a történéseket. Zsombor átölelő karja csak úgy feszengett, rakoncátlankodott – az egykedvű okozat nem hagyta nyugodni.

A meggyfa tehát magvára aszott, s jobbára engedte el maga mellett a napfényt mint terebélyes testvérei. Néhány csemete nagyon közel kezdett el hozzá képest cseperedni. Olyan jó tudni, hogy a természet, ó, ez az áldásos természet, sok opciót ad a szolgáinak! Először is kell egy autentikus gyökérzet, melybe más növények is bele tudnak inni. Hát lehetne ez bonyolultabb?

Túri Gyuri a negyvennyolcas utcából már hét teljes napot görnyedt a mosdónál. Hiába zárta el még satuval is a vízvezetéket, csöpögött. Azokért az apró vízcseppekért pedig kár pazarolni, megissza.

Nem akadt tehát struktúra, mely árnyékot vetít a páratlan párok pihenőhelyére. Be kellett hát vallani; a szakadatlan színek bensőségesek. Hiszen ha árnyékot vetünk, tán nem vetül az árnyék másra is? Nem, ez lehetetlen összeesküvés; a fatörzs előtt van a pad, leülnek, egyből lesz árnyékuk. Hová is jutottunk?...

Mikor Lévi Zsombor és Karolina szakadni, tépődni, porcelánná törni akaró, de pillanatnyilag egybeforrt kacsókkal helyet foglaltak, továbbra sem ismerték egymást két lassú percnél tovább. Tulajdonképpen még annál is kevesebbet mondhattak volna egymásról. Ha metaforikusan utánuk küldenék egy pszichológust, hogy érdeklődjön a téma iránt, a fiú s amaz állítólagosan neki idealizált párja molekuláris pontosságú szinkronban felelhette volna: fogalmam sincs. Így is túl nagyot és sokat beszéltek.

Karolina törekedett az ápoltságra, s ezt legjobban a vízhatlan és csillámló szemfesték, a ciánértékű ajakkróm, az édeskés ízű arcpakolás tanúsította. Arra a pampuskatésztájú orcapárra el is kellett a vaníliareszelék – jó ízlésű manapság a peték és a spermák gasztronómiája. Nem, kedves olvasó, nincs ebben a metaforában se hiba – tudhatja kettőnk, miből készül a púder?

– Első pont...csókolj lassan és melegen... – kezdett olvasni Lévi Zsombor – fiúk felül, lányok alul...a bajusz miatt...(Tudom, kedves, olvasó, hogy erről is más jut eszedbe, de nagyon kérlek, továbbra is próbálj beintegrálódni az itteniek közé!) – mit volt mit tenni, összeérintették ajkaikat a leírtak szerint. – Úgy van – ujjongott magában a könyv –, ilyen is ám egy gyönyörű kapcsolat kezdete! Nem kell ide se szép szó, se kertelés; manapság érintéssel szállnak el a gondok. Ezért vannak ezek az érintőképernyők is mindenhol vagy mik...na, azért ennél hevesebben csócsáljatok, így el fogok kalandozni...

Elég repedtek voltak azok az ajkak. Jeges téli csókba csömörlött az izgalmas élmény. De mégis, valahogy nem tántorította el őket. Minek is, a vadmacskák mindennap eljátsszák valami véletlenszerű szájjal – de pszt, ők még nincsenek benne a képkeretben!

Megvolt hát az első lépés. Másodikként egy kis cirógatás kezdődött, majd a hanglejtéses, zengő kimondása a 'Szeretlek' szónak. Mihelyt mindkettőjüknek már egészen jól ment, az útmutató egy órányi beszélgetést javallott, majd berekesztette a szerelem első napját.

Itt hangzottak el az igazán fontos információk: Lévi Zsomborról kiderült, hogy a lakása a Strammberg Lakótelep földszintjén van, s ha megnyomja az ember a virágmintás csempeszeletet az ottani fürdőszobában, lejut egyfajta kelléktárba, ahol érzelmeket, szereplőket, helyszíneket bérelhet, s egy lift juttat a színházba. Karolina felettébb érdekesnek találta ezt, apránként tűnt elő szemeiben a buja fény. Az is kiderült, hogy Zsombor anyukája a konzervgyár igazgatójának vonzó titkárnője, apja a temetőben főállású virágszaglászó. Hogy éjszaka is tudjon dolgozni, sőt, pihenni is képes legyen, sírgödrét felásva hagyták, a koporsóba villanyt vezettek. A fejfát a visszaásatlan túrásból gyurmázták össze. Bár az üreg munkája a legkevésbé sem volt kalandos és izgalmas, sokan mégis belezúgtak. El is nyelte őket a föld, halálukig velük paráználkodtak – mert hajadon ember miért tenne ilyet –, aztán a sírásók nem győzték szedegetni őket. De a szegény öreget meghagyták, hadd dolgozzon tovább. Három hónap után derült csak ki, hogy végig egyedül maradt; a gödör volt ekkora csődőr! Az impresszumok egyből a maguk stílusában lejegyezték a botrányt, s tán máig is emlékezetes a júniusi első szám nyitócikkének titulusa:

Gödörbe zúgtak a falusi nők.

Akkori felmérések szerint a lakosság több mint fele funkcionálisan analfabétának minősült, mert azt hitték, balesetről van szó. A szegény gödör azóta magába zárkózott, egyetlen tudakozó és szextelefonvonal állásajánlatára sem válaszolt. Azóta őt tartják a város legbecsületesebb polgárának.

Karolináról csupán annyit tudunk, hogy szorgalmatos diák, szereti a kakaót. Van egy plüssanyagú óriáskígyója, éjszakánként nyakát tekerten aluszik el. Szereti a bogárraj estéit. Az a furcs kis hinta még az ő laktanyájához tartozandó, a fa a polgármesteré.

– Örülök, hogy ezt így megbeszéltük – zárta le a beszélgetést Lévi Zsombor.

– Én is örülök – válaszolta alázatosan Karolina. Szürke, hétköznapi csók csattant el. A mosoly mégis színt vitt a pillanatba.

Azonban még ők sem tudták, hogy talán sosem kelnek fel többé arról a padról. Lévi Zsombor előzékenyen engedte párját elsőként felegyenesedni, s lám, a lány kívánatos feneke megrándult, feszülettől megvékonyult bőre bele is jajdult, s Karolina ezt kelletlenül közvetítette. Kiadós egy nyögés volt ez. Zsombor nem szerette volna követni példáját, mégsem maradt választása.

– Drágáim – gondolta az útmutató –, jól tudjátok meg, hogy az igaz szerelem létezik. Mégis hová van vágyásotok elsietni? Még a szívetek is nyomni fogja bordáitokat. Nem én ragasztózok, bevallom. Tán ennyire túlkorosak lettetek, hogy térdeitekből így kinőtt a tartás? Nem lehet, odabenn kellett megnőnie valaminek. Olvasgassatok csak tovább...

Nagy sikoly szelte át a pályaudvart. Visszhangja körbefutotta a város egészét.