Magasság, nőiesség, szőkeség. Látomásból a lételem ilyen piciny vádlira szúrt, mozgékony édesség, s az aprócska reménytelenkedők az ilyenek után pipiskednek egynéhány rúzspiros nyalásért.

Nem is várat, enyeleg a mindenséggel. Az esélytelenség aeroszolosan vesződik; épp most sugárzik a kis szívszotty. Néha kérőket keresgél, s esetenként kiáll a titkári állásból, szemérmetlen behajolásokkal, hátha parfüm- és látványillatok ormán újabb kérő tragédiájával törődhet a rekviemvállalat.

Libegő, és tintapacás pillák – még ha egy-egy árcédula el is veszik róla, s annyi feleslegen ott ragad, a kérők nem változók.

Pedig megfontolandó bébi ez: tűzről pattant!

A tükörfalas bálteremben a méltóság szuperlatívuszos aprósága, a rostázott sznobokkal és médiamentes csillagokkal, hirt’ koccintani kezd szubkultúrájuk furcsa, s egyszeri alkalmára. A bombasztikus titkár a mellékhelység tükrében ismerős arcának imponál, kócos hidrogénbombáját egyenesíti le búbjáról. Behűtött alapozással érkezett, így úgyszólván nem forrófejű. Annál lobbanékonyabb, de ez már nőátok. Csüngő erszénykével, büszkén ödémás táskáit bájosan összehúzva tereferél. A muszlinka porcikánként villog, a svindlis hatásképp dekoltázstájakon. Az ismeretleneknek ismerősen köszön, a bóknál és viszonköszönésnél rutinosan elnyílik a kis dekoratív sziruposság, mely egykoron felemésztő szájszervként létezett.

Egy szerényebb úrfi jelen; középre zárt tinta egy papíron, azt hordja tenyerén. Húzó-vonó részeges lépésekben lobogtatja, s a hevület fasírtját harmadjára nyeli tova saját torkán. Hunyorgattatta a műtő neonpilács, hogy neki bizony szét kell nézni, hogy ez az úrfi nem-e rajongó, vagy csak butásan kalandor. Nem, lüktetve hunyorog, villanna helyette, felnézne a kicsiny fölemelt műkörmökre, és csömörlő bálvánnyal szolgálna a nyál ízű ambróziának. És valahányszor a ,,Szeretlek!” aforizma pulzál, egy kicsit kóstolóra venné. És mindeközben a kis drágaság törékeny övtájékára lendíteni a manikűrmancsokat.

És kis híján ez a kis emberfényes ábránd csakugyan levegőt vesz: és közelítő cuppogást nyelnek el a magasztalt leánykezek. Az ifiúrban ennyi szusz maradt.

De a szőke szívszotty szilikon szépség ménkűsen teremti a falábú kegyelmet. Hangján manipulál, tenyeret párnásít, púderpofit pürésít. A gyöngysor is bigottul kacsintgat.

– Akar engem az ifiúr? – brillírozza a szerelmi tárgy.

A legény ökle beszorul.

– Kérem…drágaság….csak nézze…nyakam törik a szemeiért – valóság ez; húsz centiméter testmagasságban megmaradt köztük. – csak ajándékozzon egy csókot…mit, egy táncot…egy éjszakát.

És a kiscica a nyakába emeli, forró csócsálásra.

– Jaj, de cukor – gondoltatja a lányban az eufória. S hiába apróság; abbahagyhatatlan. – Jaj, a kis drága, karamellizált.

A fiú eközben szaunázik. Valahol belül átíródott, kisült sorsában…és lassan elszenesedett.

Több jutalomcsók nem csattant. A lány félórás sokkátmenet után keringőzött. Erős kezek közt dalra fakadt, és apró cseppekké kezdett olvadozni…

Ám a martalékok közt szívük épen dobogott tovább.

Micsoda katasztrófa.