Nyúlárnyék

A nyúlárnyék nem az, amire most gondolsz, nem is madzag vagy zsineg. Egy nyúl árnyékáról beszélek, egyszerűen, minden szimbolikus vagy mögöttes tartalom nélkül. Nem tudom, mennyire emlékszel a régi színdarabokra, az egyiknek ez volt a címe: Barátom, Harvey. Harvey egy kétméteres, fehér nyúl volt, és a darab cselekménye abban merült ki, hogy csak a főszereplő látja – vagy ő sem. Mennyire emlékszel? Semennyire? Mindjárt gondoltam, mert én sem. Lényeg, hogy ez most nem az a nyúl – illetve az se biztos, hogy egyáltalán állat-e.

De menjünk sorjában.

Kétszer láttam a nyúlárnyékot – nem először és utoljára, nagyon szellemes. Sok ilyen viccet tudsz még? Akkor sürgősen felejtsd el. Lejövök az életről, ha nem hagyod végig mondani.

Péntek délután volt, és az emberek már alig várták, hogy hazajussanak, esetleg az otthonuktól olyan messzire, amennyire csak lehet; ha megengeded, ebbe most nem mennék bele. Ismertem egy rövidebb utat, hátul a kertek alatt, ahol úgy ment az autó, mint a kés a vajban, de körforgalmat nem tudtam kikerülni, és már előre láttam, hogy gáz lesz. A kocsik beálltak, mint a beton, és minden mellékutcából újak szerettek volna közéjük hajtani. Bizonyára ismered azt a nagyszerű pillanatot, amikor rájössz, hogy se előre, se hátra, nem szállhatsz ki, nem hagyhatod ott a vasat, és az egyetlen, amit megtehetsz: szentségelsz halkan vagy hangosan, Én az utóbbi megoldást választottam, hadd menjen kifelé a gőz, ahogy a csövön kifér. Nem segít, de mindig nagy elégedettséget érzek, valahányszor kiderül, hogy én is tudom egy töredékét annak, amit az óvodások. Néha sikerült megtenni három centit, és megtudtam, miért ült le a forgalom: egy nagy nyúl cikázott a kocsik között, pontosabban nem is egy nyúl, csak az árnyéka, egy nyúlárnyék. Szemmel láthatóan jól érezte magát, nevetett a bajsza alatt – mondjuk, ebben a pillanatban nem tudom, van-e bajsza a nyúlnak, de mindegy; vegyük olybá, hogy van neki.

Senki sem akarta elütni – egy ekkora nyúl alaposan össze tudja mocskolni a kocsi oldalát – ezért inkább álltak vagy araszoltak, aztán persze bekövetkezett az elkerülhetetlen: egy sárga Vectra egyenesen belehajtott. Nem történt katasztrófa, Harvey tovább ugrált és röhögött, mintha értette volna a sületlen poénjaidat.

Oké, visszavonom, nem is vagy sületlen, sült hülye vagy.

Most jobb? Nem kellett volna mindjárt bemosni egyet. Hiszen csak beszélgetünk, meg ülünk decensen, mint Torrente meg az öcsi. Különben is te kezdted az egészet azzal, hogy közbeszóltál.

Na, többen is áthajtottunk a nyúlárnyékon, mert senki sem akart nonstop hesszelni a körforgalomban. Közepesen durva hétvége volt, ki is ment a fejemből Harvey. A gádzsi is odatette magát rendesen, és elvoltunk, mint a légy a lekváros üvegben. Hétfőn pár perces beszélgetéssel indítottunk, és úgy dél felé kiderült, hogy a Gyulabá is ott rekedt a dugóban – hányszor mondjam még, hogy nem reketta? Ott rekedt, érted? Jóvanmár, örülök, mint kisgyerek a kartonmikulásnak. Gyulabát elég mélyen érintette a dolog, és azt mondta, írjuk meg, mert ez fontos információ; bekerülünk vele a Guinness rekordok könyvébe, mint A Csávók, Akik Látták A Nyúlárnyékot. Én persze azt feleltem, vegye úgy, hogy már ki is szálltam. Nem olyan időket élünk, és a Snowden dolgozzon meg érte, ha kell neki az információ. Kicsit morc lett, de aztán nem folytattuk, mert megérkezett a főnök, és elég rossz néven vette, hogy reggel óta ebédelünk.

Régen azért minden jobb volt. Lehetett panaszkodni a szakszervezetnek. Az ilyen Jimmy Hoffa-félék se csináltak semmit, de legalább volt bennük megértés.

Gyulabá még azon a héten kilépett, még vidékebbre költözött, ha igaz, de tudjuk, hogy az emberek összevissza beszélnek. Hogy mehetett volna még vidékebbre, amikor már ez is a felejtős kategória?

Nasszóval, megint befordult a péntek, és a változatosság kedvéért nem haza mentem, hanem a gádzsihoz. Bearanyozta a délutánomat, aztán felajánlottam neki, hogy elviszem tekerni. Magára szedett mindent, amit otthon talált, ciklámen, lila, magenta és pink színben, aztán összeálltunk, mint kánikulában a lovak, és megindultunk a parasztelosztó felé. Amikor átvágtunk az erdőn, hirtelen meg kellett néznem, mi van egy kicsit beljebb, a bokrok mögött. Két perc se volt, és mit látok: a gádzsi halottsápadtan kuporog az első ülésen, és tiszta ideg. Kérdezem, mi van, de nem szól, csak mutogat fölfelé. Akkor végre fölnéztem én is, és habiszti, az összes csillag fel-alá kergetőzött az égen, mintha azt akarnák bebizonyítani, hogy Galilei papának és Keplernek mégsem volt igaza.

Az autó elektronikája teljesen megbolondult, lámpák nem működtek, rádió elhallgatott, a mobil azt játszotta, hogy lemerült, és kajakra nem tudtuk, hogy ebből most mi lesz.

Elég sötét volt már, és csak annyit láttam, hogy valaki járkál az autó körül. Nem volt jó fílingje a dolognak, főleg amikor a gádzsi mondogatni kezdte: A nyúl! Visszajött a nyúl! – Erdő közepén nem nagy ritkaság egy tapsifüles, de akkor már én is láttam az árnyékot, a kétméteres Harvey nélkül. Ugyanaz az árnyék, mint egy héttel ezelőtt, a körforgalomban. Az első ötletem az volt, hogy elütöm ezt a rohadékot – mit motyogsz? Hidd el, nem nyúlpaprikást akartam készíteni, Mi vagyok én, egy legenda, vagy a Tersánszki Jocó? Eszembe juthatott volna, hogy Harvey kifejezetten jól tűri a gázolásokat, de nem jutott, El akartam indítani a kocsit, de csak annyit hallottam, hogy valaki csendesen röhög. Mint amikor nem gyenge tagok feszítenek a bulin – és akkor a nyúlárnyék odaállt az autó elé, fölemelte a – mije van egy nyúlárnyéknak? Mert hogy keze nincsen, az szentigaz.

Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, a nyúl és én – ha megkockáztathatom ezt az oximoront. Aztán Harvey eltűnt, eloszlott, mint a buborék, s maradt, mi volt, a puszta lég. Odafönt a csillagok besoroltak a kijelölt helyükre, és az elektronika feléledt.

A gádzsi halkan nyöszörgött, amit úgy fordítottam le, hogy most azonnal forduljunk meg, és menjünk haza.

Mi a problémád? Hát tudom én, hogy a nyúlárnyék miért kötött belém? Elismerem, hogy áthajtottam rajta, de attól nem lett laposabb.

Egy ideig BMW-vel jártam, úgy értem, busz, metró, villamos, de én szegény ember vagyok, nem engedhettem meg magamnak, hogy minden hónapban vásároljak egy bérletet. Pedig fölemelő érzés, amikor a Bill Gates meg a Zuckerberg ott pörgetik a dellát melletted a Combinón.

Látom, hangember vagy, de találkozz előbb a nyúlárnyékkal, aztán meséld el te is.