Őfelsége F. Kalap Irén

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen. Elég, ha csak kisétál az ajtón. „Egy kis eső nem állíthat meg” - gondoltam magamban, miközben kiléptem a házból. Az úton pár tócsa kikerülése érdekében úgy döntöttem, inkább ma a levegőben közlekedem. A lábaim emelkedésével egyenes arányosságban nőtt az utcánkban lakó vénasszonyok pletykázása. Már hallom is, miközben elsuhanok az ablakok alatt az agyat tépő kérdéssorozatot, amiben a számomra oly drága magyar kérdőszó is szerepel, a „Miért?”. Jaj, ha visszagondolok gyerekkorom csínytevéseire, hányszor bukkan fel benne e gyönyörű szócska, és hány embernek kellett ezért felvenni a legszebb fehér köpenyt, amit valaha is elmeorvostól kaphatott. Elmélázva tovább szállok a járdaszegély felett, vigyázva, hogy ne tartsam fel az emberek hadát, egyre csak közeledtem a villamosmegállóhoz. A villamosba berepülve pár idős néni elől sikerül ellopni a helyet. Jó érzéssel tölt el, amikor elvehetem tőlük ezt a kis örömöt. Most is, ha nem érem el a fénysebességet, még a hozzájuk láncolt talicskával is előbb odaérnek, mint én. A győztes szépen leült volna az előmelegített helyre, és hangosan, hogy mindenki jól hallja elkezdte volna szavalni az utazóközönségnek, az izgalmasabbnál izgalmasabb napjai részleteit. Kijelenthetem, győztem, diadalmasan nézek fel rájuk, és már jönnek is a morcos arcok, amik szinte felfalnak. Elmondanám nekik, hogy a következőnél leszállok, de inkább hagyom, had pufogjanak. A villamos megáll, jelentem, a leszállást megkezdem. Bal láb első lépcsőfok, jobb láb második lépcsőfok, ismét csak bal láb harmadik lépcsőfok, ugyancsak az a fránya jobb láb kapja a földet érést. A bal láb aggódva megemlíti, hogy ez már az ötvenhatodik zsinórban, amit a jobb láb nyer. Elindulok a legközelebbi busz felé, de most már csak szigorúan gyalog, túl sok az ember a röpködéshez.  Séta közben egy ismerős arcot pillantok meg a tömegben. Közelebb osonok hozzá, hogy szemügyre vegyem, biztos az e, akinek gondolom. Igen, valóban Ő az, és arcom mosolyra áll, hisz oly rég láttam már. Ez felettébb rossz érzéssel tölt el. Mindegy, végül csak oda megyek hozzá, hogy elmondjam, remélem, már nem érzek semmit se iránta. Gyors léptekkel elérkeztem a kitűzött cél felé, és egyből a lényegre is tértem.

–        Tudja, először nem ismertem meg, de rájöttem, hogy meg kell ismernem, ezért úgy döntöttem idejövök.

–        Miért? – kérdezi mosollyal száján, fogai majd kiesnek.

–        Nem tudom, biztos az a fránya szél az oka, mostanában elég erősen fúj, és mindig csak rossz irányba. Vagy az lehetett az oka, hogy régen oly sokat jelentett nekem, talán még most is.

–        Miért?

–        Magam sem tudom, lehet, hogy szerettem. Csak soha sem sikerült elmondanom magának.

–        Miért?

–        Fáradt voltam, tudja, túl sokat gondolkozok, ez eléggé megterhelő tud lenni.

Mérgesen elfordul, már menne is tovább, de elkapom kabátját, mint egy ragaszkodó kisfiú. Amikor visszafordul, felháborodottan veszi észre, hogy kinevettem. Ő erre lesüti szemét, erősen meditál, majd fogja magát, átváltozik egy apró kis csúszómászóvá, és bebújik a járda szélén lévő törmelék alá. Onnan figyel. Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem akar beszélni velem. Én már tovább is állok. Bár lábaim már a sarkon jártak, tekintetem még mindig Ő rá figyelt. Biztos távolságba érve kibújik a szikla alól, rögtön fel is dobja magát. A régi bevált trükk, a tetszhalottat játssza. Biztosra akar menni, hogy egyetlen egy ragadozó sem akarja elragadni, és belekényszeríteni valami olyan dologba, amit ő nem akar. Mondjuk egy kapcsolatba, egy igazán éhes kapcsolatba. Aztán egy kattanás, félig meddig vissza is alakul, és már rohan is a busz felé. Azok a csápok elég hülyén néznek ki a fején, de elismerem, bogár léptekkel nem lehet buszmenetrend ellen nyerni.  Gyorsan pár szó még önkéntelenül hagyja el a számat, aztán én is kénytelen vagyok felszállni az utaztató cég egyik szerelvényére.

– Találkozunk mi még, csak azt nem tudom mikor és hogyan. Suttogtam, de kiabálhattam is volna, úgyse hallja már.

Telnek az évek, én még mindig sokszor gondolok rá. Tudom, valamikor még összefutok vele, de nem tudok várni, ezért inkább csak őrlődöm magamban. Folytatom az életem, így helyes, de nem mindig sikerül. Egy bizonyos nap mégis megváltoztatta mindezt, hiszen ismét találkoztunk, egy ugyanolyan esős délutánon. Eltelt két év, és én csak arra gondoltam - „Régen fárasztott már le úgy valaki, mint ahogyan ő tudott, hiszen ez ügyben mindig sikerrel járt. Jobb gyorsan túlesni rajta!” Először megpróbáltam a másik irányba eltipegni szépen, lassan és halkan, hátha arra kedvezőbb az esőzés, mégse kell oda mennem hozzá. De bármerre indultam is, valahogy mindig ugyanott lyukadtam ki. Az egyik ilyen manőverezés közben hátra nézett. Nem volt mit tenni, beszélnem kell vele. Teljesen megdöbbentett, hogy egyáltalán hátra fordul. Miért nem néz mindig előre? Minek kell neki itt forgolódnia? Gyorsan rá is förmedtem.

–        Ha előre nézne, most nem kellene beszélgetnünk. Tudja mit, menjünk el innen ketten, csak most ne várjon arra a buszra, elég ember van rajta, nem kell még maga is oda. Még a végén valaki infarktust kap a tömegben, és ez mind a maga lelkén fog száradni. Ez bűn, ez gyilkosság.

–        Miért?

–        Megölni egy embert nem bűn? Sőt legyen kettő is, mert ha nem jön velem, én végzek magammal.

–        Miért?

–        Önben minden megvan, amire szükségem van.

–        Miért?

–        Ezt inkább most nem taglalom, Ön is tudja, én is tudom, miért mindig itt kötök ki.

Gúnyosan mosolyogni kezdett, feltette a számomra már oly idegesítő kérdést.

–    Miért?

–        Én a szívemet öntöm ki magának, Ön meg egyszerűen csak felzabálja. Elég a szóból, elegem van magából, inkább elmegyek.

Utánam szalad, és mint én az utolsó találkozásunknál, ő is hasonlóan belecsimpaszkodik a kabátomba. Megállok, de nem fordulok meg, mire Ő a vállam fölé hajolva fejével elkezdi keresni a fülemet. Kezeit előveszi a zsebéből, a nyakamra temeti, mintha hallókészülékem gombját keresné. Lehet, hogy egyszerűen csak meg akar fojtani. Kiderül, csak támaszkodik, közelebbről akarja hallatni e förtelmes szót.

–    Miért?

–        Ha valaha is megkérdeznék tőlem, miért csinálom ezt, mi motivál, miért jövök vissza újból és újból, őszinte leszek, nem tudom. Már rég nem vagyok szerelmes, és olykor eltűnődöm azon, mi hiányzott azokból a lányokból, akik Ön után jöttek. Semmi. Mind a maga módján megfelelő partner volt. Megfelelő, valaki másnak. Lehet, bennem van a hiba, de maga számomra egy bonyolult egyenlet. Nem volt még olyan nő, aki így kifogott rajtam, és nem csak ez az, ami szimpatikus nekem, hanem a lénye, minden dolog amit tesz, valahogy nem stimmel a normákkal, remélem soha nem fog megváltozni. Létezik egyáltalán ilyen ember a Földön? De most, hogy újra itt van, elmondhatom, hogy Önnek nincs személyisége.

Döbbenet ült ki arcára, meglepődött, remegő hangon csak annyit szólt.

–        Miért?

–        Nézze, nem mondhatom el, miért gondolom így. Viszont én láthattam e rejtett énjét, amit senkinek se akar megmutatni. Tudom fél, hogy csalódni fognak majd benne az emberek, ezért minden nap új személyiséget vesz fel. Pedig az eredeti lénye a legszimpatikusabb, mindig is rá lett volna szükségem. Dobja le a láncokat magáról, és legyen olyan, amilyen. Különben egyszer csak megőrül.

–        Miért?

–        Először is, szeretném, ha magától jönne rá. Kharón, most nem ér rá, a poklot egyedül kell megjárnia. Másodjára, ne váljon azzá, amit elvárnak magától. Ígérje meg nekem, az első dolga az lesz ezentúl, hogy megpróbál önmaga lenni.

Elgondolkodik, meg se mer szólalni. Leszegi fejét, mélyebbre ás kezeivel, szinte már átlyukasztja a kabátját. Keres valamit? Esetleg egy fekete lyuk lakozik a zsebében, ami éppen most próbálja beszippantani? Nem tudom, de nagyon küzd ellene. Nem akar még menni, vár valamire. Megfogom a karját, és végighúzom a kezem rajta, egészen a zsebe torkáig. Felnéz rám, elmosolyodik. Majd, hogy megtörjem a csendet, gyorsan elkezdek mindenféle múltbeli dologról beszélni. Ha már lelomboztam a kedvét, jár neki annyi, hogy még jobban elvegyem azt.

–      Emlékszik arra, amikor küldtem egy üzenetet önnek? Egy meghívást, hogy tartson velem. Akkor nem akart jönni, de később mégis csak csatlakozott. Én kisétáltam a Duna partra, oda ahol megismerkedtünk, ahol először találkoztunk, és először kaptam meg azt a mosolyt, amire minden nap szükségem lenne a mai napig is. Csak vártam és vártam, az emberek egyre furcsábban néztek rám. Folyamatosan bámultam az időt, nevettem. „Kire várhat ez a hülye, és mi lehet ennyire vicces?” - gondolták magukban. Elég bizarr látvány lehetett. Látszik rajta, hogy nem hisz abban, valaki itt egyáltalán meg fog jelenni, mégis bízva bízik benne. Igazuk volt, tényleg nem jelent meg. Remélem egyszer lesz annyi akaratereje, hogy elém áll és velem tart. Mondja csak, hol találni manapság rossz partnert, aki még is ennyire jó? Igen, Ön egy igazán rossz partner, bárcsak soha ne találkoztunk volna.

–      Miért?

–      Mert maga életem legrosszabb élménye.

–      Miért?

–      Erről nem akarok beszélni, tudja mit, inkább megpróbálom felvidítani a kedvét.

–      Miért?

–      Mert látom, hogy szomorú, és nem akarom, hogy az legyen.

–      Miért?

–      Egyszerűen csak túlságosan lelkiismeretesen törődök az emberekkel. Sokan ezt kihasználják.

–      Miért?

–      Nem tudom, kérdezze őket. Mondjuk azt a lányt ott szürke nagykabátban. Látszik rajta, hogy szeret játszadozni az érzelmekkel.

Odafutok a lányhoz, hogy megkérdezzem - „Miért szereti kihasználni az embereket?”. Mire ő ijedten rám néz, és egyre csak hátrál, majd addig tolat, míg egyenesen a sínekre nem esik. Olyan rémülten néz rám, mintha az ördöggel találkozott volna. A villamos meg csak jön, és jön. Ledermedek, nem tudok megszólalni, csak nézek rá. „Most mi lesz?” - gondolom magamban. Oldalra fordítom a fejemet és látom, hogy a vezető észleli az esetet, időben megáll. A nőt ketten hozzák fel a várakozóba, ott leültetik. Még mindig sokkos állapotban van, dadog és remeg, valami olyasmit hajtogat, hogy tönkre akartam tenni az életét. Inkább gyorsan eliszkolok. Mára már túl sok jót tettem az emberekért. Visszafelé sietek, közben vizsgálgatom a fejtetőmet, hátha tényleg szarvak nőttek ki rajta. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt. Bement reggel az irodába, a főnöke leordította, hogy a tegnapi jelentéssel még nem készült el. Aztán ebédidőben majdnem elütötte egy autó, amikor a kedvenc étterme felé tartott. Mint kiderült, felújítás miatt zárva volt. Később, mikor hazaért, csak egy cetlit talált az ajtón a barátjától. Szakít vele. Valahogy így képzelek el egy átlagos napot. Ennyi megpróbáltatás után nekem se lenne kedvem még társalogni idegenekkel, akik biztos csak rosszat akarnak. Visszasiettem, elmondtam neki, hogy nem csinálok több ilyen őrültséget. Senkit nem fogok megkérdezni semmiről, hiszen majdnem valakinek az életébe került ez.

–       Nem tudtam meg semmit, csak annyit, az emberek furák.

–      Miért?

–      Félnek az ismeretlentől, az újtól, a változástól. Pedig nincs mitől félni. Na, ez még furább volt, hogy pont én mondtam.

–      Miért?

–      Egy depresszióra hajlamos egyén ne politizáljon az életek felett. Inkább üljön a kis kanapéjába, szürcsölgesse a kávéját és tanakodjon azon, hogy hol rontotta el.  Hol is rontottam el? – kérdezem magamtól. és ledöbbenek, nem tudom a választ. Tanakodok egy darabig, majd mégis inkább a lényegre térek.

–      Tudja, szerintem Ön szerelmes belém.

–      Miért?

–       Úgy kérdezi, mintha nem tudná, hogy ez így van. Bár ez nem az a fajta szerelem, mint amiről általánosságban beszélünk. Nem-nem. Köztünk ez soha nem volt meg. Ez valami gyerekes szerelem lehet, hiszen soha nem mutatta ki őszinte érzelmeit irántam, de mindig azon törte a kis fejét, hogyan tudna nekem keresztbe tenni. Mert amikor látta, hogy esetleg kevesebbet törődök magával, egyszerűen fogta magát, és tett valami olyan dolgot, amire azt gondolta - „e miatt biztos fel fog keresni”. Azt akarja, hogy szenvedjek ön miatt. Minden férfi az életében csak egy döcögős, rossz út lesz. Mindig vissza fog térni majd hozzám, és ezt nem azért mondom, hogy befolyásoljam magát, csak egyszerűen így látom. Bár lehet, hogy ostoba vagyok, és csak magamat hitegetem az amúgy is képlékeny életemben, de talán egy kicsit jobban megismertem, mint mások, és ez Önt aggasztja. Most elválunk egymástól, eltelik megint egy-két év, és önnek rengeteg új kapcsolata lesz, de mégis fel fog keresni minden egyes kapcsolata előtt azért, hogy segítséget kérjen, és próbáljam megakadályozni abban, hogy rossz döntést hozzon.

–      Miért?

–      Ezt csak Ön tudhatja. Ha tényleg így lesz, keressen fel, vagy ha esetleg szomorú, vagy csak hiányzom magának, keressen! Mert én nem kajtathatok többé Ön után. Sajnálom, de most mennem kell. Az életem nem akar megvárni. Viszlát!

Egy pillanat alatt megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba, ő még motyogott valamit, de talán jobb is, hogy nem hallottam, mit is mondott.

 Mégse lett igazam. Azóta nem találkoztunk. Néha hallok felőle. Jól megy a sora, de már nem keressük egymást. Mind a ketten új életet kezdtünk, és ebbe a másik nem fért bele.  Na, ez nem teljesen így történt, végül is csak elvettem valakit feleségül, és Ő akkor is csak ennyit kérdezett.

–      Miért?