Olivér taxisofőr épp a gumiabroncsot reklámozó tekebábú reklámplakátját nézegette, amikor zöldre váltott a lámpa. Kedvtelenül tekergette a rádiót, az pedig illedelmesen fröcskölte magából a fehér zajt. Néha azért belerontott az abszurd szólóénekbe az esperes hangja a református rádióról. A visszapillantóba nézve pedig elöntötte elmeállapotát a grandiózus nosztalgia és a sok csínytevés, amiért nagymamája annyiszor megvonta tőle a pampuskát és a forintos csokoládéra valót, amiért annyit körmölték tehetetlenül a tanári kézre szabott, fából faragott vonalzócskák. Ádám, a legemlékezetesebb osztálytárs ült ott, aki azóta gyógynövény kivonatú italok árusításával kezdett el foglalkozni, mert nyugalmazása után nem kaphatott vendégszeretetet az idealizáló, ombudsmanlelkületű ügyészektől. Hiába, ez a szakma sem a régi. No, minderre kész csoda volt emlékeznie, miután nagy sebességgel keresztülvágtak a taxin szintén az új generációból valakik. Most meg csak az van tudatában, hogy itt van és él, morzézik a szívmonitor, tűket cumiz a vénája. Balra tőle pedig ott fekszik Ádám elvtárs – mert aki még a korszakból él, az egymásnak mindig az marad – kiterítve mint a medveprém. A két ágy közötti szekrényen egy billiárdgolyó árválkodik egy műanyag flakonban. Mellette pedig hosszú nejlonba csomagolódott egy billiárddákó is. Érthető, hogyha betolakodtak egy kocsmába a csapódás végett, kisvárosokban könnyeden kerül sor ilyesmire.

Egyszerre Ádám megrezdül, felébred, nyála nem csorog tovább. Fogalma sincs, hová került, nem is zavartatja magát; ott folytatja, ahol a kocsiban abbamaradt.

– Aztán a feleséged hogy van?

Olivér nem akarja elvenni a kedvét így húsz év után sem.

– Rozsdás. De a marhapörköltje még mindig jó!

– Az enyém nem tudom hol lehet. Biztos járkál, mint mindig.

– Részvétem.

– Nem nagy ügy. Bőgsz egyet, aztán mehetsz vissza zsugázni. Neked nyugdíjig még mennyi van?

– Félév. De ha így állunk – biccentette magára Olivér –, akkor semmi.

Ádám megkísérelte önmagát két lábra állítani a szárazföldön – tehát nem az ágyon. Rájött, hogy a hasfala fel van nyitva.

– Hát ezek a mai orvosok hogy rászoktak a bolondgombára. Mi még annak idején megpróbálkoztunk egy simával és egy fordítottal, hogy semmi se buggyanjon ki, ma meg már mindent csak szanaszéjjel hagyunk? Na, látod, ezért lettem az, ami! – magyarázta Olivér. – Az autót nem cserélik, a benzint nem újítják, a taxióra pedig ugyanúgy pörög.

Olivér felkelt volna, hogy megnyomja a nővérhívót, de akkor vette észre a kellemesen dermesztő gipszréteget, mely tetőtől talpig karcsúsította. Ezután már a csurgalékot is megérezte, ahogy csiklandozza a hátát. Csak a jobb karja maradt szabadon. Sosem volt ilyen nehéz a nyújtózkodás.

– Tessenek mondani – érkezett meg a hívásra egy kezdő nővér, de mire ezt leírom, már rég szörnyülködik – Jaj, anyám borogass! – kihajolt a folyosóra – Főorvos úr, hát ez felvágott maradt.

Ádám fantáziájában pedig végigfutott, hogy bárhogy is állítjuk be a felvágott szót a kisasszony mondatába; mindenképp igaza lesz. Pont úgy rágta szét egyforma szeletekre az idő és szívta ki belőle a forrongó ifjúságot, mint egy hentes; éppúgy feledkeztek meg számításba venni, mint az a plussz-mínusz nem kívánatos dekagrammot mint az ő emberszámát. Ő már csak legyintett ezen. Inkább barátjához fordult.

– Képzeld, nemsokára jön az unokám!

– Na, ne mondd. Az én fiam bezzeg még távolról sem nősült meg.

– Meg fogod még élni. Manapság ezekben a csillogógömbös tánchelyeken hamar egymásba botlik egy-két mondvacsinált pár. De csak botlik...