Bolond, ki az iskolában nem hiszi a legendákat, Istenem! Rejtelmet csinál a sajtó, a Te földi másod, ahogy fuldoklás után kibújik a haláli ketrecből, bajmentesen; a tejtől is bátran fuldoklanak! Mik ők, ha nem az Antikrisztus, a Jelenések armadája? Egyszer még gyeplőt és kardot fognak, lovas álcájuk lesz! Lehet, hogy nem vér szerint, de a morganizmus engedélyt ad rá. És miért, ó, miért pont ily későn, új évezredünk hajnalán adsz égi jelt a bizonyosságoknak, Istenem? Hollandok és britek – hű gyarmatpajtások egykoron – beigazolták a Próféciát. Ott állanak, már a szájukig ér az üvöltés ingere; szabadságot a népnek!

Hivatalosak a részletek. Most mit tegyünk, ha már imánk sem segít hozzád, Mindenható Isten? Kegyetlenségednek mi ad hangot? Vagy netán a történelem ostora bűnbánatnak?

Halljátok? Pamacsléptek. Még harmatos erejű, de átok a támogatókra...

***

A Dinasztia! A Pavlov-dinasztia!

Most végre nagy álmuk teljesül. A legnagyobb! A királyi trónt királyként ülik, a vacsorákat jóllakják, és az egereknek sem jár több kegyelet!

Közelgő telihold, alvajárók és kutyafélék elterelője – Ma éjjel támad az egyetlen, az elbűvölő: Mefisztulész! Így hívták, bizony; a kormos kezű alvilág gyermeke, régebben: bazári majom! Harapásra ösztökélt szépséghibája – rágcsálók fogával fogant. Legyen átkozott a molesztáns rágcsáló, hogy fejlődését zargatta!

És tőle, ó, bizony, az átok! Napfényből orkánt, földből ólmot! Csak kívánni kell! Le sem vette, azzal bújt ki a világba: gőzkéményes, fogkerék-karimás cilinderrel, kétes célzattal gyártott járószerszámmal – amennyire sétapálca, úgy Marshall és Jákob botja –, spanyolcsizmája méltatlanul érdessé tette bokaszőrzetét, hosszított, elálló aljú köpönyeggel; kvarc öltönnyel, önálló mandzsettával.

Hogy szerette, Szűz Máriám, de mennyire, hogy szerette a gyengébbik nem sokasága, ahogy a levegőből rekamiét hajtogat! De legkedveltebb trükkje, az öngyűjtő hüvelykujj – leolvasztotta csáberejével a szipkát a rúzsos ajkakról! A színház egy dorombolás-rezonátor lett!

Ó, hát bizony, Mefisztulészen nem volt helye maszknak, hová rejtené a rejtelmes női anyagoktól kollagénezett nyílegyenes bajszát? Még ha, jóllehet, nem is piszmogott sosem!

Ma éjjelre rendelték. Igazán nem szeretett halogatni, a vacsoráját is éjjelre tolta ki – már ha addigra végez, s miért ne tenné, ha Isten is csengőszóra szót fogad neki.

A színház a reneszánszkor készült, a zsúfolt dekorációk úgyszólván a dicsőséges Olümposzra vezették. Odabent szokatlan, sztratoszférát kaparászó mennyezet – a tériszonyosokkal a gardróbot kívántatta meg alvóhelynek. A manzárd éjleplében rettegve húzódott meg a márványkivitel, s a bálterem – mi másért váltana ki tériszonyt – meghökkenten tárta ki falait, sóbálvány lett. Ugyanakkor, nem mutatta ki.

De lágyan kél a sorsok szele, úgy bizony, hogy Mefisztulész aljas, jaj, ki tett vele ilyet?

Puhány, debella felöltőben Grabovszky Pavlov várta, nyálazott szivarral a szája végén – a bűvész kérdés nélkül, demonstrálva legkedveltebb trükkjét, meggyújtotta.

– Figyelmeznem kell – ollózott a téma centrumába Mefisztulész –, hogy az idegállapotom kétségbe vonja referenciáimat.

– És ez minden bizonnyal fakultatív – reagált szobori nyugodtsággal Grabovszky.

– Egy karakterisztikus fellépés akadálytalan. Most többről ejtünk szót, ha igaz.

– Hogy vonhat kétségbe a magafajta bármit is?

– Mindent kézbe vehetek, és semmi nem lesz az enyém. Ha tetszik, bemutatom.

A türannoszi morózus, mely a helytartóból áradt, karóráját, az idő képviseletében nyaktiló alá hessegette. Talán ezért kezdeményezhetett óvatos empátiát Mefisztulész, vagy mert egy ideje már ő is, esztendőre hetet öregszik, oly szolidan lepaktált a kíváncsisággal. Tehát nem jutott lehetőség képességei megvillantására, ki kellett épülnie a nagyratörő hadműveletnek.

– Mikor kezdek? – kérdezte.

– Teliholdkor.

Egy szolid apelláta a ma estére. A bűvész sarkon fordult, mire Pavlov, farkánál fogva visszarántotta. A friss címlap, a hírújságok koronája kellett, hogy szem előtt maradjon – ez kötelezett.

***

Éjfél. Nem egy fakultatív pillanat szilveszteri alkalmakkor, se nem a nászéjszakán – és ma, a tervek nagyraszövődése végét járja!

A zsöllyéken egy-egy pihe görnyedt, talpastul fúródva a pamutba, s csak egy csipeszre vártak, ahogy a sármos nyomozó kihúzza, s DNS-mintára áldozza, feltéve, ha nem szőrmebunda gallérjáról esett le.

Az alvilági gaztevők, a Macsek a színfalhatárú hátországban ücsörgött. A mágikus ma éjjel igazán nagyot varázsolhat!

– Mindenki ideért?

Egy hófehér, perzsa arisztokrata bűvös körömlakkozásából visszautazva a realitásba, jelentette anyja hiányosságát.

– Nem kértem bejelentést! – majd ahogy ez elhangzott, csettintett, s hogy, hogy nem, a távollétükkel tiszteletlen invitáltak helyükbe huppanva előkerültek.

– Örülök, hogy mindnyájan ideértek! – kaján vigyor. Vajon miért volt inkább egy behatóbb nagyító a bélrendszerébe? – Az idegrendszerem filozófiájának cica kötelessége, hogy a lényegre térjek. Tehát – felmutatta az ominózus hetilapot, s az épp visszapörgő diktafonszalag archaikus nyelvén folytatta – látták ezt a cikket? Nem? Miért nem? Hmm? Olvassanak! Szégyen! Viszlát! – megállt. Értékelhetőbb nyávogással mondta tovább – Ez itt Próféciánk bizonyítéka. Ez! Ahogyan Kleopátra perzsamacskái is túlélték az apályt, ahogy Schrödinger házi kedvence félig itt maradt, másszor Napóleonnal pókerezik; ugyanarra mutatnak! Nincs hozzánk hasonló!

A következőkben a patetikusság demagóg kihatásaira ügyelt – szusszant.

– Mi nem egyszer élünk. Én, Mefisztuész, kiváltságossá nyilvánítalak benneteket!

Egy delikvens morcosan egyenesítette ki lábait, és állt a tömegvonzásnak elébe.

– Kilenc élet? Kilencszer lövök!

– Hadd győzzem meg. Üljön ide. – mondta a panasztévőnek, aki ekkor már mellette ült egy fotelben.

– Hatalmunk, mindazonáltal a világ egyes népeinek szegénységét elismerve arra a következtetésre juthatna, hogy az Úr személyes kapcsolatával, ha élelmünket adjuk fel – a Kánaán! A Nirvána, amit akartok, honfitársak!

– Kilenc élet! Megjárom mind!

Egy kisdiák a tömegből egyetértett.

– Vagy itt maradhatunk mind – mondta Mefisztulész –, egyesülésben, mások lágerével, cicomázott munkarendükkel! Vegyétek észre hatalmatok nagyságát!

– Na, hallgasson ide! – mondta a másik színpadon levő – Mi aztán körbejárhatjuk és röhöghetjük az összes túlvilágokat, egyszer majd valahol be kell fogadniuk. És maga van olyan hülye, hogy ezt előrehozza; ide le?

A türelem, mely a békefennmaradás alapja, teljesen váratlanul merült ki – titkon folyhatott ki apró higanyként a körmök párnáin.

– Lenne szíves jobban idefigyelni? – mondta; egy megmagyarázhatatlan bűbájjal, az elragadás és az illem kettős dominanciája – a piciny és csodálatos szószerkezet, fáradtak, csecsemők, makk-állóképességűek is aggastyánok is egyformán mondották: Lennél szíves?

Eléje tett egy karabélyt. Gyakorta magánál hordta Puskin óta.

– Most, fogd meg a fegyvert. – a színpadi ellenzék engedelmeskedett. – Fordítsd a halántékod felé.

Levegő megfagy, a ravaszos kézben az erő és vér összecsomósodik.

– Tűz! – még gyorsan produkálhatsz egy maréknyi ellenállást, te gyámoltalan! Még pártját foghatod az isteni bűvésznek, gyorsan, ess el, rántsd le a buksid, húzd el a csuklód...még elgyöngítheted a félig ravaszra húzott ujjadat....még akár a töltényt is kiszórhatod...nem megy? Nem megy. Hát akkor rántsd meg! Úgy is van, megtette.

Mefisztulész a többiekhez fordult, körötte szétvált a fal, s plafon, a közönséget védve örvénylik, s tán a vakolat, a drága vakolat, az is szédül az erőtől!

– Most pedig, Ti, macskanépség – lennétek szívesek leigázni a világot portól porig?

***

Oh, hová tűntél, boldog békeidő! No, halld meg, Istenem, a macska nem göngyöl több gombolyagot, s a gazdáikat lövik le! Mit műveltél? Hogy sodorhatod rokonteremtésed a szánalom netovábbjába? Hogy most, egy rosszdivatú Houdini Marionettekkel játszik! Ki mondja meg a minket játszó létjogosultságát?

Hát nem abszurd, ahogy a macska felgyújtja magát szőrébe bújt széngöröngyökért, hogy vele ellenét ostromolja? Érthető, ahogy az üvegben hordott tehéntej az öngyújtós hüvelykujjak útján felforr, s eldobva korrozív gránátként szolgál? S ugyanezt szórják is, a csodás vegyület neve: cyco, s az új parafília a cycománia! Most a szavak kifordulnak: a tej immár valójában hatol csontokig! Se bőr, se hús; szép plasztikás arcok sokasága haldoklik! Nyolc golyó a testben – kilőtt szemek, egy ellőtt fül, lyukas térd, kettétört, fityegő farkak!

Sürgő macskafüles sisakok kapirgálnak lövészárkot, ahogy az ember a nyílt pusztaságon henceg! Elvesztik a fegyvereket! Elveszik, hisz a bajszos borzalom utánuk megy – hiába adnak le többször tust; Mefisztulész tudósai tudják már – ő maga háborút egy hete szült –, negyven másodperc! Ennyi kell egy reinkarnációhoz!

És addig, a sorkatonázatlanok a tesztek alanyai – egy pillanatnyi kapcsolatszakadása az artériának a testtől, hogy a tudósok lássák az agyhullámokon, miként beszél egy éledező hím, egy reinkandúr valamilyen random Istenhez.

S ha kell, ha már átérte a holtsávot a hadsereg kilencszer is; jő Mefisztulész, a villámfelhőket Zeusz haragjával itatja, s Grabovszky tejel neki egy kicsit. A háziasszonyok serpenyőit, lábasait egy golyóbisba olvasztja, zeuszi felhő véle csatangol, a szikrák mágnest indukálnak, s terjed és terjed a meghajló utcalámpák, s az aszfalt szerkezetén keresztül!

Egy újabb héten a bűvész professzorai már szeletelik, dobozolják fajukat; hisz ha valakit gránát robbanása haláloztat el, teste darabokra szakad – darabonként él kilencet! Már a macskakarmok támadnak maguk; osztagosan bújják a szűz emberasszonyok szoknyáját, s láncfűrészként okoznak felfordulást az elrendezett szervek világában! A magányos cicafarok egyik végéről másikra bukfencezve jár utcát; csodál, szökken, majd nyakra tekertté; fojtóvá lesz. És a csiklandozás, a kibocsátott allergének – pfuj!

A macskafej, szegény, tehetetlenül dorombol. Néha foggal beléje kap egy-egy lábszárra zárt cipellőnek, de hamar lerúgják. De a mindentől elvált cicatörzsnek még rosszabb – ő csak empatikus szunyókálásba tud belekezdeni.

És ha már kilenc élet, miért ne alakuljunk át a gyárak futószalagján? Önkéntes önvulkanizálók obszidián kövekké formálódnak át, s elszabadult macskakarmokat szikszalagoznak rájuk. Negyven másodperc, két élet alatt túlélik a kohót! Mások gumilabdaként térnek le a szalagról, egy életért cserébe, s pattogó elterelőeszközként funkcionálnak!

Az obszidiáncicák töredezik a panelházak tűzfalát, s csak a szép, meghitt családi estét karmolázzák, miközben vadul fejbe vágják az öreg, boldogulni vágyó özvegyet – vagy ahogy épp megpróbálják megemelni, s ahogy ez nem sikerül, hisz képtelenség, szétkapják a szerencsétleneket! Sőt, még páncélokat is törtek, s ebben a pozitúrában a humán hadsereg elvesztette hatásosságát.

Már tankokat, és repülőket foglaltak! Már verhetetlen a fölény!...

***

Sok élet veszett kárba. Két év, kilencszer hárommilliárd cica! De az új evolúció, a legmerészebb barakk célra vezetett: Mefisztulész az Úr! Hurrá, sikerrel járt! De, nézzenek oda...hát nem egyedül maradt szegény?

Eltékozolta volna a faj összes életét?

Nem, nem; az tragédia, az elszomorítaná.

Néhány napig a varázslással elszórakoztatta magát, s tulajdonképp a szellemekkel is jót diskurált, maradt itt belőlük jó pár.

De hiányzott valami? Vagy épp valaki. Bárki. Akárki...

LEgalább egy nősténynek, annyinak kegyelmezett volna meg! Vagy tán megvédehette volna bérlőjét, Grabovszky-t a kilencedik haláltól...bár mondjuk, az ő baja, hogy nem védekezett párzási időszakban...

Körbejárta Európát, de csak a pusztulás maradt mindenütt. Már önmagán és a szexlapokon próbálkozott, aztán valahogy az internetet is visszaszerelte, de ezek tökéletlen megoldásoknak bizonyultak. A nekrofíliától ő is írtózott.

De eszébe jutott egy ismeretlen titok, ami felizgatta:

Milyen érzés felfogni, érzékelni a halált önmagunkon túl? Hisz ő eddig csak élt!

Karabélya most is nála volt. Magára lőtt.

***

Egy ambrózia virágszökőkút mellett, egy nyirkos, antik barázdájú hintaszékben Mohamed ücsörgött. Mefisztulész, megdöbbenve, egy karikatúramagazint talált a próféta ölében; látszólag franciák írták. Épp nevető könnyeket szőtt, melyet a főmuszlin maradéktalanul préselt ki szemhéjából.

– Milyen megható! Hát így emlékeznek rám? – gyönyörködött Mohamed. – Ölni tudnának értem. Hát, te meg mit bámulsz?

Letelt a negyven másodperc. Újra vonzotta őt a föld, védte a perzselt sztratoszféra. Ismét célba vette magát, és ráhúzott a ravaszra.

– Te mégis mit művelsz magaddal? – mondta, feltehetőleg Jézus atyja – Hogy kerültél ide? Elpusztítod a földet? Ezért adtam nektek ilyen hatalmat?

– Már megbocsásson – mondta Mefisztulész –, de ön csak az Alkotó. A többi szerszám talán, nem a mi kezünkben van? Hisz nem így lenne, ha ím nem botránkozna.

Nem kapott választ. Nem is lehetett, feléledt.

– Úgy! Hát csak így visszadobsz ide! Majd én megmutatom! – visszaküldte magát a kresztyén Mennyországba, vagyishogy oda szeretett volna kerülni, de ismét a hetilapot fürkésző Mohamed került elé; Napóleon piciny bajonettel böködte vállát, azt kérdezgette, kér-e még, mire Mohamed mindig igent mondott, s az egyes és egyöntetű válaszoknál kapott egy bökést.

Mefisztulész szimplán kivárta a negyven másodpercet, és ismét elröpítette magát egy ólomgolyóval.

Vagyishogy, csak így tett volna. Egy puha, női kéz, félrelökte a karabélyt. Soha, olyan igazi, természetes szeretet nem járta át a gonoszkodó bűvészt. És, hogy az alkotásról, az istenekről mi igaz, valahogy nem érdekelte.

Elvakította egy új fény, s csak egy szó van erre:

– Éljen a miauralom, mindenek felett!