Kultvicc, azaz nem vicces viccek:

Az udvarló felmegy

Egy lány hívja a néhány hete ismert udvarlóját, hogy menjen fel hozzájuk. A fiú nyugtalan, mert nem akar még a lány szüleivel találkozni. A lány megnyugtatja, hogy nincsenek otthon a szülők, csak az ölebe. A fiú nem túlságosan szereti a kutyákat, de baja sincs velük, egyszerűen eddig kimaradt az életéből a kutya. Mivel jó pontot akar szerezni, nem azt mondja, hogy számára közömbös egy öleb, hanem azt, hogy szereti, sőt, nagyon szereti a kutyákat, ráadásul nem is kutyát mond, hanem kutyust, mert tudja, hogy a kutyatartók mennyire negatívan reagálnak arra, akiről érzik, hogy nem annyira elfogult kutyapárti, mint ők. Úgyhogy ezt mondja:
- Mehetünk, már alig várom, hogy megismerjem a kutyust!

Dugó

Egy űrhajó ereszkedik  le komótosan a hangyáknak tetsző autók lepte belvárosi út aszfaltjára. Vezetőjük büszkén pásztázza legénységét, hiszen úgy tűnik, végre célba értek. Megterhelő ám kalandos utazásuk ezer és ezer fényévig tartott, nem is számolták már az eltelt időt, csak egyre kétségbeesettebben vágyakozva próbáltak közelebb evickélni a bolygóhoz, melyet jó előre kinéztek maguknak, miután sajátjuk élhetetlenné vált.

Az idegenek vezetője reményteljes mosoly kíséretében biccent maréknyi társának, mintegy jelezvén, hamarosan újrakezdhetik életüket békében, lehetőleg egy másik populáció oldalán, mint szívesen látott vendégek, kik ha úgy adódik, örömmel megosztják felsőbb tudásukat befogadóikkal.

- Nem vagyok majom! – kiáltotta Ham István, amikor egyik reggel belenézett a tükörbe.

Pedig való igaz: egy szőrös képű, kerekfejű, hajlott vállú csimpánz nézett onnan rá vissza.

Ahogy tekintetét végigjáratta saját testén, meg kellett állapítania, hogy bizony a tükör nem téved. Végtagjai hosszúak, méghozzá aránytalanul. Tenyere a padlón pihent, ahogy kinyújtotta a karját. Testét teljesen szőr fedte, és akárhogyan próbált, nem volt képes felegyenesedni.

Egy kapor emlékiratai

Egy kaporról írni nem könnyű, főleg ha annak a kapornak elhagytam az emlékiratait. Pedig mielőtt bedobtam volna egy jó nagy adag tök mellé fortyogni, megkért, hogy írjak egy pársoros novellát arról milyen életet is élt. Csak tudnám hova tettem, néztem már a fiókba, az irataim között, a tökfőzelékbe, a tökfőzelékes fazék alatt, a tökfőzelékes tányér alatt, de sehol se találtam és még a tökfőzelék is elfogyott. Ha emlékeim nem csalnak, főleg az anyjáról beszélt sokat, hogy milyen kedves volt, vagy talán arról, hogy mekkora hárpia.

Őfelsége F. Kalap Irén

Különleges vagyok és egyedi, efelől semmi kétség. Akkor lépett fel az első probléma az életemben, amikor megszülettem. Már a megérkezésem pillanatában ráeszméltem arra, hogy bent felejtettem, a kedvenc kőgyűjteményemet és innentől kezdve tudtam, hogy a balszerencse és én, remekpárost fogunk alakítani.

Talán még a nap is sütne, ha ma nem kellett volna kilépnem a házból. Rengeteg ember utálhat most ezért, hogy van valaki, akinek még esőtáncot se kell járnia ahhoz, hogy egyáltalán essen.

Akkor kezdődött, amikor a fiam elég idős lett ahhoz, hogy megértse a meséket. Nem érte be az otthon tartott animációs filmek tömkelegével, amint azokra ráunt, folyton a fülemet rágta, hogy meséljek.

Sosem voltam egy intellektuális fazon. A nejem még hagyján, neki legalább volt pár kötete. Így hát, amikor már harmadik napja is elfelejtettem kikölcsönözni egy rohadt meséskönyvet, és a gyerek arcán láttam, mennyire elkeseríti a dolog, belekukkantottam az asszony éjjeliszekrényébe – ahol könyvespolc híján azt a néhány könyvet tartotta –, és miután átvizsgáltam a három kötetet, kivettem az egyetlen szóba jöhetőt: Szólások és közmondások.

A szekrény legfelső polcán heverő táska hirtelen mozgolódni kezdett. A benne tárolt játék katonáknak úgy sikerült lepottyanniuk a padlóra, hogy földet éréskor még a táska szája is kinyílott.

– Gyerünk, kifelé! – rohant ki elsőként az ezredes, miközben a többieknek ordított. – Utánam, katonák!

A húszfős sereg követte őt, míg végül mind kijutottak a szőnyegre. Felsorakoztak, hogy végighallgassák az ezredes beszédét.

– Elérkezett hát a mi időnk!

Aranyszál

Ez a balettóra volt az utolsó.

Ez egy ideje lógott már a levegőben. Mint egy torony, aminek kilazultak a falai. Közelgett a teljes összeomlás.

A tánc alkonyat előtt egy órával kezdődött. Egy aranyszálakból szőtt szent ember zongorázott hozzá. A terem padlótól mennyezetig érő ablakaival szemben tükrök voltak, úgyhogy jobbról is, balról is felhők vettek körül, bíbor, lila és arany fénypászmák törtek át közöttük. Izzott a levegő. A hőség a fejem fölött lógott, fájt mindenem, és izzadtság tört elő a pórusaimból, nem vér, a vér az a lábamon volt, a beszakadt körmeimen, a combtövemnél keletkezett véraláfutásokban.

A nagy balhé

Barna, idehozná a kávét, és töltene mindenkinek egy csészével, kérem? Úgy hallom, már lefőtt. Mit dörmög? Nem, egyáltalán nem azért vettem be magát, hogy ugráltassam, tudja jól, milyen fontos része ön is az akciónak. Miért kell mindenhez kommentet fűznie? A komment? Hát ezt nem hiszem el! Ekkora barmot! A komment azt jelenti, vélemény, azt nehezményeztem, hogy mindenhez megjegyzést fűz ahelyett, hogy csendben tenné, amivel megbízom

Tisztelt Kovács Úr!

Biztos aggódott már, amiért nem hallott felőlem napok óta. Kérem, nézze el nekem, de nem áll módomban hazatelefonálni innen, Horvátország csodás tengerpartjáról. Az ok pofonegyszerű, nincs meg a telefonom, és a pénzem is elfogyott. Most nyilván megfogalmazódott önben a kérdés, hogy miért nem nyúltam hozzá a táskában lévő összeghez, ha már a birtokomban lévő kézpénzt elköltöttem, továbbá, hogy mi a fészkes fenét keresek én ennyire délen, amikor a kiküldetésem csak a IX.

Bolond, ki az iskolában nem hiszi a legendákat, Istenem! Rejtelmet csinál a sajtó, a Te földi másod, ahogy fuldoklás után kibújik a haláli ketrecből, bajmentesen; a tejtől is bátran fuldoklanak! Mik ők, ha nem az Antikrisztus, a Jelenések armadája? Egyszer még gyeplőt és kardot fognak, lovas álcájuk lesz! Lehet, hogy nem vér szerint, de a morganizmus engedélyt ad rá. És miért, ó, miért pont ily későn, új évezredünk hajnalán adsz égi jelt a bizonyosságoknak, Istenem? Hollandok és britek – hű gyarmatpajtások egykoron – beigazolták a Próféciát. Ott állanak, már a szájukig ér az üvöltés ingere; szabadságot a népnek!

Egy csapat maszkos úri hölgy és férfi a többi járókelőhöz hasonlóan feltört a négyes metró Allee Bevásárlóközponti megállójának aluljárójából. A szendvicsemberek tisztelettudóan pukedliztek. ,,Adakozzon a Jehováknak!" – köszönt sajátosan. Megmaradt a közömbösség. Az egyik maszkos, egy hétéves kisfiú, előrefutott. Ő akarta vezetni a mezőnyt. Pedig már rég ismeretes volt az úti cél. Sőt, már csak egyetlen küszöbre voltak tőle.

Beértek a plázába.

Olivér taxisofőr épp a gumiabroncsot reklámozó tekebábú reklámplakátját nézegette, amikor zöldre váltott a lámpa. Kedvtelenül tekergette a rádiót, az pedig illedelmesen fröcskölte magából a fehér zajt. Néha azért belerontott az abszurd szólóénekbe az esperes hangja a református rádióról. A visszapillantóba nézve pedig elöntötte elmeállapotát a grandiózus nosztalgia és a sok csínytevés, amiért nagymamája annyiszor megvonta tőle a pampuskát és a forintos csokoládéra valót, amiért annyit körmölték tehetetlenül a tanári kézre szabott, fából faragott vonalzócskák.