Tisztelt Kovács Úr!

Biztos aggódott már, amiért nem hallott felőlem napok óta. Kérem, nézze el nekem, de nem áll módomban hazatelefonálni innen, Horvátország csodás tengerpartjáról. Az ok pofonegyszerű, nincs meg a telefonom, és a pénzem is elfogyott. Most nyilván megfogalmazódott önben a kérdés, hogy miért nem nyúltam hozzá a táskában lévő összeghez, ha már a birtokomban lévő kézpénzt elköltöttem, továbbá, hogy mi a fészkes fenét keresek én ennyire délen, amikor a kiküldetésem csak a IX. kerületre korlátozódik. Ez egy hosszú történet, szóval helyezze magát kényelembe, esetleg bontsa meg azt a méregdrága skót whiskyt, amit a legutóbb még hozzám akart vágni. Szóval a pénz, pontosabban az ön pénze nincs meg. Egy árva garas sem maradt az egymillióból. Hol is kezdjem?

Nem fogadtam meg a tanácsát, vagy inkább úgy mondanám, utasítását, melyet, mint munkáltatóm – teszem hozzá, ilyen rendes főnököm még sohasem volt – adott nekem. Szóval, amikor legutóbbi telefonbeszélgetésünk során – amit röviddel azután bonyolítottunk le, hogy ön kis híján hozzám vágta azt a bizonyos üveget, tartalmával együtt – nyomatékosította, hogy semmi esetre se nyúljak ismét a pénzhez, mert az csak csalinak van, én úgy döntöttem, ha a helyzet úgy kívánja, akkor igenis használni fogom. Való igaz, a múltkori eset szerencsétlenül végződött, teljes joggal volt úgy kibukva rám, hisz az általam felfedezett aranylábú csodagyerek nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Továbbra is tartom, hogy megérte volna a pénzét, ha nem akadnak össze a lábai azon az ominózus napon. Akkor talán nem fordult volna ki mindkét térde olyan szerencsétlenül. Na, de a múlton kár lenne keseregni, igazam van, uram? Ezúton is elismerem hibámat, én kötöttem meg a fiúval a szerződést, anélkül, hogy magával vagy bárki mással előzetesen egyeztettem volna. Én voltam az, aki odaadta neki az egymilliót is. Restellem, de belátom, hogy megkárosítottam a klubot, és ami még rosszabb, megkárosítottam önt, drága Kovács úr! Tisztában vagyok a szabályokkal, én ugyanakkor azt vallom, előfordul néha, hogy olyan szituációban találjuk magunkat, ahol nekünk kell mérlegelnünk, és döntést hoznunk.

Térjünk a tárgyra! Magyarország, de azt hiszem, nagyképűség nélkül állíthatom, hogy talán az egész világ egyik – ha nem a – leghatékonyabb játékos megfigyelőjeként az Üllőihez közeli, csendes bitumenpályán szemlélődtem, kerestem a klubnak, ezáltal önnek az ifjú tehetségeket. Hogy képességeimmel ön is mennyire tisztában van, gondolom, az is alátámasztja, hogy egykori szarvashibám ellenére továbbra is alkalmaz. Szóval, ott volt az a gyerek. Igazi csodacsatár, ebben a posvány focinkban valóságos kincs, én mondom magának, uram! És ha én mondom, bizony elhiheti! Úgy rúgta a bőrt, mint maga Puskás. Mondtam magamban, ezt elszalasztani nagyon nagy balgaság lenne. A rácsos kerítésnek támaszkodva, unottan vártam a meccs végét, hogy aztán beszélhessek a sráccal. Jó, ha van tizennégy éves. Mondom még egyszer, igazi tehetség, ami nem terem minden bokorban. Nem hiszi el, hogy mi történt ekkor! Hát odajött hozzám egy házaspár. De az is lehet, hogy csak élettársak voltak, attól tartok, ezt már nem tudom meg. A férfi megkérdezte, ugyan, melyik kölyköt kémlelem. Az öltönyből és a táskából biztosan rájött, hogy mi a foglalkozásom. Megmutattam neki, melyiket, erre képzelje, kiderült, hogy az ő gyerekük. Ekkora véletlent! Hát mi az égi jel, uram, ha nem ez?! Természetesen emlékeztem az önnel megbeszéltekre, miszerint a pénzt csak megmutatjuk, de oda nem adjuk. Ennek ellenére csak odaadtam, drága Kovács úr! Ott helyben megkötöttük az üzletet, és az aláírási pénz fejében lemondtak minden jövőbeni járandóságról, ami a fiuk után megilletné őket. Hát nem csodálatos? Most mondja, hogy nem jól csináltam! Garantálom, hogy ilyen üzletet még senki sem kötött ezelőtt a klubnak, azaz önnek. Csak nyerhetünk a dolgon.

Miután az apja aláírta a szerződést, amivel átengedte nekünk a fia játékjogát, furcsamód, kézfogás helyett egy öleléssel kívánta véglegesíteni az ügyletet. Belementem, nem firtattam az okát, hisz ahány ember, annyi szokás, jól mondom, uram? A lényeg, a legfontosabb dolog most itt van a kezemben az aláírt szerződés formájában, szóval ennyi áldozatot igazán meghozhattam, még ha az irritáló, füstös szag kis híján gyomorproblémákat idézett is elő nálam. A telefonom is nagyjából ez idő tájt párologhatott el, de hogy hová, az számomra nagyobb rejtély, mint az univerzum vagy a nők. Igaz, az egymilliót odaadtam, de a nyakamat rá, hogy a kis romagyereket pár éven belül a százszorosáért adjuk el.

„Romagyerek” – olyan furcsa ezt kimondani, mert tudja, első látásra nem tűnt fel nekem a származása. Hogy is tűnhetett volna, hisz a kissrác fehérebb, mint maga vagy én. Mindegy. Nem foglalkoztatott különösebben a dolog, azzal magyaráztam a misztikumot, hogy biztos sokat fürdették tejben. Apám – Isten nyugosztalja, az alkohol magával ragadta – úgy hitte, aki eleget fürdik benne, az előbb-utóbb kifehéredik. A másik, ami szóba jöhetett, hogy a felmenőik között akadt egy tiszta magyar. Nem lett volna teljesen új nekem a szituáció, drága Kovács úr, tudniillik, az édes testvérem meg fekete bőrű. Apám meg anyám mindketten tisztavérű magyarok, így komoly gondot is okozhatott volna az eset a családunkban, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Anyámnak eszébe jutott, hogy az egyik üknagyanyja néger volt, szóval elcsendesedtek apámban a viharfelhők. Pedig az öreg erősen gyanakodott, mert nagyjából az öcsém fogantatásának idején Franciaország déli részén voltunk nyaralni, ráadásul a két hét alatt anyám gyakorta eltűnt a szemünk elől. Na, de nem akarom tovább traktálni a családi életemmel!

Miután megkapták az egy misit, amiről legnagyobb igyekezetem ellenére sem voltak hajlandóak lemondani, egyszer csak eltűntek, mint a büdösség. Egy pillanatra bepánikoltam, de mivel az Ernő gyerek – az apja ezt a nevet adta meg a szerződésben – még mindig a pályán volt, megnyugodtam. Onnantól le nem vettem a szemem róla.

Tisztelt Kovács úr, az ez után következő, krimibe illő eseményeket, pontosan úgy közlöm önnel, ahogyan azok megtörténtek. Miután lefújták a meccset, képzelje, egy ismeretlen férfi és egy nő odacsalták magukhoz a fiút. A mi Ernőnket. Közelebb mentem, az elcsípett beszédfoszlányokból megállapítottam, hogy nem magyarul társalognak vele. Ami ennél is jobban meglepett, a fiú is beszélte a nyelvüket. Egészen biztos voltam már benne ekkor is, hogy horvátok, és ezen sejtésem később beigazolódott, de hadd ne fényezzem intelligenciámat ön előtt, aki úgyis tisztában van képességeimmel. Bizony, én is azt kérdeztem magamtól, amit nagy valószínűséggel most ebben a pillanatban ön is magától: ezek meg kik? Számításba vettem a létező összes lehetséges választ, és arra a következtetésre jutottam, hogy csakis gyerekkereskedők lehetnek. Nem lepődtem meg, hogy egyikük a női nemet képviselte, hiszen így könnyebb elvegyülni. De miért ilyen kicsi a világ, drága Kovács úr?! Pont a mi gyerekünket kellett elrabolniuk! Taxit fogtak. Ha jól láttam – márpedig miért ne láttam volna jól? –, akkor a nő rákényszerítette a fiút, hogy az arcon csókolja, nehogy a sofőr gyanút fogjon. Azonnal beugrottam az autómba, és utánuk eredtem. Mi mást tehettem volna? Telefon nem volt nálam, Ernőt éppen egy ismeretlen pár csalta be magával egy taxiba, a szülők meg még mindig nem voltak sehol. Hirtelen kellett döntést hoznom, amit meg is tettem. Egészen a Keletiig követtem őket. Ott kiszálltak a taxiból, és rögtön a pénztárhoz siettek. A lehető leggyorsabban kellet cselekednem. A rendőrségre nem volt időm elmenni, és bár kérhettem volna segítséget a pályaudvaron, én jól ismerem az ott dolgozók segítőkészségét, így nem tettem. Áldozatot hoztam. Nem hagyhattam veszni a gyerekünket. Az öregem – Isten nyugosztalja – mindig azt mondta, a mi focink szar. Hát, mélyen tisztelt igazgató úr, én meg azt mondom, ez a villámléptű cigánygyerek lehet a mi Pelénk. Már láttam magam előtt a címlapot: „A magyar válogatott roma származású zsenije” – aki ráadásul beszél horvátul. Ez előnyt jelenthet, ha majd ellenük játszunk.

Még éppen megpillantottam, hogy melyik ablaktól távoztak, így én is ugyanahhoz szaladtam. A kasszánál dolgozó – első ránézésre még kifejezetten szimpatikus – hölgy a jegy árán túl, további tízezer forintért hajlandó volt elmondani, hogy utazásuk célja nem más, mint Split. Márpedig Split Horvátországban van. Ugye-ugye? Megmondtam vagy nem megmondtam? Persze a meglepő inkább az lett volna, ha a mérhetetlen nyelvismereti és egyéb tapasztalataim ellenére nem jövök rá már az első pillanatban. Nos, uram, így keveredtem én arra a bizonyos vonatra, ami elhozott engem ide, a Jóisten által csodálatosan gyönyörű, sőt, mesés tengerparttal megáldott horvát városba. A vonaton közvetlenül a gyerekrablók fülkéje mellett kerestem helyet magamnak, hogy semmi esetre se veszítsem őket szem elől. Mi tagadás, én már csak ilyen talpraesett és leleményes vagyok. Aztán mégis beütött a gikszer! Elaludtam, drága Kovács úr! Tehetek én róla, hogy embernek születtem? Mire felébredtem, már Splitben állt a vonat, és az utasok java része leszállt. Nem ijedtem meg. Miután jobban belegondoltam, azért annyira nem volt rossz a helyzet. Ön szerint mégis, hány fehérbőrű cigánygyerek rohangál Horvátországban? Na, ugye! Nem sok. Amint megtesszük a feljelentést, könnyű lesz megtalálni, ráadásul a szerződés is a lehető legbiztosabb helyen van.

Úgy éreztem, megtettem a tőlem telhető legtöbbet, majd arra a következtetésre jutottam, hogy kétségtelenül kiérdemeltem egy kis kikapcsolódást. Gondolom, ezt ön sem tagadja, mialatt szerény, de őszinte soraimat olvassa. Elég csak megnézni, min mentem keresztül a mai napon, arról már ne is beszéljünk, hogy alázatos munkámmal mennyit tettem a klubért a munkába állásom óta eltelt közel két hét alatt… természetesen leszámítva azt a kérdéses esetet, amit reményeim szerint mára sikerült teljesen elfeledtetnem önnel. Továbbá be kell vallanom, arra is gondoltam, hogy e levelemben megengedem magamnak, és letegezem, sőt, leJanizom önt, azonban, ahogy ön is láthatja, maradtam az egészséges, hivatalos megszólításnál. Hadd jegyezzem meg, mennyire örömteli a számomra, hogy ilyen nyíltan beszélhetek Önnel. Ez azért van, mert a kettőnk közötti kapcsolatot a profizmus jellemzi. Maga, mint klubigazgató, én pedig, mint a saját szakmám megkérdőjelezhetetlen mestere tesszük a dolgunkat nap mint nap a legjobb tudásunk szerint.

Úgy döntöttem, kiélvezem a kicsiny hazánkkal szomszédos ország természeti adottságait, és – abban a tudatban, hogy ön majd úgyis utánam küld, amint tudomására jut cselekedetem – maradék pénzemen hotelszobát béreltem. Beértem egy szolid, a parttól csupán sétatávolságra fekvő, négycsillagossal. Úgy számoltam, hogy addig kitart a foglalásom, ameddig ön kézhez kapja levelemet, egyszóval ma este már nincs hol aludnom. Gond egy szál se, amennyiben azonnal küldet értem egy kocsit, én elfoglalom magam a megérkezéséig. Előreláthatólag addigra még úgy sem lesz alkalmam közelebbről szemügyre venni a történelmi belváros szűk utcáit és széles sétányait. Kérem, küldje az autót a borítékon megjelölt hotel címére, annak recepcióján fogok várakozni.

Őszinte híve:
Kerekes András

*

Az igazgató, miután elolvasta a levelet, rezzenéstelen arccal összegyűrte azt, és kosárlabdázókat megszégyenítő mozdulattal bedobta a sarokban elhelyezett szemetes kosárba. Megigazította a nyakkendőjét, a zakója zsebéből előhúzott selyemkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, leült az asztalához és tárcsázott.

– Igen, Kovács úr?
– Etelka, tegyen meg nekem egy szívességet!
– Hallgatom, uram.
– Kérem, rakjon fel egy álláshirdetést a weboldalunkra.
– Milyen pozícióra?
– Játékos figyelő.