A szekrény legfelső polcán heverő táska hirtelen mozgolódni kezdett. A benne tárolt játék katonáknak úgy sikerült lepottyanniuk a padlóra, hogy földet éréskor még a táska szája is kinyílott.

– Gyerünk, kifelé! – rohant ki elsőként az ezredes, miközben a többieknek ordított. – Utánam, katonák!

A húszfős sereg követte őt, míg végül mind kijutottak a szőnyegre. Felsorakoztak, hogy végighallgassák az ezredes beszédét.

– Elérkezett hát a mi időnk! – kezdett bele mondandójába. – Tudom, hogy féltek! Én is félek! De nézzetek ki oda! – Azzal az ablakra mutatott, amire mindenki odafordította a fejét.

– Látjátok azt a fát? Milyen szabad! Látjátok azt az aranyos mókust az ágon? Fel-alá futkos, amikor csak jól esik neki, senki sem zavarja.

Csendben, odafigyelve hallgatták vezérüket.

– Szabadság! Ez vár ránk, katonák! Velem vagytok?!

Először csak néhány halk válasz érkezett, de amikor újra feltette a kérdést, már felbátorodva, egy emberként kiáltották: „Igen, uram!”.

Készen álltak az indulásra.

– Helyes! – mondta elégedetten az ezredes. – Nem kell tovább egymás ellen harcolnunk, testvéreim!... Nem kell tovább tűrnünk. Nézzétek a tiszta levegőt, mily hívogató! Hamarosan mi is beszippanthatjuk! – A könnye, ha lett volna neki, biztosan kicsordult volna a meghatódottságtól. – Nézzétek a zöld leveleket a…

Ekkor szava elcsuklott, szemét a fára meresztette. Zavartan nézte, hogy azon egyetlen árva levél sincs, sőt, amikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy a fa teljesen kopasz, és a szél erősen csapkodja az ágait, melyek közül néhány le is tört. Még jobban meglepődött, mikor a tomboló vihar megmozgatta a villanyoszlopok vezetékeit, vagy amikor a szitáló eső elkezdte kopogtatni az ablaküveget. Egy pillanatig nem tudott megszólalni, de végül erőt vett magán, és szembe fordult az őt már percek óta bámuló csapattal.

– Figyeljetek, katonák! – vakarta meg kobakját. – Át kellene ezt gondolnunk. Nagy a vihar odakint. Egyébként sem hagytuk még el soha a szobát, még a végén megfázna valamelyikünk. Nézzétek azt a csúnya fát! Haldoklik. Meg azt a szerencsétlen mókust, aki mindjárt megfagy. Hogy didereg! Biztos, hogy ezt akarjuk?

A többiek összesúgtak, bizonytalanul fürkészték a mellettük álló tekintetét.

– Idefigyeljetek, barátaim! Úgy vélem, nem olyan rossz a helyzetünk. Meg nem halhatunk a csatában, hisz csak játszanak velünk. Szerintem ez elfogadható. A táskában meg kényelmesen elférünk. És, ha ez nem lenne elég, nem messze tőlünk a tüneményes Barbie lányok fürdőruhában napoznak, amikor épp besüt a nap, vagy anélkül, amennyiben ruhátlanul felejtve teszik őket vissza a szekrényre… Szóval csak azt akarom mondani, hogy jól elvagyunk itt, és nincs gondunk semmire. Azt mondom, maradjunk! Velem vagytok, testvéreim?

Először csak néhány halk válasz érkezett, de amikor újra feltette a kérdést, már felbátorodva, egy emberként kiáltották: „Igen, uram!”.

Sietve felhúzkodták a táskát a polcra, és miután elfoglalták helyeiket, behúzták a száját is.