Pók Pák kilesett rejtekhelye mögül. Sok évet megért már, de ilyen vihart, mint amelyik az imént véget ért, még nem látott. Amikor meglátta hálója romjait, sírni lett volna kedve. Gyakorlatilag, hasznosítható része nem maradt, teljesen újjá kellett építeni. Szomorúan ücsörgött, gyűjtötte az erőt, amikor fény gyúlt a fejében. Néhány napja látott a tévében egy reklámot, amelyben elszakíthatatlan pókhálót ajánlottak. Elballagott a barkácsáruházba és spórolt pénzét beleölte az újdonságba.

 

Az állt elöl, a szépen kidolgozott, íves homloklapján, hogy STOEWER RECORD. Az írógépek elitjéhez tartozott. Fénykorában rengeteget dolgozott, ő volt a család szeme-fénye. Egymás kezéből kapkodták ki: apa beadványokat gépelt, anya recepteket gyártott, Eszti a naplóját írta vele, Öcsi pedig csak úgy pötyögött rajta, mivel még nem ismerte a betűvetés titkait. Évente eljött hozzá egy ember, kicserélte az elkopott betűit, új szalagot kapott, és alaposan megtisztogatta részeit.

Elefánt Csucsu imádott focizni, ha volt egy kis szabadideje, máris a tisztásom kergette a bőrt. A sok gyakorlás által, tökélyre fejlesztette cselező technikáját, fejjátékát, szabadrúgásait. A baj csak az volt, hogy a környéken nem létezett olyan csapat, ahol kamatoztathatta volna a tudását. Először a nyulaknál próbálkozott. Szaporaságuk miatt rengeteg csapatuk volt, tele két ballábas szerencsétlenséggel. Mégis kiutálták maguk közül, mert félő volt, hogy valamelyikőjüket szétlapítja nagy tappancsaival.

Árnyék, mindig is félt testvérétől, Fénytől. A család nem értette, hogy miért. A fénytestvér állandóan biztosította odaadó szeretetéről, de hiába, a félelem mindig ott bujkált Árnyék szemeiben. Nem volt hajlandó testvéreivel együtt játszani, mindig kereste a sötét zugokat és általában egyedül foglalatoskodott valamivel. A szüleit bántotta a dolog, szerették volna, ha mindenki boldog lenne a családban. Árnyék, közös szobában lakott kis öccsével, Szürkével.

 

Olaf a bolond király

 

Nyugalom terült el Otar fennsíkján a széles alföldek és a zöldellő hegyek fölött. A látszat ellenére borzalmas titkot őrizgetett a táj, amit évről évre meg akartak bolygatni, a kalandvágyó utazók és banditák. Újabb év köszöntött be. És a három jó barát Damir, Olaf és Pablo úgy döntött, hogy ismét felkavarja a szörnyű rejtélyt.

 

***

 

Damir egy puha szalmakupacon ült és unottan lógatta lábait a szekér hátulján.

Az erdei rendőrségen felvételt hirdettek, mert a vadászsólymok kétharmadát elvitte a madárinfluenza. Három hétig senki nem jelentkezett. Ekkor kopogtak az ajtón, egyszerre két jelentkező is akadt: Strucc Sebestyén és Pocok Petúr. A kéttagú bizottság meghallgatta a jelölteket és útjukra bocsájtották őket azzal, hogy majd értesítik őket. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a bizottságból kipukkadt a röhögés:

- Még ezek akarnak rendőrök lenni, a strucc azzal a hülye, hosszú nyakával, meg az affektáló beszédjével?

A farkas család meghozta a döntést: hátrahagyják az életképtelen egyedet. A kis életkezdeményt lassan betakarta a hó, várta a végzetét. Ekkor egy soha nem látott lény jelent meg előtte. Idegen bőrökbe öltözve ott állt egy kétlábú, lehajolt hozzá, valami meleget hozóba becsomagolta és felemelte. Elájult, csodálatos fények villództak körülötte, megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Felébredt, már nem fázott, meleg hatotta át bundáját, valami édeskés ízt érzett a szájában, ami az anyai táplálásra emlékeztette.

Ahogy lecsukódott a sakktábla dobozának teteje, a fehér királynő máris elkezdte szokásos elégedetlenségét:

- Ez mégiscsak tűrhetetlen, megint egy büdös paraszt és egy küldönc közé kerültem! Ez egyszerűen igazságtalanság, a rangomhoz illő lakosztályt érdemelnék.

A többiek némán viselték a fenség szokásos hisztijét. Tudták, hogy egy idő után, úgyis lenyugszik, és álomba szenderül. De most be nem állt a szája, talán a vesztes csata miatt.

- Most jut eszembe, hogy egyébként is miért vagyunk összezárva, a nyilvánvalóan alacsonyabb népcsoportot képviselő feketékkel.

Kenguru mamának sürgős dolga akadt a városban, ezért felszállt a 6-os buszra. Pont kifogta a csúcsforgalmat. Persze ülőhely most sem volt, kénytelen volt nyomorogni az állatszendvicsben. Az áporodott levegőben minden fajta tisztátalan állat szaga keveredett, rosszullét kerülgette. Ekkor, hirtelen fájdalmas ordítást hallott maga mögül. Gyorsan megfordult, egy sakál volt az áldozat, aki nem tudta olyan hirtelen kikapni a mancsát az erszényéből, hogy ne vegye észre.

Nicrophorus Ede a temetőbogár jó kedvvel ébredt. Úgy érezte, hogy ez lesz az ő szerencsenapja, és így is lett. Ahogy beleszimatolt a levegőbe, finom szaglásának köszönhetően megérezte a jellegzetes illatot. Azonnal cselekedett, mert ha elvesztegeti az időt, bizony megelőzhetik. Szerencséjére elsőként érkezett, izgatottan körbeszaladgálta új otthonát. Közben betolakodók érkeztek, akiket az elsőként érkezett jogán kitessékelt, morcosan ugyan, de visszavonultak, tiszteletbe tartva a bogártörvényeket.

Nyúlanyó idegesen járkált az aprónép között. Most is türelmes volt a kicsikkel, szívesen játszott velük, de a gondolatai máshol jártak. Nyúlpapa, aki ismerte párja minden rezdülését, észrevette a jelet, és egy alkalmas pillanatban megkérdezte a nejét:

- Drágám, mi a baj?

- Csak annyi, hogy mindjárt itt a karácsony és nem tudom, hogy mit kapnak a porontyok ajándékba. – jött a válasz.

- Egyet se félj, majd én intézem, már kitaláltam valamit.

Azzal Nyúlpapa szedelőzködni kezdett, felvette hátizsákját és nekiindult.

Alina az erdő boszorkánya

 

Yaan kockázatos útra készült. Tapasztalt vadász volt, a faluban is sokat mondogatta, hogy az ész a legfélelmetesebb fegyver az erdőben nem a lándzsa vagy az íj, hisz az állatok annak híján vannak. Sok követője akadt eme bölcs embernek, az ő vezetése alatt a vadászatokról mindig nagy zsákmánnyal tértek haza, a falu sohasem éhezett. Most Yaan nem a szokásos csapatával indult, ugyanis mind oda vesztek. Alina az erdő boszorkánya bájaival és csodálatos énekével elcsábította őket és többé nem tértek vissza.

Az alma és a körte nagyon jó barátok voltak. Egy nap azonban örök haragot hirdetve, összevesztek. Az ok, pedig az volt, hogy nem tudták eldönteni, melyikük a szebb. Az alma a gyönyörű pirospozsgásságát, a körte csodálatos alakját emelte ki.

Egy jó ideig nem szóltak egymáshoz, kerülték egymás társaságát. Végül a naspolya kitalálta, hogy állítsanak fel egy független bizottságot, ennek a kardinális kérdésnek az eldöntésére. A felek beleegyeztek, így hát összeült a bölcsek tanácsa.

 

 

Egyszer a jólelkű és barátságos óriás, elbambult és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…

 

Nyúlapó fenyegető levelet írt a rókának: „Ha még egyszer Rókica lánya kicsúfolja az én Lali fiamat, odamegyek magukhoz és olyat teszek, amit még soha!” Mivel nem kapott választ, be is váltotta a fenyegetését: odament Rokáékhoz és bekiabált:

- Róka, gyere ki!

Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt.

Amikor megszületett, olyan csenevész volt fiú létére, hogy az apja azonnal szét akarta tépni, mivel életképtelennel tartotta. De az anyja és a többi nőstény megvédték őt. Az állandó veszélytől reszketve kapaszkodott anyjába, egy pillanatra sem engedte el a védelmet nyújtó szőrgombolyagot. Valahogy felcseperedett, apja is megenyhült, elviselte, hogy a közösség egyik tagja lett, bár sohasem büszkélkedett vele, ha egy másik hordával összefutottak. Most, hogy már a csapat elismert tagja lett, nagyon vigyázott arra, hogy ne tűnjön ki semmivel, amivel felhívhatja magára a figyelmet.

Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek.

Soma malac most is vidáman ébredt. Még egyszer meghempergőzött a friss szénában és már rohant is ki az udvarra, hogy belevesse magát a dagonyázóba. Amikor úgy érezte, hogy kellően megtisztálkodott, kidöcögött a fürdetőből és körüljárta a területet. Jól nevelt lévén mindenkinek illedelmesen köszönt. Ezt jól is tette, mert a rangsorban előtte állók bizony el is várták tőle. Egyesek, például a kutya, bizony megfenyítette, ha úgy látta jónak. Jelenleg ennek a bizonyos rangsornak a végén kullogott, hiszen még a malacok között is ő volt a legkisebb.

…volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés.

– Apa, Mesélj!

– Mit meséljek? – kérdem a három és fél éves fiam, miután behúzom a cipzárt a hálózsákján, és beteszem a kiságyába.

– Thomas-osat. Lánymozdonyról – mondja ő, kedvenc textilpelusát gyürmikélve, épp csak annyi időre kivéve a bal hüvelykujját a szájából, amíg szavakat formál.

– A szerkocsis csúnya lánymozdonyról, mint tegnap?

– Nem, másikról.

 

Hát legyen. Végigdőlök a sötét szobában a parkettán. Lássuk. Thomas világában nem olyan sok a lány gőzmozdony.

Ugye, mindig is érdekelt, hogy mit csinál a Mikulás, ha véget ér az az egy bizonyos nap, amikor kiosztja az ajándékokat. Most fellebben a fátyol és kiderül a titok. Először is már régen nem a rideg sarkvidék az otthona, már évtizedek óta beköltözött Európa szívébe, annak is a mediterrán részébe. Praktikussági okai voltak ennek, egyrészt gyorsabban elérhető innen minden, másrészt öreg csontjait kikezdte a csúz és ez az éghajlat jót tett neki. Na, de térjünk vissza ahhoz a bizonyos naphoz.

Élt a rengeteg mélyén egy magányos mackó, aki már sok telet megért. Megvolt mindene, amit egy magafajta csak kívánhatott: jó meleg barlang, egy közeli málnás, örökös szerződés egy méhcsaláddal mézügyileg. Feleséget nem nagyon szeretett volna, mert nem szívesen osztozott volna a földi javakban, és egyébként is senki sem viselte volna el a házsártos természetét. Egy ideig nem zavarta, hogy nem szólhatott senkihez, de mikor többször is rajtakapta magát, hogy csak önmagával társalog, elhatározta, hogy szerez magának egy jóbarátot akivel megdumálhatja az erdő dolgait.

Akkor kezdődött, amikor a fiam elég idős lett ahhoz, hogy megértse a meséket. Nem érte be az otthon tartott animációs filmek tömkelegével, amint azokra ráunt, folyton a fülemet rágta, hogy meséljek.

Sosem voltam egy intellektuális fazon. A nejem még hagyján, neki legalább volt pár kötete. Így hát, amikor már harmadik napja is elfelejtettem kikölcsönözni egy rohadt meséskönyvet, és a gyerek arcán láttam, mennyire elkeseríti a dolog, belekukkantottam az asszony éjjeliszekrényébe – ahol könyvespolc híján azt a néhány könyvet tartotta –, és miután átvizsgáltam a három kötetet, kivettem az egyetlen szóba jöhetőt: Szólások és közmondások.

Az ördög vinné el, hogy itt nem lehet hasábokat létrehozni. A szövegszerkesztőmben úgy írtam meg, hogy a cím alatt a két történet, hasábokban, egymás mellett, szimmetrikusan helyezkedik el. Nem pedig így, egymás alatt. Átkozott legyen az oldal, hogy nem ad teret a kreativitás kiélésére, ráadásul elrontja az olvasásélményt. Nem sok értelmét látom így bemutatni a történetet, de ha már megírtam… Te meg kapd be, network!

 

Győzni és veszíteni

 

 

A poszméh az egyik gyermekláncfűről röppent a másikra.

A szekrény legfelső polcán heverő táska hirtelen mozgolódni kezdett. A benne tárolt játék katonáknak úgy sikerült lepottyanniuk a padlóra, hogy földet éréskor még a táska szája is kinyílott.

 

– Gyerünk, kifelé! – rohant ki elsőként az ezredes, miközben a többieknek ordított. – Utánam, katonák!

 

A húszfős sereg követte őt, míg végül mind kijutottak a szőnyegre. Felsorakoztak, hogy végighallgassák az ezredes beszédét.

– Elérkezett hát a mi időnk!

A fiatal királyfi egy reggel arra ébredt, hogy elvesztette a jókedvét. Mivel előző este még megvolt, amikor a szomszédos vár királyával borozgatott, hát a királyfi tanácstalanul ingatta a fejét.

Mint mindig, most is jobb kezét, az üde szépségű Annát, a szolgálólányt kérdezte meg:

- Annácska, mondd már meg nekem, hogy van az, hogy tegnap még jókedvem volt, ma meg úgy érzem magam, mintha mindenem elveszett volna?

Anna hosszan elnézett a királyfi mellett, amíg gondolkozott.

Kint történt Spanyolországban. Egy szál rózsát hordott a szájában, mikor megjelent, és úgy táncolt, mint a hét ördög. A mosolya borotvaéles volt, a szemei könnyű, puha barnák. El lehet veszni az ilyen szemekben, be lehet takarózni velük, egész éjeken át csak bámulni őket.

Figyeltem, ahogy táncolt, kattogott a magasított talpú csizmája a színpadon. Táncolt, vadul és szilajul táncolt, olyan volt, mintha abba se akarná hagyni. Kérdeztem a mellettem ülő lánytól: – Meddig táncol még?

Másnapra meg is érkeztek a vezérek. Vagyis, egy kivételével…

Elsőként a Veszett futott be, a Marakodók vezére. Kihívóan mérte végig a falka összes férfitagját. Sárgás szeme csak úgy villogott, agyarait mutogatta, fekete bundája össze-vissza volt szaggatva, a sok verekedés miatt. Két erős alattvalója kísérte.

Aztán jött a Madár. Kecses mozgású, hosszúlábú, barna bundájú ordas. Két szeme fölött két fekete csíkkal. Őt a falkája legfőbb asszonya kísérte.

Áfonya mintás abroszon terített az Ősz pirosló almával, zamatos körtével, kék szilvával és szépen szóló szőlővel. Dióval és mogyoróval töltötte tálait. Meggyújtott néhány gyertyát is. Őszirózsával borította a kerteket, hogy meghitt hangulattal várja kedvesét, a Telet.

A Tél nagyon messze volt éppen, de megüzente már jövetelét az Északi Széllel. - Jön a Tél! – susogták az ágak éjszakánként, de a Nap csak mosolygott még riadalmukon. – Ugyan már!

A férfi, most is mint mindig, gyalog ballagott haza a munkájából. Azzal nyugtatta magát, hogy ez egészséges, de az igazság az volt, hogy minden kiadott fillért meg kellett gondolni. Bár csak ketten éltek az asszonykájával, de a szerény jövedelmet nagyon be kellett osztani. Mindig ugyanazon az útvonalon tért haza. A sétáló utcán kirakatokat nézegetett. Hosszasan időzött egyik kedvencénél, ahol egy hatalmas akváriumban eladásra váró halak úszkáltak. Szerette ezeket a karcsú, elegáns mozgású élőlényeket, ahogy békésen megférnek egymással színük, formájuk, méretük mellőzésével.

Ha visszagondolok, nagyon szép gyermekkor jutott nekem. Akkor jöttem a világra, amikor a szüleim már mindent megpróbáltak és már teljesen elvesztették a reményt, hogy valaha is gyermekáldás szálljon a házra. Ekkor toppantam be én. Láttam a határtalan boldogságot az arcokon, megkapták a sorstól, ami annyira hiányzott az életükből. Cserébe nagyon szép névvel ajándékoztak meg, a természet egyik csodájáról a Rózsa nevet kaptam. Nem panaszkodhatok mindent megkaptam, amiről álmodtam: játékot, gyönyörű ruhákat és igazi pónilovat.

A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.

 

A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.

Azt hihetnénk, hogy amikor véget ér a karácsony és gondos kezek visszarakják a karácsonyi díszeket a nagy „Karácsony” feliratú dobozba, egy évre megpihennek a sötét rejtekadóban. Pár napot azért alszanak, hiszen sok volt az izgalom az elmúlt napokban, de aztán a karácsonyi fényfüzér és a csillagdíszek kigyulladnak és fény árasztja el a lakhelyüket. A kis szorgos manók végigjárják a birodalom összes zegét-zugát és mindenkinek segítenek. Fényesre dörzsölik a gömböket, pótolják a megsérült akasztókat, új ruhát varrnak az angyaloknak, színesre festik a diótörő bábok egyenruháját.

Valamikor az időben, mondanám, hogy túl az Óperencián, de nem. Ez a történet máshol játszódik, ott ahol a színek élénkek, virágpor száll a szélben, csilingel a harangvirág, énekel a tátika, táncra perdül a tulipán. Itt tündérek serege forog, lepkékkel szállnak az ég felé. Mara királynő vigyáz a tündérek hadára, mellette lánya, Harmat.

Egy verőfényes tavaszi napon, mikor Harmat épp az iskolából tartott hazafelé, váratlanul egy szürke felhő takarta el a napot.

A kis béka keservesen brekegett a tó partján. Messze, a távolban csodaszép palota kecses tornyai emelkedtek, de a kis békát nem is igazán ez a látvány töltötte el szomorúsággal (bár szívesen élt volna ott, szó se róla). Bánatának oka az volt, hogy minden áldott nap, kora délután a kastély felől egy tündér jött a tó felé. Igen, valóságos angyal volt hófehér selyemruhájában, aranyló kis koronájával a fején. De ez még mind semmi: haja úgy hullott a vállára, mint tavasszal a langyos eső, szeme pedig fényesebben ragyogott a napsugárnál.

Valahol a varázslatos, rejtekadó erdő mélyén megbúvó tisztáson nyújtózkodott egy kicsiny tó. Ahogy a nap első sugara átkandikált a fák között, mint mindig, most is Kvarty Samu ébredt legkorábban. Néhány álmos pislantás után teleszívta tüdejét a hajnali friss levegővel, majd ahogy csak a torkán kifért, elkukorékolta magát. Ezt a trükköt egy arra tévedt öreg kakastól tanulta. Kiváló érzéke volt a hangutánzáshoz, harminchat féle állathangot tudott előadni.

 

 

A fiatal királyfi egy reggel arra ébredt, hogy elvesztette a jókedvét. Mivel előző este még megvolt, amikor a szomszédos vár királyával borozgatott, hát a királyfi tanácstalanul ingatta a fejét.

Mint mindig, most is jobb kezét, az üde szépségű Annát, a szolgálólányt kérdezte meg:

- Annácska, mondd már meg nekem, hogy van az, hogy tegnap még jókedvem volt, ma meg úgy érzem magam, mintha mindenem elveszett volna?

Anna hosszan elnézett a királyfi mellett, amíg gondolkozott.

Szabolcs megyében, Nyíregyházához közel van egy pici falucska, Vasmegyer. A Nyírség és a Rétköz találkozásánál fekszik, a Lónyai-csatorna hídján átérve érkezünk meg ide, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Sokat bicikliztem a faluban, minden utcáját ismertem. Itt jártam óvodába, hogy szerettem-e, azt pontosan nem tudnám megmondani. Különös viszonyom volt ugyanis az óvodával, valahogy reggel sose szerettem odamenni, délután pedig valahogy sose szerettem onnan hazamenni.

A szombat délelőttöt Józsi tata és Soma horgászással töltötték. Persze most sem fogtak semmit, lógó orral kullogtak haza, és már előre hallották a mama és anya csipkelődő megjegyzéseit. A félelmük be is igazolódott, amikor az első üdvözlő mondat így szólt:

– Mi a helyzet kocahorgászok, nagyon lapos a szatyrotok, még szerencse, hogy nem vártunk a „nagy fogásra”, és főztünk ebédet! – így a mama.

Valamit mormogtak válaszként, aztán mentek kezet mosni, mert különben nem kapnak a lányok csodálatos konyharemekeiből.  Soma a kiadós ebéd után elvonult aludni, elfárasztotta a délelőtti kaland.

Vasárnap reggel azon tanakodott Józsi tata és az unokája Soma, hogy mivel kellene elütni az időt ebédig. Hosszú latolgatás után úgy döntöttek, hogy filléres programként a tujázást választják. A tujázás a papi találmánya volt és abból állt, hogy elmentek villamosozni. Mivel papinak már nem, Somának meg még nem kellett villamosjegy, így kedvükre szórakozhattak. Gyorsan puccba vágták magukat és elindultak a kalandra. A sarkon éppen elcsípték az egyest, felszálltak rá és kedvenc helyükre a hátsó székekre huppantak.

 

 

 

Józsi tata már nagyon várta a hétvégét. A szürke, egyhangú hétköznapok után végre megint együtt lehet az egy szem unokájával, Somával. Amióta a lányát elhagyta az a „szívtelen gazember”, lelki vigaszt keresve, sűrűn töltötte a csonka család a hétvégeket náluk itt lent vidéken, a nyugalom völgyében. Hogy miért alakultak így a dolgok, nem az ő tiszte volt megítélni, ehhez a nők jobban értenek. Amíg az asszonynépség egymás vállán kisírta bánatát, addig ő megpróbált jó nagyapa és belevaló apapótló is lenni egy személyben.

Paládi Zsolt

Bastille




    A szabadság hiánya nem elviselhetetlen az ember számára, ha gondoskodnak jólétéről. Ha leigáznak, rabságba vetnek egy embert, egy csoportot vagy népet, azzal még nem hódoltatják be. Ám ha az idők során puhánnyá, erőtlenné, gyengévé teszik, elégedett lesz a sorsával, és régi letűntével is új urat keres magának.


    W. Árpád jegyzetíró aznap délelőtt céltalanul lődörgött a belvárosban. Súlyos kétségek között gyötrődött: igyon-e valamit, mielőtt elkezdi a napot, vagy sem?

A tölgyfa

 

            A tölgyfa némán állt a sziklás hegyoldalban. Gyökerei fáradtan kapaszkodtak a megmaradt termőréteg laza földjébe. Sok, erős gyökere kacskaringósan futott szét, kerülgetve sziklákat, köveket, valahol, a leszakadt hegyoldal csontvázszerű mészkövei között a semmibe lógtak.

Fáradtan pillantott fel a szürkés égre… Halk sóhaját felkapta a szél, és süvítve vitte száraz leveleivel együtt a feneketlen mélybe. – Eső lesz.

 

Itt vagyok jómagam egy igazi félresikerült királylány. Igaz nem zárt be senki sehova, mégis azt várom, hogy megmentsen a lófarkú herceg… Akarom mondani a szőke herceg fehér lovon. Azt kell várnunk ugye. Minden szőke királylánynak…

 

Aztán meguntam a várakozást, megláttam a fehér nyulat, ami elvitt Csodaországba. Fura hely, fura figurákkal, pont mint a valóság, csak olcsóbb a benzin. Belegondoltam, hogy lehet, hogy igazából a nyúlon túl van a valódi Csodaország, és ez a valóság.

 

 

 

 

Valamikor réges régen volt egy ember, aki soha nem nevetett. Soha nem is sírt. Nem volt szomorú soha. Egyedül élt egy kis erdő közepén, abban a házban, amit ő maga épített fel 4 esztendő alatt.

            Egy szép napon megjelent az erdő szélén egy fiatal, hamvas arcú lány, aki nem találta helyét a világban, így elindult, hogy megkeresse a boldogságát a nagyvilágban. Nagyon sokáig járta a világot, míg egyszer csak eljutott erre a helyre, ide, az erdő szélére.

 

Megjelent: Kniznerné B. Szilvia: Ovisok akadályversenye című mesés foglalkoztatófüzete!

Megrendelhető!

Dávid királyfi

Hol volt, hol nem volt, a hetedik határon is túl élt egy hatéves forma fiúcska, Dávid. Kinézetre ugyan cseppet sem különbözött a többi korabeli kislegénytől, mégis volt benne valami egészen különleges, mert olyat tudott, amit senki más. Egy átlagos óvodásból királyfivá változott, de nem is akármilyenné, hiszen bátorságáról, merészségéről a tizedik uradalomban is beszéltek. Na de nem ám csak holmi pletyka szinten, mert a mi Dávidkánkat úgy emlegették, mint a nagy fenevadak ellenfelét.