A tölgyfa

            A tölgyfa némán állt a sziklás hegyoldalban. Gyökerei fáradtan kapaszkodtak a megmaradt termőréteg laza földjébe. Sok, erős gyökere kacskaringósan futott szét, kerülgetve sziklákat, köveket, valahol, a leszakadt hegyoldal csontvázszerű mészkövei között a semmibe lógtak.

Fáradtan pillantott fel a szürkés égre… Halk sóhaját felkapta a szél, és süvítve vitte száraz leveleivel együtt a feneketlen mélybe. – Eső lesz. – gondolta fáradtan.

Eső… régebben hogy örült pár cseppjének is… de ma már tudja, hogy csak a halált hozza közelebb. Minden egyes zápor alkalmával, csendes belenyugvással figyelte, hogy a játékos vízcseppek huncutkodva, egymást kergetve dobálják a megmaradt föld rögöcskéit.

– Milyen aranyosak! – gondolta ilyenkor – Semmivel sem törődve hajtják maguk előtt, talaj apró kis labdácskáit. Máskor, meg sokan összesereglettek, és apró kis erecskék módjára, a hátukra kapták a felázott földet, és hangosan nevetgélve a mélybe hajigálták, hogy aztán izgalommal teli sikoltozással maguk is a mélybe vessék magukat.

– Milyen aranyosak – gondolta még egyszer, és fájdalmasan elmosolyodott – Csak megölnek engem…

Évről évre egyre kevesebb maradt a talaj. Egyre kevesebb volt, amiből a tápanyagot felszívhatta volna elkérgesedett gyökereivel, egyre kevesebb anyag, amiben megkapaszkodhatott. Csak az áthatolhatatlan keménységű kövek meredeztek az ég felé, mint valami groteszk síremlékek.

A hűvös szellőben fáradtan rázta meg tagjait. Egy tucat elszáradt levele adta meg magát végleg az elmúlásnak, és egy fájdalmasat pattanva váltak le az elszáradt ágról. A tölgyfa felszisszent fájdalmában.

Végignézett a hajdan gyönyörű, dús lombú ágon. A büszkesége volt. Harsány zöld levelek ezrei borították, erős, szilárd ágai bőszen dacoltak minden széllel, és ellenálltak neki. Még egyszer egy kismadár is fészket rakott rá…

A tölgyfa nem ismerte a madarakat, de azt látta, hogy ez egy nagyon szép madár. Kicsike, és olyan zöldessárga. Magas hangon énekelte rövid szólamokból álló énekét aprócska csőrével. Kíváncsi bogárszemeivel élénken figyelte környezetét, semmi sem kerülhette el a figyelmét.

Eleinte csak napjában egyszer érkezett. Leszállt valamelyik ágacskára, majd tollászkodásba kezdett. Egy órácskára megpihent, tán el is szenderedett egy kicsit.

Aztán hetek múlva már nem csak pihengetett, hanem elkezdte bejárni a fát. Benézett minden kéregrepedésbe, ág alá, még a gyökerekhez is le-lenézett. Apró bogárkákat gyűjtögetett a kéregről, és kéreg alól. Ilyenkor mindig megcsiklandozta kicsit a tölgyfát - ahogy felidézte emlékeiben, még most is halkan göcögött az öreg tölgy…

Aztán egy nap, mikor a szokott időben megérkezett, valahogy más lett. Rögtön megérezte ezt a fa. Olyan megmagyarázhatatlan még most is… de egészen mást érzett a szeretett madárkáján. Izgatott volt, kicsit ideges is talán. Apró szemecskéi nyughatatlanul fürkészték az ágakat, szüntelenül ugrándozott fel s alá. Aztán elrepült.

A tölgyfa megijedt.

– Csak nem bántottam meg? – tűnődött magában gondterhelten.

De nem sokára visszatért a madárka, csőrében egy hosszú fűszálat tartott. Apró csőrével, boszorkányos ügyességgel csűrte, tekerte, kötözte egy aprócska gallyacskára. Többször levette, áttette, aztán megint vissza, míg a fűszál úgy került oda, ahogyan azt a madárka akarta. Egy pár pillanatot pihegett, elégedetten megszemlélte művét, majd tovaröppent. Néhány percet volt csak távol, mert egy újabb fűszállal érkezett.

A fa kíváncsian szemlélte, mi lesz itt. Nem tudta, mit csinál a madárka, ilyet még nem látott. De megérezte, hogy valami komoly dolog készülődik, és mikor kicsit jobban feltámadt a szél, egyik ágacskájával betakarta a kis építményt.

Egész nap dolgozott a kismadár, és mikor eljött az este, akkor sem ment el. Befészkelte magát egy ágvillába, a legvédettebb helyre, és fejecskéjét a szárnya alá dugva fáradtan elszundított. A fa érezte testének melegét, szívének dobbanásait. Elérzékenyült… még soha sem történt vele ilyen. Még sohasem gondolta senki, hogy Ő menedéket nyújthat. És könnyes szemmel, büszkén kihúzta magát, és nem aludt egész éjjel. Vigyázott a madárkára.

Másnap tovább folytatódott a kismadár furcsa tevékenysége. Egyre hordta a fűszálakat, és ügyesen öltötte egyiket a másikba, míg egy aranyos, fűszálakból épült kis gömb alakú fészek ékeskedett az ágacskákon.

A fa gyönyörködött benne. Kapott egy gyönyörű fészek-éket egyik legszebb ágacskájára. Nagyon büszke volt. De a madárka még nem végzett a munkával. Most puha mohadarabkákat kezdett hordani apró csőrében. Leszállt a fészek elé, és aprócska bejáratában eltűnt, majd üres csőrrel reppent tova.

Harmadnapra elkészült. A madárka büszkén figyelte mesterművét, körbe-körbejárta, egy-két helyen még igazított rajta, elsimított egy-egy kilógó fűszálacskát. Elmosolyodott. És mosolygott a fa is.

Este pedig a kismadár kiült a fa legmagasabb ágacskájára, és olyan gyönyörű énekbe kezdett, amilyet még a tölgyfa életében nem hallott! Trillázott fáradhatatlanul, a tavaszi szélben messze csengett gyönyörű, szerelmes éneke. Mintha megállt volna az idő… a mindig fújó szél is megpihent egy percre, és gyönyörködött énekében. A sziklák, a patakok, az öreg fenyők mind-mind ámulva figyelték a csodát, míg… míg egy másik kismadár ereszkedett az éneklő mellé. És csendben, összebújva eltűntek a kis gömbfészek langyos sötétjében.

A tölgyfa fájdalmasat sóhajtott, ahogy megrohanták az emlékek.

– Igen… gyönyörű évszak volt! – gondolta.

Figyelte, hogy napról napra növekednek a fiókák. Könnyes szemmel látta, ahogy fáradhatatlanul dolgozik a két kismadár, szerető féltéssel, odaadással nevelik a három apróságot. Hordják a bogarakat, tisztogatják a fészket, ha egy-egy nagyobb szélroham megrongálta, hordták a fűszálakat, javították, csinosították a kis lakot! Gyönyörű volt…

De jött a vihar… Az az átkozott vihar!!! A tölgyfa száraz szemeiből még egy nehezen összegyűlt, kínkeserves könnycsepp gördült repedezett kérgein át a földre.

Az a vihar… és a villám. Éjszaka volt. Mindenki pihent már egy fáradt nap éjszakáján. Hirtelen történt minden… megdördült az ég… feltámadt a szél… a hegy mögött villogott a szurokfekete ég alja, köpködte a hideg tüzet magából…

Majd a fájdalom…. az iszonyatos fájdalom… A tölgy felsikoltott. Törzsének jobb oldalát szinte kettészelte a villám. Lángoló levelek százai tűntek el az éjszakában, a tűz, mint valami kénköves pokol, izzott a törzsén, és rágta megát egyre beljebb és beljebb puha testébe.  Elviselhetetlen volt a fájdalom. Aztán minden elsötétült…

A tölgyfa sokáig aludta álmatlan álmát.

Mikor lassan ébredezni kezdett, már sütött a nap. Esőszag árasztotta el a hegyet, a völgyből ködpamacsok emelkedtek lassan felfelé, és tűntek el a légben. Körbenézett. Körülötte mindenhol elszenesedett gallyak, letört ágak. A föld hatalmas vízmosások által szabdalt. Tőle nem messze megcsúszott a talaj, és most egy hatalmas repedés éktelenkedett rajta. Mélyéről hidegen sütött a dohszagú fekete pára. Mintha az éjjel rátámadt démonok ott tértek volna vissza istentelen otthonukba.

Hirtelen eszébe jutott a tűz és a fájdalom. És eszébe jutott a fészek, a fiókák, a madárkák. Ijedten pillantott a fészekre… de nem volt fészek. Egy fekete, tűztől mart csonkot látott legszebb ága helyén, és a fészek sehol sem volt.

Ismét fájdalom járta át testét, de ez a fájdalom nem hasonlított a tegnap esti fájdalomra. Az hirtelen jött, és nagyon erős volt. Olyan erős, hogy eszét vesztette tőle.

Ez lassan kúszott elő… a gyökerei felől érkezett, végigjárta az egész törzsét, ágait, de a legkisebb gallyacskáit is. Lüktetett… nem volt éles, csak lassan lüktetett… minden sejtjét áthatotta, minden levele belesajdult… és jöttek a könnyek. Először lassan, majd egyre hevesebben. A végén az egész törzsét rázta. A tölgyfa zokogott. Három napon keresztül. Tudta, hogy meghaltak… mind... mert ő nem vigyázott rájuk. Mert aludt, mikor ébren kellett volna lennie. Mert nem borította be őket gondoskodón ágaival. Mert önző volt, mert gonosz volt… mert… mert… Aztán csönd lett. Már nem volt könnye. Csak a fájdalom maradt… és utána az üresség.

A tölgyfa szomorú mosollyal nézett körbe. Azóta újabb ágai száradtak el, az elhalt levelek sorra váltak meg hajdan életet adó kiszáradt tagjaitól.

Sóhajtott, majd az égre nézett. Szürke volt, és már látni lehetett, hogy a szomszédos hegytetőn szakad az eső.

– Eső lesz – gondolta fáradtan.

Eső… régebben hogy örült pár cseppjének is… de ma már tudja, hogy csak a halált hozza közelebb. Bárcsak minél előbb eleredne…

Fásult tagjaival kényelmetlenül mocorgott. Elzsibbadt. A folyamatos erőlködés, hogy tartsa magát, ki ne dőljön… a gyökerei fájdalmasan lüktettek.

– Remélem nagy eső lesz – suttogta egy meredező sziklacsonknak.

Aztán furcsa hangra lett figyelmes. Egy kavics gördült le a gyökerei mellett, és hullott a mélybe. Egy fájdalmas nyögés, majd egy nagy fújtatás. Körbenézett, honnan jöhet. Nem messze tőle, a szertefutó gyökerei között egy aprócska, zöld hajtást vett észre. Néhány napja kelhetett ki a magonc. Elcsodálkozott…

– Eddig észre sem vettem – morogta magában.

Kíváncsian közelebb hajolt az ifjonchoz. Gyönyörű kis magonc volt… tele életerővel, akarattal. Friss zöld színe ragyogott az egyhangú, vihar előtti szürkeségben.

Fogát összeszorítva, szemeit összepréselve próbált egyre kijjebb kerülni a rágurult kő alól. Megemelte pici törzsecskéjét, ami még nem volt kérges, csak puha és hajlékony. Fájdalmában és elkeseredésében nyögött egy nagyot, majd a kő legurult puha száráról. Szuszogva, de diadalittasan tekintett föl.

–Te mit csinálsz? – kérdezte a tölgy.

–Növekszem. – mondta mosolyogva a kicsi, és máris fürkészni kezdte a talajt maga körül. Meglátott egy termőfölddel gazdagabb területet. Sok kis kőtörmelék között feketéllett az illatos föld. Behunyta szemeit, és kis gyökerei lassan megindultak a kinézett hely irányába. Lassan növekedett, közben meg-megkapaszkodott egy sziklában, és megtámaszkodott rajta. Mire kis gyökerei elérték a célt, szára kiegyenesedett, és arca az ég felé fordult.

–Eső lesz. – mondta mosolyogva. – Finom vizecske.

A tölgy elszomorodott.

–Az eső nem jó! – mondta – Megöl minket!

A kis fácska csodálkozva nézett rá.

–Hogy-hogy megöl? – kérdezte – hiszen attól növekszünk és fejlődünk.

–Nem! – üvöltötte a tölgy – Elhordja alólunk a földet! Lehajítja a szakadékba! Megfoszt minket attól, ami életet ad, ami táplál! Megöl minket!

A magonc elgondolkozott. Körbenézett, és láthatóan nagyon tanakodott magában. Aztán pajkosan elmosolyodott:

–Azt mondod elviszi a földet?

–Azt!

–De föntről folyik lefelé, nem?

–De igen! – morrantotta most már mérgesen a tölgy.

–Akkor nincs baj! – nevetett a kis fácska. Majd újból kutatni kezdte a talajt maga körül.

A tölgyfa meglepődött.

–Hogy érted azt, hogy nincs baj? – kérdezte rosszallóan – Ha nincs föld, éhen halunk!

A csemete szemrehányón felnézett rá.

–Lehet, hogy a víz elvisz innen egy kis talajt. De ha fentről folyik lefelé, akkor onnan hoz is magával. És nézd meg! – mutatott körbe egy szem kis ágacskájával – itt nem meredek. Itt nem rohan úgy a víz. Itt leteszi nekünk a föntről hozott finom kis földecskét.

A tölgyfa meghökkent. Körbenézett, és meglátta miről beszél a kis fácska. Itt, a szakadék előtt, ahol ők nőttek, már nem meredek a hegyoldal. És egy kis medencét alkotnak a kövek körbe. Bár minden szál gyökerével kapaszkodnia kell, hogy ne dőljön a szakadék felé, itt tényleg lerakja a hordalékát a víz. Ezt eddig észre sem vette.

A kis fa motoszkálásba kezdett alatta.

–Most mit csinálsz? – kérdezte az öreg tölgy.

–Valami kapaszkodót keresek. – szólt a kicsi. – Muszáj, mert különben elsodor a víz, vagy kicsavar a szél. Itt elég szelesek a napok.

Felnézett rá.

–Neked sem ártana. Sok gyökered már a szakadékban lóg. Azokkal nem tudsz kapaszkodni.

Nagyokat nyögött, miközben vékonyka gyökereit egy repedésbe próbálta betuszkolni.

–Ez az! – kiáltott fel örömében, mikor sikerült neki – ez jó lesz. Itt meg tudok kapaszkodni. Elég szilárd.

A tölgyfa figyelte a kis fát, és csodálni kezdte az elszántságát.

–Nézd csak! – kiáltott neki a kicsi – ott van melletted egy nagyobbacska szikla. Az stabil, nyugodtan megkapaszkodhatsz benne. – mosolygott rá bíztatva.

Az öreg tölgy megszemlélte, amit a magonc mutatott neki. Tényleg erősnek tűnt. Lassan körbetapogatta a gyökereivel. A szikla alatt volt egy repedés, melyből tápanyagdús talaj illata szivárgott ki. Egyszerre kapaszkodó, és élelemforrás.

Elmosolyodott, és lassan elkezdett a gyökerével bekúszni.

Közben eleredt az eső. A kis fácska jólesően felsóhajtott, ahogy zsenge levélkéin végigcsurogtak az esőcseppek. Behunyt szemmel élvezte a finom vizet.

És a tölgyfában is rég nem érzett érzelmek áradtak szét. Az eső illata, lágyan simogató vízcseppek.

Hosszan sóhajtott egy nagyot. Megégett ágairól a víz elkezdte lemosni a kormot. Sűrű patakokban ömlött róla a koszos víz. A tölgy érezte, hogy visszatér elhalt tagjaiba az élet. Meglepetten mosolyodott el: hamarosan új rügyek fejlődnek sebzett csonkján. Most már biztosan tudta.

A kis fácska félénken fordult felé:

–Fáj? – kérdezte részvéttel a hangjában, miközben a megégett ágra pillantott.

A tölgy elgondolkodott, majd nagy sokára így felelt.

–Igen. Fáj… De nem az égés fáj a legjobban. Hanem valaminek a hiánya. Elmúlt valami, amit szerettem. És ez fáj.

Elfelhősödött arcán egy mosoly futott át.

–De jött helyette más. Ami szép. És aminek örülni tudok. A régi ág már nem nő vissza. De lesz helyette új. Ki tudja? Talán szebb lesz, mint a régi.

Közben beesteledett, az eső pedig fáradhatatlanul szakadt tovább. Az tölgyfa magában merengett, a magonc csendesen figyelte az esőt.

–Te… – kezdte bátortalanul – itt mindig ilyen sötétek az éjszakák? Úgy értem… a csillagokat sem látni… meg a holdat sem.

A fa lepillantott a kicsire.

–Nem, Kicsi Barátom. Nem mindig ilyen. Van úgy, hogy nagyon sötét, de van úgy, hogy ragyognak a csillagok. De bárhogy is legyen, eddig még egyetlen éjszaka sem tartott örökké.

A kis fa félénken pislogott nagyobb testvérére.

–Várj! – mondta szelíden a tölgy. – Had öleljem körbe gyenge testedet!

Azzal egy vastag ágát gyengéden nyújtotta a kicsinek. Az, amennyire tudott belekapaszkodott a biztonságos ágba. Így aludt el.

A tölgyfa ébren töltötte az éjszakát. Hol a borús eget kémlelte, azt, ami fölött valahol magasan ott ragyogtak a csillagok is, hol a kis magoncot, mely békésen aludt, vastag ágába kapaszkodva.

Hajnalra elállt az eső is. A napsugarak szelíden ereszkedtek a magas égből a földre, és lágy simogatásuk nyomán melegedni kezdett a föld. A felázott talaj álmosan gőzölögve köszöntötte a pirkadatot.

A kis magonc még aludt. A tölgyfa lágyan megsimogatta egyetlen gallyacskáját, majd az éltető napsugarak felé fordította arcát. Behunyt szemmel élvezte a napsütést, ami egyre erősödve a maradék vízcseppeket is elsimogatták meggyötört leveleiről.

A szikrázó napsütésben egy kismadár ereszkedett egy kiégett gallyacskájára.

Kicsike madár volt, olyan zöldessárga. Magas hangon énekelte rövid szólamokból álló énekét aprócska csőrével…