A fiatal királyfi egy reggel arra ébredt, hogy elvesztette a jókedvét. Mivel előző este még megvolt, amikor a szomszédos vár királyával borozgatott, hát a királyfi tanácstalanul ingatta a fejét.

Mint mindig, most is jobb kezét, az üde szépségű Annát, a szolgálólányt kérdezte meg:

- Annácska, mondd már meg nekem, hogy van az, hogy tegnap még jókedvem volt, ma meg úgy érzem magam, mintha mindenem elveszett volna?

Anna hosszan elnézett a királyfi mellett, amíg gondolkozott. Nem tudta, mit válaszoljon. Sejtette ugyan, hogy mi a királyfi legnagyobb bánata, de hogy is közölhetné ezt a fiatalemberrel?

Továbbá azt tudni kell, hogy Anna titkon szerelmes volt a királyfiba. Számos alkalommal próbálta is jelezni érzelmeit, de a fiatalember valamiért soha nem vette észre közeledési szándékát.

Némi töprengés után végül így válaszolt:

- Nem tudom, királyom, mi lehet pontosan a baj, talán nem találod a boldogságot? – kockáztatta meg a kérdést. A királyfi reakcióját látva felcsillant a szeme. Mintha megértett volna valamit a fiatalúr.

- Ez az! – kapott a homlokához a királyfi. – Elveszett boldogság! Anna, drága, hálásan köszönöm, hogy ezt elmondtad!

Anna nem értette teljesen, mire jött rá a királyfi, de nemsokára ezt is megtudta.

A királyfi lovagokat hívatott a palotájába. Tizenketten voltak, mind tetőtől talpig páncélban, felfegyverkezve.

- Lovagjaim! Ezennel megparancsolom, hogy keressétek meg, és hozzátok ide nekem a boldogságot!

A lovagok értetlenül összenéztek.

- Hogy mit? – kockáztatta meg a kérdést az egyik.

- A boldogságot! – csattant fel a királyfi. – Mit nem lehet ezen érteni? Keressétek meg, és hozzátok elém!

A lovagok tanácstalanul elsomfordáltak.

Vágtattak fakó lovaikon, hegyeken, völgyeken, síkságokon keresztül. Összeszedtek mindent, amiről a boldogság szó eszükbe jutott: aranyat, ékszereket, finom ételeket, csinos fehérnépet. Merték remélni, hogy ezekkel majd meghozzák a királyfi boldogságát.

De a királyfi dühösen felpattant, amint a lovagok hozományait meglátta.

- Mégis mire véljem ezt? Azt mondtam, hogy a boldogságot hozzátok el nekem! De még mindig nincs jókedvem!

A lovagok remegtek félelmükben – volt is okuk rá. A királyfi belekezdett a szokásos szövegébe, amivel a nem engedelmeskedőket halálra szokta ítélni.

Anna azonban közbevágott:

- Uram, királyom, légy könyörületes, kérlek! Ezek a szerencsétlenek azt gondolták, hogy majd ezektől boldogabb lesz fenséged.

- Jó, jó – enyhült meg a királyfi. – Éppenséggel nem szükséges kivégeztetnem őket. De mégis mit kéne tennem? Hogy szerezhetném vissza a boldogságot?

- Hát… - kezdte Anna bizonytalanul. – Lehet, hogy nem is kell visszaszerezned. Lehet, hogy itt van… veled…

Többet nem mert mondani, bár szíve szerint a királyfi tudomására hozta volna érzéseit.

- Nem értem… - morfondírozott a királyfi. – Ha itt van velem a boldogság, amitől jókedvem lehetne, miért érzem mégis rosszul magam?

- Talán valami még hiányzik…

- Mégis mi?

- Esetleg egy asszony?

A királyfi szeme elkerekedett. Hálásan Annára nézett, és megszorította a lány kezét.

- Anna, ha te nem lennél, nem is tudom, mi lenne velem – mondta. – Mindig tudod, mit kell mondanod. Hát persze! A szerelem az, ami hiányzik nekem!

Anna szíve hevesebben dobogott. Most végre talán észreveszi… talán…

De a királyfi máris az embereihez fordult.

- Ezennel kihirdettetik, hogy feleséget keresek magamnak! Hívjátok ide a környék összes asszonyát, leányát, hadd válogassak közülük!

Délutánra oda is csődült a környék apraja-nagyja. Volt ott sokféle leány, asszony, sorra járultak a királyfi színe elé, aki azonban rendre elutasította a jelentkezőket. Az egyik túl kövér volt, a másik túl sovány, a harmadiknak töredezett a haja, megint másnak a szeme állása nem tetszett a királyfinak. Volt egy, aki ugyan szép is volt, okos is, de ez meg sokat olvasott. A királyfit meg nem nagyon foglalkoztatták a könyvek, hát elküldte ezt is.

Estére, mikor már elfogytak a jelentkezők, a királyfi szomorúsága ismét visszatért.

- Nem értem. Annyi nőszemély felsorakozott itt, hogy lehet, hogy egyik sem lobbantotta lángra a szívemet?

- Mert a szerelem nem így működik – vágta rá Anna, kissé talán nyersen.

A királyfi nem ütközött meg a stílusán, hanem csak kíváncsian ránézett a lányra, és megkérdezte:

- Hanem hogyan?

- Hiába keresed a szerelmet, királyom, égre-földre, azt nem fogod megtalálni, csak ha elég nyitott a szíved, és nem ejt rabul túlzottan a vágyakozás.

A királyfi elgondolkozott.

- Ezt nem értem – csóválta meg a fejét. – Hogy létezik az, hogy keresek valamit, mégsem találom?

- Mert amit keresel, ott van benned. Először ott kell megtalálnod, aztán lelhetsz rá odakint is.

A királyfit annyira megérintették a lány szavai, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Anna kapva kapott az alkalmon, és így folytatta:

- A szerelem az magától jön. Akkor, amikor a legkevésbé vágysz rá.

- De… hogyan?

- Lehet, hogy már itt is van?

- Hol?

- Itt…

- Hol van?

- melletted…

A királyfi végre belenézett Anna igéző kék szemébe, és ekkor megtörtént a csoda, a felismerés, a varázslat…

Harmadnap összeházasodtak, Annából királynő lett.

Később három szépséges gyermeknek adott életet, ráadásul megtanította a királyfit, hogyan is kell igazán szeretni. A királyfi pedig soha többé nem vesztette el a jókedvét.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.