A kis béka keservesen brekegett a tó partján. Messze, a távolban csodaszép palota kecses tornyai emelkedtek, de a kis békát nem is igazán ez a látvány töltötte el szomorúsággal (bár szívesen élt volna ott, szó se róla). Bánatának oka az volt, hogy minden áldott nap, kora délután a kastély felől egy tündér jött a tó felé. Igen, valóságos angyal volt hófehér selyemruhájában, aranyló kis koronájával a fején. De ez még mind semmi: haja úgy hullott a vállára, mint tavasszal a langyos eső, szeme pedig fényesebben ragyogott a napsugárnál.

A kis béka úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről. Minden áldott nap ott ült a tópart egyik sziklakövén, és várta az ő tündérét. Az jött is, de ahogy jött, úgy el is ment – a kis békára ügyet sem vetett.

Ezért volt hát mérhetetlenül szomorú ez a kis béka.

Barátai próbálták ugyan jobb belátásra téríteni.

- Úgysem hozzád való, kár így sóvárognod utána – mondogatta az egyik.

- Figyelj, kerítek én neked akár száz csinos békalányt is, meglátod. Gyere, elmegyünk, kirúgunk a hámból, meglátod, jól fogod érezni magad! – így a másik.

De a kis béka nem hallgatott rájuk. Az ő szívét rabul ejtette a messzi kastélybeli királykisasszony, és úgy érezte, csakis vele lehet boldog. Az a pár pillanat, míg csupán a partról figyelhette, maga volt az örökkévalóság.

Egy napon a tündérszép leány nem jött a tóhoz.

A kis béka nagyon csalódott volt. Nem tudta mire vélni a dolgot, de nem adta fel a reményt, tudta, érezte, hogy a királykisasszony másnap ismét eljön.

Tévedett. Ő bizakodva ott várt a tóparton minden délután, de a királykisasszony nem jött. Sem a következő héten, sem az azt követőn.

A kis béka nagyon elkeseredett. Hiába próbálták vigasztalni a barátai, hiába kecsegtették mindenféle hangzatos ígéretekkel, senki nem tudta megnyugtatni. Fájt a szíve, hiányzott neki a királykisasszony látványa.

- Gyere már velünk, van három békaleány nem messze innen. Azt tervezzük, hogy miközben ők fekszenek a leveleiken, mi majd énekelünk nekik – csalta néhány barátja, de a kis béka nem hajlott a szóra.

- Meglátjátok, egy napon majd arra sétál a királylány, és észrevesz engem, és megcsókol, és majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk – álmodozott, először csak magában, később a barátaival is megosztotta vágyait.

Azok nem szóltak semmit, csak lehajtott fejjel elszökkentek.

Telt-múlt az idő, és a kis béka úgy viselkedett, mintha kicserélték volna. Eljárt a barátaival a békalányokhoz udvarolni, bár ő maga kifejezetten kijelentette, hogy a szíve már foglalt: a királykisasszony lakik benne.

A többiek kinevették, de a kis béka csak mosolygott, és halkan motyogta: - Majd meglátjátok… Majd meglátjátok!

Egy szép napon a kis béka újra kiült a tó partján lévő sziklakőre. Becsukta a szemét, erősen kívánta, hogy a királykisasszony ott legyen, és láss csodát: amint kinyitotta, a tündérszép leány ott állt, ragyogó ruhájában, tündöklő mosollyal az arcán – és pont őt nézte. A kis béka nem tudta, hová legyen örömében. Érezte, ahogy elpirul az arca, remeg minden tagja az izgalomtól.

A királykisasszony közelebb lépett, lehajolt, és puha ajkával csókot lehelt a kis béka kobakjára.

A kis béka ekkor ébredt fel álmából. Először kicsit csalódott volt, ahogy lassan tudatosodott benne, hogy a valóság és az álom nem egyezik. Aztán elmosolyodott, és közelebb ugrált a kis békalány ágyához, akit néhány nappal ezelőtt ismert meg. Megpuszilta, mire az kicsit megmozdult, de még nem ébredt fel. A kis béka hagyta, hadd aludjon még.

Ez a békalány nem volt ugyan a legszebb, még csak gazdagságnak sem örvendett, a kis béka mégis boldog volt, hogy megismerte. Egyszerű kis kapcsolat volt az övék, semmi fényűzés, semmi ragyogás. Csak szerették egymást, és úgy érezték, összetartoznak.

Álmaiban ugyan néha visszatért még a királykisasszony, de a kis béka szépen lassan végleg kiverte őt a fejéből.