Szabolcs megyében, Nyíregyházához közel van egy pici falucska, Vasmegyer. A Nyírség és a Rétköz találkozásánál fekszik, a Lónyai-csatorna hídján átérve érkezünk meg ide, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Sokat bicikliztem a faluban, minden utcáját ismertem. Itt jártam óvodába, hogy szerettem-e, azt pontosan nem tudnám megmondani. Különös viszonyom volt ugyanis az óvodával, valahogy reggel sose szerettem odamenni, délután pedig valahogy sose szerettem onnan hazamenni. A fő utcán, amit Kossuth Lajosról neveztek el, található az iskola. Akkor építették rá az emeletet, amikor iskolás voltam, azelőtt piros volt az épület, de miután kész lett a felső szint, átfestették az egészet zöldre. Az iskolától nem messze van a református templom, amiről azt mesélte nekem egyszer valaki, hogy a templomhoz vezető első lépcsőfok egy szintben van a szomszéd falu, Tiszarád templomának csúcsával. Hogy ez igaz-e, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy mindkét falut nagyon kedves emberek lakják.
A történet, amit elmesélek velem esett meg itt, épp a mi házunknál, az egyik tavasszal.
Nagymamámnak gyönyörű virágoskertje volt a ház előtt, büszke is volt rá, méltán lehetett az. Tulipánokat ültettünk és vártuk a csodát, hogy megnőjenek és kinyíljanak. Ám, ezen a tavaszon valami nem volt rendben velük. Amint kinyíltak, rövid időn belül valahogyan leestek a virágaik, csak a száruk és a levelük maradt meg. Nagymamám először hozzám jött panaszra, nagy csibész voltam, jól tudom, de azért ilyesmire mégsem vetemednék.
– Marcsika! Nem tudsz valamit a tulipánokról? – nagymamám szigorú tekintetéből tudtam, megint leesett egy tulipán virág.
– Mama! Én igazán nem tudok róluk semmit! – ráztam a fejem.
– Ki kell derítenünk, mi történt! – mondta, és morcosan elindult a kert felé.
Nézegette, hogy szakadhatott le a virág a száráról, de sehogy sem jöttünk rá. Aznap újabb tulipán nyílt ki, egy gyönyörű piros. Elhatároztuk, hogy kifigyeljük, mi folyik itt, így hát gyakran jártunk ki a kerthez megnézni, meg van-e még a tulipánunk virága. Hát egyszer mit látunk? Mityus macskánk pofozgatja a lehajló tulipán virágát úgy, hogy aláfeküdt, jobbról is, balról is meg-megérintette a mancsával, láthatóan nagyon jól szórakozott. Bizony, ott lehetett már egy ideje, mert mire odaértünk és ezt megláttuk, pár ütés után a tulipán virága leszakadt.
Ej, éktelen haragra gerjedt a nagymamám, szaladt a seprűért, s rácsapott egyet Mityus macska hátára!
– Ne bántsd mama! – kiabáltam, majd az arcom elé tettem a kezemet, hogy ne is lássam, mi történik. Azért az ujjaim között kikukucskálva láttam, hogy a következő csapás elől Mityus el tudott ugrani, föl a kerítésre, onnan a hátsó udvarra szaladt.
– Ej, ez a macska! – mamám letette a seprűt és átkozódva bement a konyhába.
Visszamentem a kiskerthez, meg akartam nézni lesz-e holnapra új tulipán, kinyíló félben van-e valamelyik. Ekkor fedeztem fel valamit a fenyőfánk tövében. Lassan közelebb merészkedtem a fához, a fa tövében pedig, nem fogjátok elhinni, mit láttam! Egy kis zöld manócska éppen egy picinyke üstöt cipelt magával valahová. Nem hittem a szememnek! Felkaptam egy pici botot a földről, és megböktem a kis manót.
– Hé, hé, te! Vigyázz, mit csinálsz! – rivallt rám a manócska.
– Ki vagy te? Mit keresel itt? – kérdeztem ámuldozva.
– Én Pista manó vagyok. Szeretném visszavinni az üstömet a fára, mert véletlenül leejtettem! – a manócska csípőre tett kézzel kiabált nekem.
– Segíthetek neked, Pista manó?
– Hát, hát… azt hiszem, elkelne a segítség, sehogyan sem boldogulok, de ha segítesz nekem, teljesítem három kívánságodat!
Nagyon megörültem annak, hogy lehet három kívánságom!
Megfogtam hát a manót és a tenyeremre tettem. Felemeltem és közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. Zöld kabátka volt rajta, zöld nadrág, valami furcsa fekete cipellő és egy jó nagy barna kalap.
– Mit bámulsz? Azt mondtad, hogy segítesz, vagy már nem emlékszel? Nem tennél fel végre a fára?
– Hová szeretnéd, hogy tegyelek?
– Oda, arra a részre, arra az ágra tegyél!
A manócska, ahogy felért, közelebb ment a fa törzséhez, megérintette azt, ott termett egy kis kapu, amin gyorsan be is szaladt.
Elszaladt a manócska, a három kívánságomnak annyi, gondoltam, de ekkor újra megjelent, immár az üstje nélkül. Onnan, a faágról kiabált le nekem. Nem kellett sokat töprengenem azon, mit szeretnék a legjobban. Azt szerettem volna, hogy az összes tulipánunk egyszerre nyíljon ki, hogy nagymamám haragja kicsit csillapodjék. A második kívánságom az volt, hogy tudjak beszélni az állatokkal.
– Miért akarnál az állatokkal beszélni? – kérdezte hahotázva a kis manó, kezeit a pocakjára téve nevetett.
– Szeretném megkérdezni Mityus macskát, miért szedte le a tulipánok virágait!– na ettől aztán még nagyobb kacagásba kezdett.
– Te mondtad, hogy lehet három kívánságom! Nekem ez a második! – kiabáltam föl a fára hozzá.
Abbahagyta a nevetést végre és rám figyelt.
– Jól van, ha ennyire szeretnéd, egy napig beszélhetsz az állatokkal! Mi a harmadik kívánság?
– De jó lenne most egy kis almás kalács, olyan, amit a nagymamám süt!
– Jól van hát, ha ezt szeretnéd!

 Elhatároztam, hogy rögtön meg is keresem Mityust még ebéd előtt és beszélek vele.
A hátsó udvaron éppen egy tyúkanyó kezdett el kotkodácsolni.
– Tojtam egy tojást! – ki gondolta volna, hogy a tyúkocska annak örült ennyire, hogy tojt egy tojást. De most már tudni fogom, ha kotkodácsoláson kapok egyet, mehetek megkeresni a tojást.
Megálltam egy pillanatra a disznóól előtt is, felmásztam az ólajtóra és onnan figyeltem a malackánkat.
– Megvakarnád a hátamat, kérlek? – hűha, még a malacka beszédét is értem!
Lemásztam az ajtóról, és elszaladtam a gereblyéért, visszamásztam az ólajtóra, benyúltam vele a malackához és elkezdtem vakargatni vele a hátát.
– Marcsika! Te mit művelsz ott?
– Megvakarom a malacka hátát! – kiabáltam vissza mamámnak.
– Jaj, Marcsikám, hogy jut neked ilyen az eszedbe?!
Odajött hozzám és elvette a kezemből a gereblyét, letette az ól mellé, engem is leszedett az ajtóról.
– Ne csinálj ilyet többé! Nem szabad! Na gyere, mossuk meg a kezedet és ebédeljünk!
– Mama! Szeretném megkeresni Mityust!

– Majd előjön, ha éhes lesz, ne félj! Az a tulipánszaggató betyár!
Ebéd közben azon járt az eszem, hogy beszélnem kell Mityussal addig, amíg lehet, mert nagyon nem szerettem volna, ha nagymamám újra hátba csapja a seprűjével, és a tulipánokat is nagyon szerettem, kár lett volna, ha Mityus az összesről leszedi a virágát. Na majd este úgyis előjön vacsorára, akkor beszélek vele.
Lefeküdtem aludni ebéd után, s mikor fölébredtem, finom illat csapta meg az orromat, nem másnak volt ez az illata, mint az almás kalácsé!
Fölpattantam az ágyból és szaladtam a konyhába, hogy megnézzem a kalácsot.
Nagymamám épp akkor vette ki a sütőből, én már nyúltam volna bele, amikor rám szólt:
– Vigyázz, forró!
Gyorsan föltette a sütit az asztalra, és vágott nekem egy szeletet.
– Jól van, jól van! Tessék, de lassan edd! –odanyújtotta nekem az almás kalácsot. Ez volt életem eddigi legjobb almás kalácsa!

Este nagymama leült a fotelba kötögetni, mellé kuporodtam játszani. Kis idő múlva Mityus macska hangos nyávogására lettünk figyelmesek. Kiszaladtam hozzá.
– Mityus! Hol jártál?
Adtam neki enni, inni, s mikor mindent megevett, a karomba vettem és bevittem a szobába.
– Hát miért szedted le a tulipánvirágot? – mérgesen néztem Mityusra, letettem a földre és vártam, hogy válaszoljon.
Ő csak nyalogatta magát, mosakodott, mint mindig evés után. Egy kis idő múlva azért megszólalt:
– Én csak játszani akartam! – nyávogott rám, de tisztán értettem, mit beszél.
– Ejha! Csak játszani szerettél volna? – nevettem rá.
– Ha kapnék egy gombolyagot, amivel játszhatnék, nem kéne a virágokkal játszanom! Az mégiscsak jobban illik egy macskához, mint a virágok! De ha nincs gombolyag, a virág is megteszi!
– Jaj Mityus, szerzek neked egy gombolyagot, csak ne tégy ilyet többet, mert a mama mérges lesz! – fenyítettem meg Mityust az ujjammal.
Odamentem mamához és kértem tőle egy gombolyagot.
– Minek az neked?
– Mityusnak kell! Ha játszhat a gombolyaggal, nem fogja többé leszedni a virágokat!
– Jaj, te! – kacagott fel.
– Vigyed! De csak ezt az egyet! – a kezembe nyomott egy szép nagy pamutgombolyagot.
Odagurítottam Mityusnak, ő azonnal rá is ugrott és játszani kezdett vele.
Most már nyugodtan aludhatok, a virágok is, Mityus is biztonságban vannak.
Este finom, meleg tejet kaptam lefekvés előtt, hamar elnyomott az álom. Álmomban gyönyörű tulipánokat láttam, ahogy rájuk sütött a Nap, csillogtak a szirmaik.
Nagymamám ébresztett föl reggel.
– Marcsikám, Marcsikám, gyere gyorsan! – szinte még ki sem nyitottam a szemem, ő felkapott az ölébe, kivitt a virágoskert elé, és mutatta nekem, milyen csoda történt, az összes tulipán kinyílt a kiskertben!
– Mind kinyílt nagymama! Mind kinyílt! – nevettünk egymásra.

Azon az éven nekünk voltak a legszebb tulipánjaink az egész faluban. S ahogy rájuk sütött a Nap, a szirmaik csillogtak a fényben.