Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek. Tény, hogy az elefántokhoz képest, is nagyok voltak a fülei, ezért is kapta ezt a nevet, de e csúfolódás érzékenyen érintette és nehezen tudta feldolgozni. Az iskolában csak egy igazi barátja volt, a zsiráf Laci, aki soha nem bántotta volna. Ő a hosszú nyaka miatt volt a többiek céltáblája, így a közös sors összekovácsolta a barátságukat. Sokat lógtak együtt, ismerték már a másik gondolatait is. Laci így találta meg most is, sejtette, hogy itt lesz. Tudta, hogy ilyemkor nem kell szólni semmit, csak némán leült mellé és megosztotta a sértés által okozott fájdalmat. Amikor elérkezettnek látta az időt, megszólalt:

- Ne lógasd már az ormányodat, gyere, meghívlak a vén csibész, Zsiga nagybátyám Hörpölójébe egy békalencse üdítőre.

Az elefántlány máris felvidult, mert ez a frissítő volt a kedvence, ezzel bármikor le lehetett venni a lábáról.

Telt-múlt az idő, barátságuk kiállt minden próbát. De az iskola véget ért és Laciék sajnos elköltöztek rokonaikhoz egy bőségesebb szavannára. Fülenagy egyedül maradt, egykedvűen töltötte mindennapjait. Közben a hasonló korú lányelefántok már mind elkeltek, önálló családot alapítottak. Neki soha nem volt szerencséje a fiúkkal, aki tetszett volna, azt mindig elhappolták a csinosabb, kisebb fülű lányok. Már csak ő volt pártában a csordában, és nem is érezte, hogy ez valaha is megváltozna, letargikusan beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Egyik nap, estefelé, ahogy felemelte fejét, hogy az ormányával felszürcsölt vizet a szájába tuszkolja, ismerős sziluettet vett észre a lemenő nap fényében. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de igazi volt, Laci zsiráf poroszkált elnyúzottan felé. Nagyon megörült neki, elékocogott. Hiányzott már a barátja, végre jól kibeszélgethetik magukat. Annyi sok minden történt az elválásuk óta, hogy egész éjszaka, csak dőlt belőlük a szó. Kiderült, hogy Laci sem volt szerencsés a párválasztásban. Összekuncogtak, amikor a zsiráffiú felvetette, hogy milyen kár, hogy nem egy fajhoz tartoznak, mert akkor most a két magányos lélek összeforrhatna. Elkezdték elemezni, hogy milyen gyerekeik lehetnének, ezen aztán a végén már fetrengtek a nevetéstől, és kénytelenek voltak távolabb vonulni a csordától, hogy ne zavarják őket a pihenésben. Laci legjobb változata a zsiráflábú, elefánttestű. zsiráfnyakú, ormányos, elefántfülű csemete volt. Fülenagynak az elefántlábú, zsiráftestű, elefántnyakú, zsiráffejű variáció tetszett legjobban, helyes kis zsiráf fülecskékkel, egyetértve az ormányviseléssel. Amikor alábbhagyott a vidám mókázás, lefeküdtek, nézték a csillagokat, és a fáradtságtól álomba szenderültek. Laci még maradt egy pát napig, de aztán búcsút vett barátjától és hazaindult. Az elefántlány hosszasan követte a tekintetével, amíg el nem nyelte a messzeség. Minden visszadöccent a mindennapok egyhangúságába.

Egyik tikkasztó nap a család éppen sziesztázott, amikor felbukkant egy feltűnően kis fülű elefántfiú. Fülenagy szeme azonnal megakadt a jó kiállású fiún, bele is pirosodott, ahogy ránézett, még a lélegzete is elakadt. A csorda gyorsan befogadta a kifogástalan modorú és udvarias jövevényt. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy az ifjú mindig Fülenagy körül sertepertél, de nem meri megszólítani. Ezért egy kis segítséget vetett be a legidősebb matróna, „véletlenül” belelökte a szerencsétlent a dagonyázóba, éppen oda ahol Fülenagy tartózkodott. Mivel a felcsapódó sár beterítette szegény lányt, kénytelen volt sűrű elnézést kérni, és segíteni a helyrehozatalban. A terv bevált, a fiatalok elkezdtek beszélgetni és egyre jobban érezték magukat egymás társaságában. A lánykérés az ominózus dagonyázó mellet történt meg, a banda üdvtrombitálása közepette. Különösen a szülei örültek a lányuk boldogságának, mert már kezdték feladni a reményt, attól tartottak, hogy vénlány marad a szemük fénye. Nászútjuk a fiú hazájában, Indiában volt, felejthetetlen két hetet éltek meg.

Az esős évszak beköszöntével zsiráfpostás levelet hozott Fülenagynak. Izgatottan bontotta fel, amelyben Laci zsiráf írását vélte felfedezni:

„Kedves Fülenagy!

Hazafelé battyogtam tőled, amikor összefutottam egy jópofa figurával. Indiából utazott ide potyautasként ez az elefánturfi, mert hazájában kisfülűek az elefántlányok, de neki a nagy fül a gyengéje. Azonnal Te jutottál az eszembe, és hozzád irányítottam, ha meg akarja ismerni a világ legnagyobb fülű elijét akkor ott a helye. Remélem nem tévedt el és összejött! Szívből kívánom a boldogságod, mert erre valók a barátok…

Zsiráf Laci”