Dávid királyfi

Hol volt, hol nem volt, a hetedik határon is túl élt egy hatéves forma fiúcska, Dávid. Kinézetre ugyan cseppet sem különbözött a többi korabeli kislegénytől, mégis volt benne valami egészen különleges, mert olyat tudott, amit senki más. Egy átlagos óvodásból királyfivá változott, de nem is akármilyenné, hiszen bátorságáról, merészségéről a tizedik uradalomban is beszéltek. Na de nem ám csak holmi pletyka szinten, mert a mi Dávidkánkat úgy emlegették, mint a nagy fenevadak ellenfelét. És ez nem volt véletlen. A kis óvódásunk ugyanis már számtalan vad és félelmetes vadállatot győzött le rettenthetetlen királyfiként.

De ne szaladjunk ennyire előre, inkább kezdjük a legelején.

Dávidka épp lefekvéshez készülődött odahaza. Kimerítő és fárasztó napja volt az óvodában, mert farsangi mulatságot tartottak. Minden kisgyerek beöltözött és táncoltak, rohangáltak egész délelőtt. Aztán pedig tovább mulatott itthon a kisöccsével, így mire este lett, igazán elfáradt már. Szeretett volna minél hamarabb ágyba bújni és aludni végre, de a szobájában sötét volt és ez megrémítette.

- Anya! Kiabálta kétségbeesetten – Nagyon sötét van. Félek! Így nem tudok elaludni.

Anyukája a fejét csóválva ment be Dávidkához és megsimogatva a fejét leguggolt hozzá. - Nagyfiú vagy már, és nincs mitől félned, hiszen itt vagyok a közelben. Lehet, hogy a szobádban sötét van, de a nappaliból elég fény szűrődik be. Aludj csak!

- De anya! Mi van ha... - kezdte volna a minden este elmondott kifogásokat a fiú, de az édesanyja leintette.

- Kisfiam! Hunyd le a szemed s gondolj valami nagyon szépre. - azzal megpuszilta gyermeke homlokát és kiment a szobából.

- Na, mintha az olyan egyszerű lenne! - morgolódott Dávid csendesen, de azért szófogadóan lecsukta a pilláit.

Nem tudta aludt e vagy sem, de mikor újból felnézett, már nem az ágyában feküdt, hanem egy különlegesen gyönyörű, hatalmas fekhelyen, amin nemhogy Dávid, de az egész család elfért volna. És ez még nem minden, hiszen akármerre nézett, színaranyból volt minden. A tükör kerete, a falon lógó képek rámái, az asztal és székek lábai, a szekrények fogantyúi mind-mind színaranyból voltak. És maga a szoba legalább akkora volt, mint odahaza a nappali, pedig az valóban nagy volt. De ez még mindig nem okozott akkora meglepetést neki, mint a saját kinézete. Mert amikor felkelt és odalépett a tükör elé, nem is önmagát, hanem egy díszes, felfegyverzett lovagot látott. Lovagot? Nem, mégsem, mert sokkal inkább hasonlított egy délceg királyfira. Ezt a tényt felismerve Dávidnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Hát még mikor a szolgák beléptek a szobába és „Mit óhajt felség?” felkiáltással körülugrálták. Így, mire észbe kapott már palást volt a vállán, fegyver a derekán, és korona a fején. Csak ámult és bámult, nem tudta mitévő legyen. Ám amikor a szolgák elhagyták a szobát, egy furcsa kinézeti kismanó ugrott elő a tükör mögül.

- Incsere, bincsere mit félsz már? Ez az ország csak rád vár. Királyfivá lettél fiú, bátor, erős, merész ifjú.

Dávidka döbbenten nézte a szökdelő manót és azonnal rájött, hogy csakis ő állhat a különös rejtély mögött. - Mi történt velem? Miért lettem királyfi, és hol vagyok? - kérdezte kíváncsian.

- Incsere, bincsere mit kívánsz, egy csapásra valóság. Félelmeid messze szálltak a királyságod világában.

- A királyságom? Hiszen én még gyerek vagyok.

A manó erre a válaszra odaállt Dávid mellé, és ő is a tükörbe nézett. - Incsere, bincsere tátott száj. A gyermek királyfivá vált. Nosza rajta, örülj néki, s tedd amit kell ma éjfélig.

- Éjfélig?

- Incsere, bincsere az idő jár. Éjfélig vagy csak király. Aztán ébredsz újra otthon, túl leszel már minden gondon. Incsere, bincsere indulj már! A harcmező téged vár. Fenevadak nagy seregét legyőzheted. Indulj tüstént!

Dávidka még szeretett volna megtudakolni néhány dolgot, de a manó ahogy érkezett, olyan hirtelen távozott is. Így a kiskirályfi nem tehetett mást, sóhajtott egyet és elindult, hogy szembeszálljon a veszéllyel. És csak ekkor tűnt fel neki, hogy cseppet sincs benne félelem. Bátornak, merésznek érezte magát, mintha nem is egy kisfiú lett volna. Ez az érzés merőben új volt a számára, és olyan boldogsággal ruházta fel, hogy ettől az ereje megkétszereződött.

Palotája kapuján kilépve egy tucat mérges, vicsorgó fenevaddal találta szembe magát. Olyan csúnyák voltak és olyan mérgesek, hogy attól a legerősebb ember is megijedt volna. De Dávid királyfi még csak meg sem rezzent, hanem elővéve a kardját odasuhintott az állatoknak. Lendített egyet, lendített kettőt, és a fenevadak fele holtan esett össze. Suhintott egyet, suhintott kettőt, és már csak egyetlen egy morgó, vérszomjas vadállat nézett szembe vele, de az olyan elszántan, hogy Dávidnak minden bátorságára szüksége volt, hogy ne fusson el. Csak kivette zsebéből és felemelte csillogó, fényes tőrét és megforgatta a fenevad előtt. De az sem volt rest. Olyan erővel ugrott a királyfinak, hogy az azonnal hátravágódott, talán még fel is jajdult. Aztán azonban nem várt tovább, megragadta a vadállatát és húzta, rángatta ahogy csak bírta. Végül jó néhány perc múlva, megunva a játékot, felemelte és úgy földhöz vágta, hogy abból azonnal szelíd kiskutya lett. Dehogy támadt többet Dávid királyfira, csak farkát behúzva odasomfordált hozzá, és a cipőjét nyalogatta, míg le nem tisztította róla a legutolsó porszemet is. Aztán pedig alázatosan elsomfordált.

Dávid királyfi boldogan felsóhajtott, majd visszatért a királyi szobájába, ahol a szolgák azonnal fürdővizet engedtek neki, lemosdatták, aranyos hálóruhába öltöztették, és még be is takargatták. Ám mielőtt Dávid királyfi elaludt volna, a manó ismét előugrott a sötétből és egészen halkan így szólt:

- Incsere, bincsere álom vár. A királyfi aszik már. De holnap újra visszavárja gyönyörű, szép palotája.