Másnapra meg is érkeztek a vezérek. Vagyis, egy kivételével…

Elsőként a Veszett futott be, a Marakodók vezére. Kihívóan mérte végig a falka összes férfitagját. Sárgás szeme csak úgy villogott, agyarait mutogatta, fekete bundája össze-vissza volt szaggatva, a sok verekedés miatt. Két erős alattvalója kísérte.

Aztán jött a Madár. Kecses mozgású, hosszúlábú, barna bundájú ordas. Két szeme fölött két fekete csíkkal. Őt a falkája legfőbb asszonya kísérte.

Letelepedtek, a barlang szájánál, s a Magányos, miután üdvözölte őket, s adott nekik az elkapart tartalékaikból enni, előadta, hogy miért hívta őket.

- Nagyon helyes! – morrant fel a Veszett - ideje megleckéztetni ezeket a két lábon járó, büdös patkányokat. Csak kerüljenek fel Északra, megtudják mi a rettegés.

- No de, - kezdte a Madár – nekünk mi dolgunk az emberekkel. Ez csak rád és a falkádra tartozik, már ne haragudj meg. Mi biztonságban vagyunk ott, délen.

- Egyelőre. – morogta a Magányos – De mi a biztosíték arra, hogyha itt végeztek, el nem indulnak délre is öldökölni. Ha idáig felmerészkednek egy kis húsért, meg prémért, akkor a síkon miért ne próbálkoznának. Ott még lovakkal is mehetnek… Valójában ti vagytok a legnagyobb veszélyben.

A Madár lehajtva fejét gondolkozott.

- No de hol van az a gyáva féreg? – horkant fel újra a Veszett – Hol van a Girhes? Hozzá nem küldtél követeket? Meg is értem, ha nem… Sok hasznukat nem vennénk!

- Valójában ő, már hamarabb itt volt, mint ti. – mondta, a Magányos, akinek a Holló már megsúgta, hogy öt soványka farkas ólálkodik a falka körül. Itt voltak már, mikor az emberek rajtuk ütöttek. A Dögevők mesterei voltak a rejtőzködésnek. Még a szagukat is alig lehetett észrevenni.

Erre aztán a Madár is felkapta a fejét, s a küldönc, aki a keleti erdők felé vette az irányt, épp megérkezett.

- Senkit nem leltem a Dögevők területén – jelentette.

Közben az őrszemek kiáltottak, hogy öt farkas közelít.

- Ők lesznek azok. – nyugtázta a Pörölymancsúak vezére.

A Girhes, tényleg rászolgált a nevére. Bordái kilátszottak irhája alól, ami olyan volt, mint egy kopott kabát, amit már rég le kéne cserélni. Még a színét sem lehetett megmondani. Szürke… talán. De tekintete olyan értelmes, olyan csúfondárosan lekezelő volt, mint a legkevélyebb vezéreké. Ennek ellentmondott behúzott farka, lesunyt feje. Egy szóval a Girhes, maga volt a megtévesztés!

- Elnézést a késésért – mondta vén, morgó, színtelen hangján.

- Nem maradtál le semmiről. – nyugtatta a Magányos – Te már úgy is tudod, miért hívtam össze ezt a gyűlést. Nem igaz?

- Sejtem…

- Akkor mi a fene tartott ilyen sokáig? – acsargott a Veszett.

- Hát, tudjátok csak… Vártam. - három kérdő szempár nézett rá – Vártam, hogy mindenki eljön-e.

- Cseles… - dünnyögte a Madár

- Sunyi! – hörögte a Veszett.

- Elég! – fogta rövidre a Magányos.

- Nem csak azért hívtalak titeket, hogy figyelmeztesselek a veszélyre, mint azt sejtitek. Hanem, hogy harcolni hívjalak. Csatába az ember ellen.

- Várjunk csak! – vágott közbe a Marakodók vezére – Te a segítségünket kéred? Mire fel?

- Nem a segítségünket kéri, hanem megoldást kínál a valamennyiünket sújtó veszedelemre, te ostoba. – fűzte hozzá a Madár ingerülten.

- Kit nevezel te ostobának?!

A Magányos közéjük állt, próbálva csitítani őket, hogy ki ne robbanjon a verekedés.

- Keleten is baj van… - szólalt meg a Girhes – Az emberek ritkítják az Erdőt, leölik az állatokat, amiken mi prédáltunk előtte. Mi azért úsztuk meg, mert a figyelmük ide terelődött és mert folyton változtatjuk a helyünket. Bizony! Hamarosan nagy veszélyben leszünk, főleg ha a tél elmúltával megindulnak.

Erre elhallgatott a két acsargó vezér, s döbbenten nézte a Girhest.

- Ha vége a télnek, még többen fognak ide jönni. – mondta a Magányos – Talán új házakat építenek a kiirtott Erdő helyére. Szép lassan elveszik az otthonunkat, minket meg passzióból levadásznak, hacsak össze nem fogunk ellenük. – a csend szinte súlyossá vált – De van égetőbb gondunk is. Hamarosan újra támadni fognak. Méghozzá itt, Északon a mi barlangunk ellen.

- Hát ezt meg… - akadékoskodott volna a Veszett.

- Hogy honnan tudom? Az előző kísérletük nem járt sikerrel, mindössze hármat öltek meg, az enyémek közül. Tőlük, ketten legalább odavesztek. Nem nyugszanak, míg az időjárás békés, egy-két napon belül jönnek. Itt kell hát megtörnünk őket. Hogy rettegjenek, hogyha meghalják teliholdkor az üvöltést, maguk alá piszkítsanak félelmükben. Hogy ne legyen kedvük többé a sorsukat kísérteni. Ezek már nem ismerik a tiszteletet, csak a rettegésből értenek!

A másik három vezér döbbenete elmúlt. Lelkükben szilaj, borzongató vágyakozás ébredt, hogy megízleljék az emberi vért. És még valami… A Vad Düh!

- Úgy van! – kiáltotta a Veszett – Öljük le őket!

- Csapjunk oda jó keményen! – lelkesedett fel a Madár.

- Szabadna tudnom… - kíváncsiskodott a még mindig egykedvű, legfőbb Dögevő – Szabadna tudnom, honnét tudsz ennyit az emberekről?

- Ne kérdezz olyat, amire jobb, ha nem tudod a választ! – a Magányos keményen a szemébe nézett. A Girhes állta a pillantást, tőle szokatlan módon, de nem kérdezett többet.

- Mi a terv? – kérdezte a Madár.

- Máris megbeszéljük. – mondta a Pörölymancsúak vezére.

S meg is beszélték. Hogy mennyit vitáztak, morogtak, versengtek, azt most nem érdemes részletezni. A lényeg az, hogy meglett a haditerv, a négy falka összefogott, s hosszú vitatkozás, meg egy kis erőfitogtatás után, a Magányost tették meg hadvezérnek.