Paládi Zsolt

Bastille




    A szabadság hiánya nem elviselhetetlen az ember számára, ha gondoskodnak jólétéről. Ha leigáznak, rabságba vetnek egy embert, egy csoportot vagy népet, azzal még nem hódoltatják be. Ám ha az idők során puhánnyá, erőtlenné, gyengévé teszik, elégedett lesz a sorsával, és régi letűntével is új urat keres magának.


    W. Árpád jegyzetíró aznap délelőtt céltalanul lődörgött a belvárosban. Súlyos kétségek között gyötrődött: igyon-e valamit, mielőtt elkezdi a napot, vagy sem? Más alkalommal ilyen kérdés nem merülhetett fel agyában, „hivatásos romboló” munkáját nem láthatta el másképp. E definícióval – hivatásos romboló – ő maga határozta meg önmagát, azért válhatott a budapesti alternatív világ sztárocskájává, mert kíméletlenül nekiment minden tekintélynek és közkeletű előítéletnek, ezt el is várták tőle, és ő maradéktalanul eleget tett feladatának. Úgy érezte azonban, hogy a rá bízott szerepet nem képes ellátni, ha nem használ valamilyen stimuláló szert. Példaképei mind messzebb mentek a mesterséges mennyországok megismerésében. Afféle óvatos duhajként nem követte őket, viszont alkohol nélkül sziporkázni és – pestiesen szólva – „folyamatosan fikázni” nehéz lett volna. A napi hősiesség abszolválásához elengedhetetlen segítséget nyújtott az isteni nedű.
     Ma a véletlennek kell eldöntenie, napi rutinját alkoholos befolyásoltság alatt kezdi-e vagy sem. Ha útközben szimpatikus helyre lel, feltétlenül be fog térni, ha nem talál ilyet, tovább nézelődik a városrészben. Úgy adódott ugyanis, hogy bőven van ideje még az értekezlet előtt. Csak elindult kiszellőztetni a fejét, hátha belebotlik valami érdekességbe.
    No és persze addig sincs otthon. W. Árpád alkoholizmus felé tett határozott lépéseinek volt még egy oka, Róza, a felesége. Az asszony állandó pörölésével és rendmániájával hamar elüldözte őt otthonról. Már rég otthagyta volna, csakhogy övé volt a ház, a vagyon, minden. W. Árpád a semmiből jött értelmiségiként eléggé haragudott is emiatt a vagyonos fővárosi entellektuelekre, akiknek a nevében kardoskodott, csakhogy nem fordulhatott ellenük, különben a senkiföldjén végezte volna.
    A gyógyírhez szerencsére mindig hozzányúlhatott, az nem került olyan sokba. S annak is hasznát láthatta, hogy ritkán ücsörgött otthon, mert így legalább megismerte az életet, értékes tapasztalatokat szerzett, jártában-keltében új dolgokba ütközött. Egy firkász számára ez sohasem hátrány.
    No lám, megint egy meglepetés! Akadnak még találékony emberek ebben az országban!
    Megállt egy pincelejárat előtt. A lépcső egy étterembe vezetett. De nem valamilyen közönséges vendéglőbe, nem ám! Már az alagsori ablakokon láthatta a megkülönböztető jegyeket. Vastag fémrács védte őket, mindenféle díszítés nélkül, akárcsak egy börtönben. Lehajolt, hogy benézzen a nyíláson. Láncon lógó, óriási vasgolyókat látott, és egy tüskés buzogányt tartó kezet. Jobban megvizsgálta a látványt, és csakhamar rájött, a kéz plasztikból van. „Persze, mit is várhattam volna, efféle olcsó trükkel élnek, ezek sem különbek” – gondolta megnyugodva, és magában mulatott saját naivitásán, ami miatt egy pillanatra átfutott rajta a borzongás. „Nincs itt semmi gáz, bevételnövelő intézkedésekről van szó, vagy egy szado-mazo bár készülődik titokban. Kiváló jegyzettéma lesz belőle” – dörzsölte a tenyerét előre.
    Laza mozdulatokkal, ráérősen lecammogott a lépcsőn, és a pult felé vette az irányt. Odabent azonban nem várta senki. A helyiség teljesen kihalt volt. A pult mögött katonás rendben sorakoztak a különféle italok, az asztalok mellé is le lehetett ülni, de sehol sem mutatkozott egy unott pincér és sehol sem iszogatott vendég. Vállat vont, és a berendezést kezdte szemrevételezni. Meg kell hagyni, ügyesen fagyosították a hangulatot – állapította meg. A buzogányt lóbáló, veres szakállú keresztes vitéz kiáltásra torzuló arca a franjok fanatizmusba hajló elszántságát sugározta. Így láthatták az arabok a Jeruzsálemre törő franjokat, avagy „frankokat,” akik válogatás nélkül öldököltek a felégetett városban. A martalóc portugál kalóz figurájának élethűsége megdöbbentette, különösen azzal, hogy egyik kezével egy néger rabszolgát vezetett pórázon. No de ez azért mégiscsak túlzás, ennyi erővel a gyermekeitől és férjétől elszakított fekete anyát is odavarázsolhatták volna! Micsoda perverz, aberrált ürge lehet itt a tulajdonos – méltatlankodott. Pedig a háta mögött a legvérfagyasztóbb jelenés még várakozott rá.
    Hirtelen jeges fuvallatot érzett a nyakában. Biztosan a huzat – nyugtatgatta magát, és lopva hátranézett. Ott magasodott pár méterre tőle egy fekete csuklyás, kaszás alak, akinek fizimiskája a pestisben haldokló szerencsétlen áldozatokra emlékeztette. „Jobb, ha eltűnök innen” – motyogta, de mintha görcs állt volna a lábába, azonnal megbénult. Csak állt a borzasztó jelenés előtt, bambán és értetlenül.  Néhány másodpercig meredten bámult rá. Ez volt a szerencséje. A rémalak egy váratlan mozdulattal felemelte a kaszáját, és a levegőbe suhintott. W. éppenhogy elhajolt előle, különben a lenyiszálta volna a fejét. Erőt vett magán, és arrábbvonszolta magát. De balszerencséjére a láncos kalóz elé hengeredett, az pedig hátulról kivetette rá a hurkot. A vastag béklyó villámgyorsan tekeredett a nyakára, de W. most már észnél volt. Ösztönszerűen dugta ujjait a láncszemek és a nyaka közé. A rozsdásodó vas belefúródott az ujjaiba, a kalóz pedig hátulról erősen szorította. W. alkoholtól és cigarettától legyöngült fizikumának minden energiáját mozgósította, s végül iszonyatos erőfeszítéssel sikerült kibújnia a halálos ölelésből. A terem közepére hengeredett. Hörögve, fulladozva, nagyokat fújtatva emelkedett fel, ám még mindig nem ért véget számára a meglepetések sora. A pult mögül egy torz arcú, Frankenstein fizimiskájú férfi szólította meg. A lezüllött újságíró egyszeriben mindent megértett. Ezek az őrültek összeesküdtek ellene.
—    Ne csodálkozzon – kezdte. W. Árpád azt sem tudta, hova legyen rémületében. – A panoptikumi gazemberek megérzik, ha valaki úgy téved be ide, hogy nincs rendben a számlája, és megpróbálják kifektetni. A valóságban ez pont fordítva van, a jókat és az erkölcsöseket fektetik ki. De a Bastille-ban a régi típusú igazságszolgáltatás működik. A morális alapú…
—     De miért én? – zihálta W. – Miért pont én? Hisz nem ártottam senkinek!
—    Gondold csak végig, mennyit romboltad az emberek hitét és reményeit. Gondold csak végig. És mindezt miért? Pénzért, jussért, pozícióért. A pénzt elittad, elmulattad, elkurváztad, a pozíciót pedig betöltötte egy nálad is jobban törtető senki. Nagyon önző ember vagy, W.
—    A leszámolással még várjunk, még élek. – próbálta húzni az időt magának is meglepő fesztelenséggel W. - Különben nem azért jöttem ide, hogy egy Fran…, hogy egy filozófus pincér kioktasson. Piálni jöttem, és erre a nagy ijedtségre igazán adhatna egy rövidet. Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, és ezek a rémségek ki akarnak nyuvasztani, nekem is jár egy utolsó kívánság.
—    Ahogy gondolja – biggyesztette el a száját Frankenstein – Nekem mindegy, ígyis, úgyis meghalsz.
A rosszarcú felemelt egy bárdot, kicsit lóbálta a kezében, majd lesújtott egy palack nyakára. A lefejezett palackból töltött egy pohárnyit W.-nek.
— A pokolban csak latin hidegnek hívják ezt az italt, mert egyszerre tüzes, csípős és fagyos. Méregerős, mindent elfelejtesz a hatására.
A firkász egy kukkot sem értett ebből, de felhajtotta az italt. Azonnal átjárta a szesz belülről szaggató, átható heve. Egy pillanat múlva semmi sem érdekelte, de halványan felderengett benne a túlélés lehetősége. Tapasztalatból tudta, mindenkit meg lehet vesztegetni. Akármekkora méretű misztikus hablaty veszi körül ezt a helyet, alkut mindenkivel lehet kötni. Akár az ördöggel is.
— Mondja csak – hajolt közelebb a pincérhez. – Nem lehetne ezt az egészet valahogy megúszni? Én egy tehetséges ember vagyok. A jó oldalon is sokat tudnék segíteni. Miért kellene nyomorultul elpusztulnom, amikor használhatnék is?
—    Ami azt illeti, lenne egy megoldás – gondolkodott el a szörny – Az elhulló lelket csak másik lélekkel lehet kiváltani. Van-e olyan ellenséged, akinek még nálad is rothadtabb a szíve?
W. Árpád elmosolyodott. Nyert ügye van. Nem hitte, hogy ilyen könnyen kikerülhet a csávából.
— Gondoltam – fordult a pokol pincéréhez bizalmaskodva – Biztosan érti, ha már onnan a túlvilágról szíveskedett idejönni.
Frankenstein mintha meg sem értette volna a szarkasztikus célzást. Bólintott egyet.
—    Kedvemre való az ötlet.
—    Nos hát, akkor úgy látom, sikerült üzletet kötnünk. – sóhajtott fel W. – Idecsalogatom a mobilomon.
—    Szükségtelen. Azonnal itt lesz – mondta a pincér és eltűnt a pult mögül.
A fúria szinte kirobbant a keresztes lovag páncéljából. A vértezet darabjai szerteszét röpültek. A lovag tőrét maga előtt tartva támadott, szúrása elől W. nem tudott kitérni. Sebéhez kapva rögtön rárogyott a pultra. A nő felnevetett. A vörös hajában kapaszkodó medúzák felágaskodtak.
— Én vagyok a te Urad. A halálodban is. – vijjogott földöntúli hangon.
W. a pult mögött tapogatott éles tárgy után. Csakhamar a keze ügyébe akadt egy szerszám nyele. A bárd! – gondolta, megragadta a tárgyat és fordultában az asszony mellébe vágta.
A bestia azonnal meghalt. W. négykézláb mászott az ajtó felé. Elérte a kilincset, de érezte, hiába. A világossághoz vezető kapu bezárult. W. reményvesztetten kilehelte a lelkét.
Néhány hét múlva kenyéradó újságjában vicces nekrológok és jegyzetek jelentek meg a felesége után magával is végző félőrült megmondóemberről. A fiúk nem akartak elfogultnak látszani, jópofák maradtak akkor is, ha a végzetéről beszéltek.