Valahol a varázslatos, rejtekadó erdő mélyén megbúvó tisztáson nyújtózkodott egy kicsiny tó. Ahogy a nap első sugara átkandikált a fák között, mint mindig, most is Kvarty Samu ébredt legkorábban. Néhány álmos pislantás után teleszívta tüdejét a hajnali friss levegővel, majd ahogy csak a torkán kifért, elkukorékolta magát. Ezt a trükköt egy arra tévedt öreg kakastól tanulta. Kiváló érzéke volt a hangutánzáshoz, harminchat féle állathangot tudott előadni. A nagy rikácsolásra sorban ébredezni kezdtek a tavacska lakói. Elsőként Ruca réce. Gyorsan megigazgatta a fészket és még a pelyhesek ébredése előtt elkészítette a reggelit: szunyoglábkonzervből készült sültet, ropogós vízililiom szirommal és habos békalencse kávéval. A finom illatok sorba ébresztették a kicsiket, és sajnos a szomszédot is. Így hát megkezdődhetett a napi civakodás, a kiállhatatlan Hód Ernő családdal. Állandóan borsot törtek egymás orra alá. Mikor, és ki is kezdte, senki sem emlékezett már rá, de tény, hogy ki nem állhatták egymást. A bosszantás fő mestere a vásott Hód Gazsi volt, aki a mai napra azt eszelte ki, hogy búvárúszásban megközelítve a Ruca rezidenciát, kicsit meggyengíti az alapokat. Csak a jószerencse, és Réce papa gyorsasága mentette meg a fészket és a reggelit a vízbe landolástól. A bosszú nem maradt el, az éjjel felgyülemlett, keményre száradt vacsora mellékterméket a kölykök átdobálták a Hódvárra. Erre a csetepatéra ébredt fel az öreg harcsa apó. Mérgesen rendre utasította a randalírozókat. A harc azonnal abbamaradt, mert az öreget mindenki tisztelte, különösen azóta, hogy az utolsó hal is a vén kalóz áldozatává vált. Senki nem tudhatta, ha újra megéhezne, ki kerülne fel az étlapjára. Bár a tavacska pletykahíradója szerint, az öreg vegetáriánus lett és csak algát rágcsál, azért nála soha nem lehet tudni, mégis csak egy ragadozó.

Utoljára a nagyothalló, mindig mérges Rák Berci, és a senki nem tudja hány éves Teknős Elemér ébredt. Ők együtt laktak már évek óta. Azért költöztek össze, mert jól kiegészítették egymást: Elemér rendetlen, mindent széthagyó típus volt, míg a szűz jegyű Berci rendmániásnak született. Ezen kívül, közös volt a hobbijuk: mások bosszantása.

Élt még ebben a vízi közösségben, egy igen nagy létszámú kagyló család. Őket mindenki utálta, mert senkivel nem álltak szóba, csak ritkán leselkedtek elő a kagylóhéjak mögül. Ezen kívül rájuk fogták, hogy felelősek a tó eliszaposodásáért, ami miatt a környéken bűz terjengett, és a „pocsolya” névvel illeték szeretett otthonukat. Volt közöttük egy külföldi rokon is, aki még a saját fajtájával sem állt szóba. Fent élt egy formás kő tetején, vízinövényekkel körbebástyázva. A békaporontyok szerették bosszantani, erre védekezésképpen hirtelen kitátotta kagylóajkait és vizet lövellt a támadókra. Ilyenkor egy ideig békén hagyták. Becenevet is ragasztottak rá: ő lett a „Méregstaniszli”.

A környék elmaradhatatlan lakói voltak még a szúnyogok. Az állomány nagy létszáma miatt nem volt nevük, csak sorszámuk. A tavirózsa levelén beszélgetett 24-es és 412-es, amikor váratlan dolog történt. A kis tó partján megjelent egy kétlábonjáró, valami furcsa bottal a mellső tagjaiban. Természetellenes pózban elhelyezkedett és valamit kezdett bedobálni a vízbe. A szúnyogok döbbenten elhallgattak, még soha nem láttak ilyet. A nagy csendre felfigyelt Kvarty Samu, és álcaként a fejére terítve egy levelet, kikukucskált a vízből. Agya gyorsan járt, nem tudta hirtelen, hogy a repertoárjából, melyikkel tudná elijeszteni ezt a jövevényt, de félelmében egyetlen hang sem jött ki a torkán. Időközben, már minden lakó, árgus szemekkel az idegen mozdulatait leste. Találgatták, hogy ki lehet, és mi a fenét csinál. Ekkor megérkezett harcsa apó, aki már sok tóbefagyást megért. Egyből átlátta a helyzetet és tájékoztatta a többieket, hogy ez bizony egy horgász, aki azért jött, hogy halat fogjon. Mivel már csak ő volt az egyetlen, így hát evidens, hogy érte jött. Többen megsiratták az öreget, de volt aki már dörzsölte a markát, hogy milyen jó világ lesz majd itt nélküle. De a vénség nem azért ért meg ennyi tavaszt, hogy könnyen megadja magát. Maga köré gyűjtötte a legfürgébbeket és tervet készített velük, hogyan szúrjanak ki az ellenséggel. Legelőször, elcsenték Rák Berci olvasószemüvegét, és rákötötték a zsinegre. Másodikként, egy elhagyott vadlúdfészek került terítékre. Harmadikra kitalálták, hogy „Méregstaniszli” köve köré tekerik a horgászzsinórt. A kétlábú sokáig „fárasztotta” a nehéz követ, de végül sikerült valahogy kicibálnia. Látták, ahogy elvörösödik feje a méregtől, amikor szemügyre vette a zsákmányát. Aztán felfedezte a kagylót. Valami vékony, hegyeset előkotorászott a bőre alól és kinyitotta vele a kagyló ajtaját. Hirtelen, gyönyörű, soha nem látott fény árasztotta el a víz felületét. A tólakóknak és a kétlábúnak leesett az álluk, ilyen gyönyörűséget még nem látott egyikőjük sem. A boldog új tulajdonos eszmélt leghamarabb, diadalittas üvöltés kíséretében hagyta el a helyszínt. Döbbent csend ült a tópartra.

Másnap reggel a szokásos módon Kvarty Samu ébredt elsőnek. Sokat gondolkodott, hogy ma melyik hangjával örvendeztesse meg a nagyérdeműt, de végül maradt a kakaskukorékolásnál. A tó elkezdte élni a szokásos életét. De, alighogy teljes terjedelmével elterpeszkedett a Nap az égen, özönleni kezdtek a kétlábúak. Úszó alkalmatosságaikkal keresztül-kasul szelték a tavat és a pókhálóhoz hasonlatos tárggyal kotorásztak a vízben. Az inváziónak leginkább a szúnyogok örültek, mert fel tudták tölteni a vérbankjukat. Néhányan annyira elhíztak közülük, hogy már repülni sem tudtak, csak heverésztek az árnyékban. A lakók rettegve úszkáltak a védettebb helyekre, nyugodt életüknek vége szakadt. De hamar rájöttek, hogy az akció a kagylók ellen irányul. Nem sok idő telt el és a tóba már egyetlen kagyló sem volt, csak a parton hevertek kinyitottan, amíg a nap ki nem szárította őket teljesen. Amikor a kagylók hiába való keresése reménytelenségbe fulladt, a tó élete visszasüppedt az álmos hétköznapokba.

A csoda nem jött el többé, az a mesebeli fény, csak egyszer világította be a kis tisztás tavának partját.