Akkor kezdődött, amikor a fiam elég idős lett ahhoz, hogy megértse a meséket. Nem érte be az otthon tartott animációs filmek tömkelegével, amint azokra ráunt, folyton a fülemet rágta, hogy meséljek.

Sosem voltam egy intellektuális fazon. A nejem még hagyján, neki legalább volt pár kötete. Így hát, amikor már harmadik napja is elfelejtettem kikölcsönözni egy rohadt meséskönyvet, és a gyerek arcán láttam, mennyire elkeseríti a dolog, belekukkantottam az asszony éjjeliszekrényébe – ahol könyvespolc híján azt a néhány könyvet tartotta –, és miután átvizsgáltam a három kötetet, kivettem az egyetlen szóba jöhetőt: Szólások és közmondások.

A másik kettő női dolgokat tartalmazott, képekkel kiegészítve, és amikor megpillantottam az egyiket, rájöttem, ez nemhogy gyereknek, de felnőtt férfiembernek sem való.

Bár ahogy a „Szólások és közmondások”-at forgattam, nem sok minden derengett róla a lötyögős iskolai évekből, de végül vállat vontam, gondoltam, ez is megteszi.

Amikor a fiam meglátta a kezemben, azonnal megkérdezte, hogy nézheti-e a képeket. Átlapoztam a könyvet, és közöltem vele, ez különös darab, ebben nincsenek képek. Csalódottan hümmögött, de végül nem bánta, a lényeg, hogy megkapja a meséjét.

Ahogy leültem az ágya végébe kezemben a könyvvel, izgatottnak tűnt. Alig várta, hogy kezdjem.

Megköszörültem a torkom, és:

– Hol volt, hol nem volt – kezdtem. – Micsoda improvizáció! – gondoltam. – Tücsköt-bogarat összehord – olvastam fel hangosan.

– Ki, apa? – kérdezte.

Sóhajtottam. – Na, szóval, hol volt, hol nem volt, volt egy paraszt, aki tücsköt-bogarat összehordott – feleltem, és nem vártam meg a következő kérdést. – Komolyan. Kiment a dombra egy talicskával, és górta bele a tücsköket meg egyéb bogarakat, amiket összeszedegetett, aztán hazavitte, és egy kupacra borongatta őket.

Láttam rajta, hogy beszippantotta a történet… engem is. Magamat is sikerült meglepnem, amilyen könnyedén felvettem rögtönzött történetem fonalát. Nem hagyhattam kihűlni a tüzet: - Az égen repkedtek a madarak, a fákat pedig fújta a szél – folytattam. – Ez már egész költői – gondoltam.

– Tanyán élt a paraszt, apa? – érdeklődte.

– Igen, ott – vágtam rá. – Tanyán, kerttel meg minden egyébbel. Tudod, állatokkal, satöbbi.

– Volt neki lova is?

– Igen.

– És csirkéje? Disznója?

– Csirkéje igen, disznója nem.

– Miért nem?

– Az most nem fontos.

– Folytaaasd!

Megzavarodtam záporozó kérdéseitől, így nem tudtam hirtelen mit mondani. Elolvastam hát a következő bejegyzést: – Hetet-havat összehány… Ne kérdezd, mit evett. A paraszt csak hordta-hordta a tücsköket meg a bogarakat, időnként elhányta magát a havon, és így tengette életét. Lova és csirkéi sem értették, mi baja.

Egy pillanatra megállt a tudomány, az én fantáziám is véges, így hát ismét bele kellett pillantanom: – Nem esett messze az alma a fájától… Szerencséjére. Pedig elgurulhatott volna, hiszen elég nagy kertje volt, ami ráadásul lejtett is, de a paraszt hálás lehetett, amiért az alma mégsem esett messze. Tudniillik, a fa levelei köré hullottak le, és már olyan vastagon álltak, hogy felfogták az almák esését. Így azok épek maradtak és a paraszt megehette őket. Csakhogy azt nem tudta, hogy az almákat megmérgezték.

– Gyaaa, apa, tényleg?!

– Bizony ám! Valaki megmérgezte az almákat. – Már megbántam, hogy ekkora csavart vittem bele, de késő volt visszacsinálni. – A végén nehogy rosszul jöjj ki belőle, te marha! – gondoltam.

– De miért mérgezték meg?

– Azért, hogy az öreg a hóra hányjon.

– És ki tette?

– Lehetséges volt, hogy a boszorkány.

Fiam arcára rémület ült ki, de egyúttal még jobban belefeledkezett a mesébe: – A boszorkááány?!

– Igen. A szóbeszéd szerint ott élt, a dombon túl, és minden egyes nap figyelte, ahogy a paraszt szedegeti a tücsköket meg a bogarakat, és ez nem tetszett neki. Szerette hallgatni a ciripelésüket meg a többi hangot, amit a bogarak bocsátottak ki, mivel se tévéje, se rádiója nem volt. De amióta a paraszt ezt csinálta, egyre kevesebb és kevesebb hangot hallott, és ez zavarta.  Így hát megmérgezte az almáit.

– De hogy mérgezte meg?

Tanácstalanul meredtem rá, de hamar feltaláltam magam: – Ajándék lónak ne nézd a fogát!... Igen-igen, szóval a ló. A paraszt ajándékba kapta a lovat még ősszel. A boszorkány odalépett az állathoz egy esős napon, amikor a paraszt ki sem dugta az orrát a házból, és kiverte a ló fogait, amiket belenyomkodott az almákba. Tehát nem igazi mérget kevert a gyümölcsökbe, hanem fogakat passzírozott beléjük. Az viszont megakadt a paraszt torkán, és jól meghányatta. Érted már?

– Ahaaa, azt hiszem.

– A paraszt azt hitte, átok ül rajta. Átok ül a termésen meg az állatokon is. Nem csoda, hiszen a lova fogai eltűntek.

– És a csirkék?

– A csirkék? Ö-ö, lássuk csak, ö-ö, igen, hát a csirkék, ha jól látom, átestek a ló túlsó oldalára… Felreppentek, miközben a gazda a ló fogait kereste, és átestek a túlsó oldalára. – Folytatnom kellett, nehogy kérdezzen még valamit, és hitelét veszítse az addig viszonylag jól felépített koncepció, így felolvastam a következőt. – Szóval, ö-ö, rossz fát tesz, vagyis tett a tűzre. Ez az! A paraszt egyszer rossz fát tett a tűzre, ami hirtelen belobbant, és lángra kapott a ruhája. Kirohant a hóra, meghempergőzött benne – közben folyamatosan hányt –, és nagy nehezen elaludt a tűz. Viszont csak ekkor vette észre a lángoló házat. Bizonyára másba is belekapott a tűz, nemcsak a ruhájába. Beszaladt és azt látta, hogy még nem terjedt szét túlságosan, így megpróbálta eloltani.

– Gyaaa!

– Úgy ám! Megfogott egy vödröt, telitöltötte vízzel, de nem járt sikerrel. Nem fért bele sok víz, és így túl sokat kellett volna fordulnia. Ekkor kirohant, felkapta a talicskát, és rálapátolta a tücskök és bogarak tetemeit, amik ekkor már több napja feküdtek a sárban. Emlékszel, esős idők voltak előtte, így lett a sár.

– Ja, igen, apa.

– Remélte, hogy a tücskökön és bogarakon lévő kosz meg sár eloltja majd a tüzet. Így is lett. Sikerült megfékeznie. Azt nem tudom, hogy miért nem sima sarat vagy földet lapátolt a talicskába, de nem is kell ezt firtatni, hiszen végül igaza lett.

– És aztán mi történt?

– Lenyugodtak a kedélyek. Elcsendesült minden.

– És aztán?

Nagyot sóhajtottam, és újra olvasni kezdtem. – Ágyúval lő verébre... vagyis ágyúval kezdett verebekre lőni. Nem tudni, honnan szerezte be az ágyút, de azt igen, hogy verebekre lőtt vele. Úgy gondolta, ki tudja, mikor veszi majd azoknak is hasznát.

– És…

– És most ül a foteljában, azt várja, hogy történjen megint valami. Vége.

– De mi lett a boszorkánnyal?

– Hát az a mai napig is keresi a módját, hogy kiiktassa a parasztot. A paraszt viszont már felkészülten várja, még a kerti slagba is keményre száradt bogarakat tömött, hogy azzal lőjön a boszorkányra, ha netán betámadná. Valamint rájött, hogy a döglött verebek remek ágyúgolyóként szolgálhatnak, miután kifogyott belőlük. 

– Gyaaa!

– Úgy bizony! És most itt a vége, fuss el véle! Eredj aludni!

Szerencsére nem ellenkezett.

Viszont annyira tetszett neki a mese, hogy másnap újat kért. Nem estem pánikba. Legalábbis akkor még nem, viszont amikor benéztem nejem éjjeliszekrényébe, már igen. Egy fia könyv nem sok, annyit nem találtam. Ezúttal a szólásost sem. Az asszony zuhanyozott, a gyerek meg ordított, amiért nem kapja meg a meséjét, nem tétovázhattam hát sokáig. Átkutattam az egész lakást, és végül a konyhában találtam egy könyvet: A szex és a női lélek.