Alina az erdő boszorkánya

Yaan kockázatos útra készült. Tapasztalt vadász volt, a faluban is sokat mondogatta, hogy az ész a legfélelmetesebb fegyver az erdőben nem a lándzsa vagy az íj, hisz az állatok annak híján vannak. Sok követője akadt eme bölcs embernek, az ő vezetése alatt a vadászatokról mindig nagy zsákmánnyal tértek haza, a falu sohasem éhezett. Most Yaan nem a szokásos csapatával indult, ugyanis mind oda vesztek. Alina az erdő boszorkánya bájaival és csodálatos énekével elcsábította őket és többé nem tértek vissza. Szőrmés csizmájával halkan lépkedett, az avar meg se rezzent óvatos lábai alatt. Bal kezében az íj a másikban kettő nyilat tartott készenlétben, melyek a feszülő húron pihentek. Az erdőben nem a szokásos szagok terjengtek, a vadvirágok illata és az állatok szőrének átható szaga. Csak a kemény tél ígérete, a jeges szellő hasított a mellkasába. Yaan bátor férfi volt, de nem bolond. A falu mégis éhezett és csak ő maradt életben a tapasztalt vadászok közül. Úgy döntött, hogy a tél közeledtével ideje véget vetni ennek a rémálomnak és nyilat röpíteni Alina szívébe. Alina több holdtöltével ezelőtt érkezett a közeli erdőbe, és sok hihetetlen mese gyűlt össze róla, melyek most mind Yaan fejében kavarogtak és szívét aggasztották. „A falu legszebb asszonyánál is gyönyörűbb!” Mondogatta az egyik fiatal, aki látta őt tűzifa gyűjtögetés közben. „Állatok bundájába bugyolálja hófehér bőrét, és hangja hívogatóbb, mint a csontig hatoló hidegben a pattogó tűz melege. És az állatok, követik őt! Mintha királynőjüknek tartanák, parancsol nekik és ők elszántan őrzik törékeny testét.” Yaan eszes volt és ezeket a történeteket mind képtelennek tartotta, főleg az utóbbit. Már egy jó ideje sétált az erdőben a sötétség egészen az orrára ült viszont egy árulkodó hang is elég volt neki a halálpontos lövéshez. Elszántan folytatta útját az erdő sötétjébe. Hirtelen egy neszre lett figyelmes, megállt. Apró mancsok lépteitől zörgött az avar, Yaan egy róka alakját vette ki a homályban. Yaan nem lőtte le a rókát, önmagán is meglepődött. Inkább nyomába eredt. Szíve mélyén úgy érezte, hogy igazak a hihetetlen történetek. A róka kivezette őt a fák sűrűjéből egy keskeny folyó partjához, majd el is tűnt szeme elől. A hold ezüstös tányérja magasra emelkedett a sötétkék égbolton. Yaan tekintete a túlpartra tévedt és elakadt a lélegzete a gyönyörű látványtól. Alina egy kövön üldögélt, vörös haját simogatva a hold fehér fényében. Pont úgy nézett ki, ahogy a mesékben leírták. A boszorkány a vadász láttán, gyönyörű énekébe kezdett. Yaan kemény, edzett lelkét meggyengítette a női hang és mintha gyilkos szándékait is elfeledte volna egy pillanatra. De eszébe jutottak halott társai és éhező családja, újult erőre kapott és határozottan megfeszítette az íj húrját. Alina megérezte a férfi akaratát, hangja mintha megcsuklott volna, de magabiztosan folytatta a dallamot. Yaan arcához hozzá simult a toll, majd útjára engedte a nyilat. Célt tévesztett, közelebb kellett mennie. Ügyetlen volt a vízben, de a keskeny folyó nem tűnt veszélyesnek, megkerülni sehol sem tudta így át kellett rajta kelnie. Eleinte biztosan ment, de a folyó közepén elbízta magát és gyorsan előre lépett, nyakig merült a jéghideg vízben és egy arra sodródó vaskos ág a fejének csapódott. Bukfencezett egyet, de sikerült a túlpartra vergődnie, és ahogy a talajra lépett térdre rogyott, bokája ropogott, de a hideg csillapította fájdalmát. Tegezéből kiestek a nyilak csak egy maradt nála, a boszorkány továbbra is énekelt mintha észre se vette volna a vadászt. Yaan célra tartott. Tudta, hogy innen már biztosan eltalálja. Ám hirtelen karmos lábak ütődtek a hátának és a földre rogyott, tíz csapatba verődött holló szállt el felette. Yaan utolsó nyila is odaveszett, darabokra törve hevert előtte a fűben. Bőrére ráfagyott a folyó hideg vize, tagjai egyre jobban reszkettek, feje sajgott a fájdalomtól és meleg vér folyt a bal szemébe. Hasznavehetetlen fegyverét eldobta, és apró nyúzó kését vette elő. Próbált feltápászkodni, de törött bokája nem engedte és már ő is legyengült a hosszú ideje tartó éhínségtől. Bosszúvágya továbbra is szakadatlanul fűtötte és négykézláb kúszott tovább. Alina tovább énekelt és lágyan hullámzott finom vonalainak minden bájával, nagy kék szemeivel és testének minden egyes rezdülésével, az erdő legfélelmetesebb lakóinak üzent.  Zengő hangja úgy vonzotta az állatokat akár az éjjeli hűvös vizeket a hold titokzatos fénye. Yaan még csak-csak elért a szikláig, de már minden erejét elvesztette és teljesen átadta magát Alina gyönyörű lényének. Medvék és farkasok gyülekeztek az erdei boszorkány körül, leheletük fehér gőze szállt a levegőbe. Yaan háta egyre jobban fájt a madarak karmaitól. Egyszer csak medvék mancsai ropogtatták csontjait, távoli hegyek súlyával nyomták a földbe, majd ordas fogak tépték fel a kabátját és az állatok nagy lakomát csaptak húsából. Alina felpattant a szikláról meztelen bokáin megzördültek a fogak és csontok díszítette láncok. Felugrott a levegőbe, fehér bőrén tollak serkentek, majd bagoly formájában repült tova a hűvös éjszakában. Yaan fél szemmel még látta a jelenetet, és az Alináról alkotott képtelen történetek egy újabbal gazdagodtak fejében. De ő ezt már nem mondhatta el senkinek.