Ha visszagondolok, nagyon szép gyermekkor jutott nekem. Akkor jöttem a világra, amikor a szüleim már mindent megpróbáltak és már teljesen elvesztették a reményt, hogy valaha is gyermekáldás szálljon a házra. Ekkor toppantam be én. Láttam a határtalan boldogságot az arcokon, megkapták a sorstól, ami annyira hiányzott az életükből. Cserébe nagyon szép névvel ajándékoztak meg, a természet egyik csodájáról a Rózsa nevet kaptam. Nem panaszkodhatok mindent megkaptam, amiről álmodtam: játékot, gyönyörű ruhákat és igazi pónilovat. Szüleimnek ez nem jelentett anyagi terhet, hiszen vagyonuk alapján a régmúltban ők lehettek volna a király és a királyné. Szerencsére édesanyám tiszta lelkét örököltem és nem vakítottak el a csillogó csecsebecsék, jobban vonzott egy tarka pillangó utáni önfeledt rohanás a teljes kifulladásig, vagy egy csörgedező patak látványába való belefeledkezés. Szerettem a természettel kettesben elfeledni mindent, de mindent. Barátok és barátnők persze mindig akadtak, hiszen a jómód vonzza az üres, felszínes embereket. Olyan igazi testi-lelki társ nem talált rám. Egyetlen dolog azonban, nagyon zavart. Szüleim állandó aggodalma miatt örökös felügyelet alatt álltam. Kezdetben ezt a szerepet a dadus, majd a személyi testőröm töltötte be. Kedvenc sportommá vált az ő kicselezésük és az őrületbe való kergetésük. Ha alkalmam adódott meglógtam és kihasználtam a szabadságomat. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor egy szökésem alkalmával kiesett az emlékezetem, és amikor felébredtem nem tudtam, hogyan kerültem számomra ismeretlen vidékre. Napokig bolyongtam, amíg rám találtak. Ettől a naptól kezdve különös dolgok történtek velem. Függetlenül a napszakoktól ellenállhatatlan álmosság tőrt rám és azonnal mély álomba zuhantam. Ha ilyenkor nem volt lehetőségem a szunyókálásra, a testem automatikusan tovább működött, de az agyam álmodott. Billegtem az álom és a valóság határán, rémképek zúzták át az álomhatárt és törtek be a valóságba. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi az igaz és mi a hamis. Sárkányok, ördögök, démonok lettek a mindennapom részei. Az iskolába többé nem járhattam, mert sokszor előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatokban bealudtam, vagy csak egyszerűen összecsuklottam, mint gyermekkorom egyik kedvenc játéka a kiscsacsi, amelyik egy dobogószerűségen állt, és ha benyomtam az alját a kisjószág azonnal összerogyott. Magántanárt kaptam, aki alkalmazkodott a különös létemhez. Gyorsan megtanulta, hogyha csak egyszerű kérdésekre tudom a választ, közeledik a tudatvesztésem. Ilyenkor hagyta, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen. Anya körbecipelt a fél világon, hogy a bajomra gyógyírt találjon. Ahogy ez lenni szokott, ahány szakemberhez fordultunk mindnek más volt a véleménye és csak nagyobb lett a káosz körülöttem. A legvalószínűbbnek egy mókás nevű betegség látszott, a narkolepszia. Ha ez is volt a vélt igazság, gyógymódját ennek sem találták. Már feladtam a reményt, úgy éreztem, hogy így kell leélnem az életemet, de látva édesanyám szenvedő arcát, összeszorított fogakkal kutattam a bajom okára. Mindent megpróbáltam: utána olvastam okos könyvekben és az interneten, jártam táltosnál és természetgyógyásznál. Végső elkeseredésem egy jósnőhöz vitt el. Ahogy meglátott, -még egy szót sem szóltam-, de már azt mondta, hogy nagyon erős rontás van rajtam. Aztán kártyát vetett és abból megállapította, hogy ezt az átkot csak egy tiszta szívű ember oldhatja fel. Na ezzel aztán jól ki lettem segítve, hol van manapság ilyen. A jövendőmondót néhány nap alatt a többi „okostojás” közé soroltam és gyorsan elfelejtettem. Sok idő telt el és mi éltük a burokba zárt életünket.

Történt, hogy egy nap kicsalt a tavaszi napsugár egy kis sétára. Testőröm tisztes távolságból követett. Éreztem, hogy jön a roham és még éppen elértem egy kényelmesnek látszó padot. Ahogy végigfeküdtem, már éreztem is, hogy eddig soha nem tapasztalt mélységbe zuhanok. A világ egyre kisebb lett, fokozatosan nőtt a sötétség. Azt hittem, hogy nincs tovább, ez a vég. Aztán váratlanul véget ért a rossz érzés és nyugalom szállt meg, kinyitottam a szememet. Nehezen szoktam meg a vakító fényt. Ahogy kitisztult a látásom egy gyönyörű arcot láttam magam előtt.

−Talán ez a mennyország és ő álmaim hercege?- tettem fel a kérdést, azt hittem magamnak, de legnagyobb meglepetésemre válasz érkezett.

−Nem hiszem, hogy én lennék az. Ne haragudjon, azért amit tettem. Úgy történt, hogy minden reggel futok egy kicsit, nem hiúságból, vagy divatból, csak egyszerűen jól esik. Ahogy egy kis pihenőt tartottam, valami ismeretlen érzéstől vezérelve, elindultam egy eddig bejáratlan terület felé. Átverekedtem magam egy elhanyagolt bokros területen, és akkor láttam meg magát. Olyan csodálatos volt, mint egy angyal, ahogy itt feküdt. Idejöttem, és nem tudtam levenni a szemem Önről. Nincs rá mentségem, de letérdeltem és megcsókoltam a homlokát. Ekkora ért ide ez a böhöm nagy ember és már éppen elpenderített volna, ha nem ébred fel.

Felültem, és úgy éreztem, ahogy a vérem körbeszaladja a bensőmet, olyan érzés volt, mint a fuldoklónak, aki az utolsó pillanatban eléri az életet jelentő felszínt.

Ásó, kapa, nagyharang lett a dologból és az átok örökké elszállt, újra a régi önmagam voltam. Lehetne az a történet vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de nem így történt. Két év után jöttünk rá, hogy nem az igazi másik felünket találtuk meg, és a szőke hercegem a fehér lovon a ködbe lovagolt. Rájöttem, hogy az ő feladata csak a rám olvasott rontás feloldása volt. Bár soha nem mentem férjhez többet, azért boldog voltam mindig. Ha nem rohanunk a boldogságnak hitt badarság után, ő maga fog majd megkeresni. A művészetekben találtam meg a kiteljesedést: a festészet, a költészet, a zene juttatott el elérhetetlennek hitt magasságokba. Most hatvankét évesen visszanézve az életemre: érdekes, változatos, szép volt, és ami a legfontosabb: nem szabványos.