Olaf a bolond király

Nyugalom terült el Otar fennsíkján a széles alföldek és a zöldellő hegyek fölött. A látszat ellenére borzalmas titkot őrizgetett a táj, amit évről évre meg akartak bolygatni, a kalandvágyó utazók és banditák. Újabb év köszöntött be. És a három jó barát Damir, Olaf és Pablo úgy döntött, hogy ismét felkavarja a szörnyű rejtélyt.

***

Damir egy puha szalmakupacon ült és unottan lógatta lábait a szekér hátulján. Olaf elöl caplatott lovával.

–Mikor érkezünk már Kylaba? Rohadtul elfáradtam! –Kérdezte Damir panaszosan.

–Nyugi Damir nem sok van már hátra! Tudod, megéri! –Dörmögte Olaf.

–Igen, igen. –Mondta Damir beletörődve.

–Csak gondolj bele! Mi mindent találhatunk! Úgy várom, hogy kezemben tarthassam Otar kardját! Pablo ugye azért hagysz nekünk a kincsekből?

–Persze, persze megbeszéltük, hogy százalékot kaptok! –Vágta rá gyorsan Pablo. –És Damir te miért is jöttél? –Kérdezte gunyorosan. –Ha esetleg nem találunk sárkányt, kaphatsz egy kis felárat az aranyból! –Mondta Pablo röhögésben kifakadva.

–Sárkányok márpedig léteznek! –Fakadt ki Damir sértődötten. Már bánta, hogy felhozta ezt a sárkány témát, Pablo egész úton ezzel piszkálta. –Lohikaarme-ban látták őket!

Olaf is bekapcsolódott a beszélgetésbe mély, nyugodt hangján.

–Tudom, hogy értesz az állatokhoz Damir. De mi lesz, ha tényleg rátalálunk a sárkányra? Hogyan szelídíted meg?

–Nekem az is elég, ha látok egyet!

–Remélem igazad lesz Damir, szeretnék én is egy sárkányt látni.

–Azért adok egy szekér aranyat! –Tette hozzá Pablo együtt érzően.

A három jó barát végül Kylaba érkezett. Fáradtan mentek be a fogadóba, vastagon lepte őket az út pora. Pablo lépett be először, még ezen az istenháta mögötti helyen is a legdrágább kelméket és aranyláncokat viselte. Oldaláról hosszú, vékony pengéjű kard fityegett, amit eddig nem nagyon mutogatott. Olaf alig győzött lehajolni az ajtófélfánál. Magas szőrös termetétől egy pillanatra megrémültek az iszogató vendégek, de Olaf békés medve módjára cammogott tovább így gyorsan el is fordultak tőle. Damir haja csapzottan verdeste vállát, minden női tekintet feléje fordult, ahogy végig vonult az asztalsorok között. Kerestek egy félreeső helyet, hogy megbeszéljék a nagy kincsvadászat részleteit.

–Három hajóm vár a kikötőben, és még öt szekér hogy mindent el tudjunk vinni. –Mondta Pablo suttogva.

–Találtam egy védett ösvényt a térképen ahol elmehetünk a fák takarásában.–Tette hozzá Damir.

–Nem kell félnünk semmitől! –Emelte fel két markos hosszú kardját Olaf.

Damir egy pillanatra megrémült attól, hogy Olaf túlságosan magukra vonja a figyelmet, majd Pablo előrántotta hosszú vékony kardját hüvelyéből, hogy tegyen még egy kis olajt a tűzre.

–De az én rapírom se semmi azért!

Olaf tapintatosan visszafogta röhögését, ahogy két kezében fogta, hosszú pallosát, amivel már majdhogynem a plafont bökdöste.

–Azonnal hagyjátok abba! –Intette le őket halkan Damir. –Nem azért jöttünk el idáig hogy holmi kardméregetés miatt lebukjunk!

Mindenki csendben vissza ült a helyére. Pablo lesütött szemmel vonta vissza új kardját.

–Egyáltalán mióta van neked rapírod? Nem is tudod használni! Nem szablyád van? A terv miatt mindent tudnunk kell! Miért nem beszéltél róla? –Faggatta Damir, Pablot.

–Damaszkuszi acélból van, nem tudtam neki ellenállni.

–Te teljesen megbolondultál?

–Hát gondoltam megfizetem az aranyból. Tudod, Otar kincséből…

–Idióta! –Folytatta kitartóan Damir.

Hirtelen egy töpörödött öregember ült a három jó barát közé, ősz szakálla vastagon fedte arcát. Két korsó sört tartott a kezében az egyiket Olaf felé csúsztatta, aki el is fogadta az ajándékot.

–Sziasztok, jól hallottam Otar nevét? –Kérdezte az öreg.

–Na, tessék! –Mondta Damir, majd fejét fogva visszadőlt székébe.

–Ha rám hallgattok messziről elkerülitek Otar hegyét. Az a hely átkozott!

–Miféle átok? –Kérdezte Damir.

–Átokról pedig nem is volt szó! –Suttogta Olaf.

–Otar jó király volt, de egy nagyon becsvágyó király. Lohikaarmot akarta meghódítani a Sárkányok földjét. –Damir szeme felcsillant egy pillanatra a sárkány szó hallatára. –Nem sokat hallottunk a csatáról. Egy két túlélő maradt, akik mesélhettek. Otar seregei odavesztek. Királyunkat megjutalmazták vakmerőségéért Lohikaarme boszorkányai. Mérhetetlen vagyont, egy csodálatos kardot, halhatatlanságot és a szóbeszéd szerint egy sárkányt is kapott ajándékba, ami még a gondolataira is hallgatott. De a boszorkányok aljas módon, minden hatalmával együtt, egy hegy gyomrába zárták.

Tanakodva nézett össze a három jó barát.

–Ne menjetek! –Kérte az öreg miközben könnycseppek folytak arcáról. –Sok derék harcos járt már ott, de egyik sem tért vissza!

***

Másnap reggel, útnak indult a társaság. Némaság telepedett a három jó barátra. Pablo csendben üldögélt szekerén, Damir és Olaf elöl ügetett lován.

–Nagyon aggódott tegnap az az öregember. –Törte meg a csendet Damir.

–Á, biztos csak sokat ivott. –Folytatta Pablo.

–Szerintem meg túl sok embert látott odaveszni. Olaf szerinted jó ötlet arra menni?

Olaf feszülten figyelte a földet, majd Damir hangjára felkapta a fejét. Kicsit összeszedte a gondolatait, mint aki most ébredt, majd megszólalt.

–Szerintem mennünk kéne. Damir az csak egy részeg öregember volt, te mindent túl aggódsz. Egyébként is nem hallottad? Sárkányok!

Pablo és Damir némán elfogadta Olaf véleményét, de továbbra is csüggedten nézték a földet, egy aggasztó érzés motoszkált a lelkükben. A három jó barát egyszer csak megtorpant. Hirtelenjében három bandita ugrott eléjük.

–Damir! Nem azt mondtad, hogy ez egy biztonságos út? –Mérgelődött Olaf.

–Ezek csak simlisek. –Legyintett Damir.

A három bandita valóban nem jelentett komoly veszélyt, poros, elnyűtt ruháik cafatokban lógtak testükről. Legveszélyesebb fegyverük is nevetségesen eltörpült Olaf pallosa mellett. A vezér egy nyegle kopasz emberke volt, testét vastagon fedték a tetoválások, hogy kicsikarjon némi félelmet az emberekből. Kicsit megilletődött mikor meglátta a díszes társaságot és látta, hogy cseppet sem ijedtek meg tőle. De azért próbált nem kiesni a szerepéből.

–Hát ti meg? –Kezdett bele a bandita. De Olaf mély nyugodt nevetése belé fojtotta a szót.

–Látod, mondtam hogy veszélytelenek. –Mosolygott Damir.

A három jó barát nevetve tovább haladt, a banditák pedig megalázva, félre álltak útjukból. A kopasz még töprengett valami jó beszóláson nehogy elveszítse minden méltóságát barátai előtt.

–Csaknem Otar hegye felé tartotok? –Pablo, Damir és Olaf megálljt parancsolt az állatoknak. A vezér örömmel látta, hogy megfogta őket valamivel. –Ha jól látom igen. –Mondta nevetve. –Onnan senki sem tér vissza élve. –Folytatta egyre szélesedő mosollyal az arcán. –Miután végzett veletek a sárkány, belopózunk és ellopjuk, ami maradt belőletek. –Fakadt ki gonosz röhögésben. A pallosod tetszik az az enyém lesz!

–Csak ha elbírod! –Mondta Olaf mély dörmögő hangján.

Vállára vette kardját és intett Pablonak és Damirnak hogy induljanak.

***

Pablo, Damir és Olaf hamarosan meredek sziklafalhoz jutottak. Fentebb a keskeny sziklákon, hegyi kecskék ugrándoztak merészen, amiből Damir lőtt is egyet vacsorára. Élénken szállt fel a parázs a vörösen izzó faágakról. Perzselt kecskehús szaga szállt a fák közé. A három jó barát elégedetten csámcsogott a tűz fölött.

–Hoztam még sört a fogadóból. –Mondta Olaf majd körbe adta a szeszes flaskát.

–Imádunk Olaf. És Damir hadd gratuláljak, nem gondoltam volna, hogy egy nyíllal megszerzed azt a kecskét! –Mondta Pablo.

–És pont azt, amit kinéztem! –Mondta Olaf nevetve.

Az elismerő szavak, nem jutottak el Damir füléhez. Csak arra tudott figyelni, ami lelkét nyomasztotta.

–Nem kéne bemennünk. Nem tetszik az a hasadék a falban. Túl sötét, túl keskeny. Eleget kalandoztunk már. Nekem az is elég, ha kint ülünk a fák között és sütögetünk. Ez az élet!

Pablo most az egyszer komolyan vette Damirt.

–Igazad van. Hiszek neked Damir. A megérzéseid mindig is hasznunkra váltak.

Olaf teljesen elkomorodott.

–Ez idáig kimertem jelenteni, hogy Otar fennsíkjának legbátrabb harcosai vagyunk! Ne ijedjetek meg egy kis sötétségtől, meg idióta népmeséktől! Bemegyünk és derekasan helytállunk majd. Ha pedig van sárkány, magam fogom kitekerni nyakát! –Mennydörgött Olaf, ellentmondást nem tűrve.

***

Másnap reggel a három jó barát sötét falak ölelésében haladt tovább. Az éles sziklafalak egyre csak tágultak. Majd falfaragások vezették a három barát lépteit. Egy történet tárult fel a fáklyák fényében, melyet csendben figyelt Damir Pablo és Olaf, ahogy a falakon kibontakozik. Hatalmas, érintetlen, zord hegyek. Egy ősi világ rajzolódott ki a kőből. Majd sárkányok lepték el az eget, messziről, magasból, a felhők mögül érkeztek. Mintha a csillagok fényével utaztak volna. Fagyos óriások járták a világot majd megérkeztek, erre az érintetlen túlvilági földre. Marták a köveket, építettek hajthatatlanul. A sárkányokat lecsalogatták az égből és megszelídítették őket. Befogták őket hogy mozgassák szörnyű gépeiket. Boszorkányaik tovább erősítették varázslataikkal a birodalom erejét. Így teltek el évszázadok, évezredek. Mélyen a föld alá költöztek. Birodalmukat többen próbálták meghódítani, de már az örök tél hidege legyőzte ellenségeiket. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültek. Más fenyegetés elöl menekültek, ami az egekből figyelt, és várt a megfelelő pillanatra. Damir Pablo és Olaf végül egy roppant csarnokba érkezett. Oszlopok törtek végeláthatatlan magasságokba. Csigalépcsők bonyolult labirintusa rajzolódott ki előttük. És mindenhonnan vízesésként folyt az arany. Pablo teljesen elvesztette az eszét. A színesfémhez rohant és remegő kézzel dugdosta az aranyat ruhájának legkülönbözőbb zugaiba. Karkötőket, nyakláncokat aggatott magára. Nevetséges látványt nyújtott a sok ékszerben.

–Ehhez nem lesz elég három hajó és öt szekér! –Üvöltötte.

Damirt és Olafot teljesen megbénította hely mérete és puszta látványa nem tudtak válaszolni barátjuk szavaira. Középen egy oltár helyezkedett el. Talapzata vastagon aranyba volt temetve. Pablo a kapzsiságtól hajtva az oszlop felé indult. Majd hatalmas karmos lábak fonódtak a falhoz egy félre eső csarnok nyílásából. Gyöngyház fényű pikkelyek jelentek meg, melyek csak úgy ragyogtak az arannyal teli verem sötétjében. Végig vonult a hatalmas test a termen majd karmos lábaival belenyomta Pablot az aranyba, míg az vörös levet nem eresztett. A sárkány fagyos kék szemeit Damirra és Olafra szegezte, miközben jeges leheletétől, zúzmara nőt a földre. Először Damirnak ugrott, a tapasztalt vadász nyila belefúródott a sárkány szemébe, de következő pillanatban Damir teste a sárkány fogai között ropogott. Félredobta a testet Olafnak rontott, de az kardját ügyesen beledöfte a sárkány puha szájpadlásába. Olaf magára hagyta a vergődő állatot és Pablohoz rohant. Egész testében megremegve próbálta feldolgozni a látványt, már nem is mert a nyöszörgő Damir fele nézni. A bűntudattól hasogatva tovább sétált, várta hogy felkeljen a szörny, és magával ragadja a halál. Az oltár mögött egy hatalmas trónus emelkedett ki a sziklából. Rajta egy magas szikár ember üldögélt. Csontjaira aszott hús tapadt, arcán a csontokig besüppedt a bőr. És mellette ott feküdt a legendás kard. Olaf alig hitt a szemének.  A király felállt trónusáról és megállt a nagydarab ember előtt.  Olaf vívódott magában, sanyargatta a lelkét a bűntudat, de valahogy mégis az élni akarás győzött benne. Otar már támadásra emelte kardját, de Olaf közbe vágott határozott, mély szavaival.

–Állj! Talán több van itt, mint a világ összes aranya együtt véve. De semmit sem ér az egész. A becsvágyad megölt mindenkit! Bolond király vagy!

Olaf megpendített egy pár régi húrt a király fagyos lelkében. A kardot átadta a harcosnak és megadva magát térdre borult előtte. Olaf hatalmasat lendített a pengén és a király feje a földre hullott, koronájával együtt. Olaf szorosan a hónalja alá szorította a kardot és felvette a földről a fejdíszt. Egyre csak hívta a hatalomvágy, mígnem teljesen beszippantotta lelkét. Felvette a koronát és ő lett Otar fennsíkjának új bolond királya, az örökkévalóságig, egy hegy gyomrába zárva.