Kint történt Spanyolországban. Egy szál rózsát hordott a szájában, mikor megjelent, és úgy táncolt, mint a hét ördög. A mosolya borotvaéles volt, a szemei könnyű, puha barnák. El lehet veszni az ilyen szemekben, be lehet takarózni velük, egész éjeken át csak bámulni őket.

Figyeltem, ahogy táncolt, kattogott a magasított talpú csizmája a színpadon. Táncolt, vadul és szilajul táncolt, olyan volt, mintha abba se akarná hagyni. Kérdeztem a mellettem ülő lánytól: – Meddig táncol még?

– Ő? – a lány törte az angolt. – Sokat táncol. Mindig.

– Mindig? Hogyhogy?

– Mindig táncol. Cigányasszony. – Mutogatott, hókuszpókuszokat mutatott a kezével, és csillogó katalán nyelvjárásban valamit sebesen mormolt.

– Megátkozta? – És én is utánoztam az ő mozdulatait.

Bólogatott. – Cigányasszony leánya. – A táncosra mutatott, és most ölelgető mozdulatot tett. – Otthagyja leány. Cigányasszony dühös. – Megint a hókuszpókuszok.

Most én bólintottam, hogy értem. – És ez mióta van így?

A lány számolt, az ujjait tartotta. Hetet mutatott fel. – Száz.

– Hétszáz?

– Igen.

Leírtam egy papírdarabra, hogy 700, és odaadtam neki. – Biztos?

– Igen. Régi mese. Nagymamám mondja. Ő nagymamája és ő nagymamája és ő nagymamája is...

Csak néztem a táncost. Egyre ropta, vadul, és láttam, hogy a tekintete, az arca nem szilaj, nem éles: inkább riadt, mint az állaté, aki szalad valami elől, de menekülni nem tud.

Volt egyszer egy király, annak a királynak pedig egy szem fiacskája. A kisfiú egy nap leesett az almafáról, aranyalma lett őbelőle is, kis aranyszobrocska, gonosz kicsiny aranyszobor. Valahányszor megérintette valaki azt az aranyszobrot, arannyá változott ő is, így vált iszonyú szobocsoporttá az egész kastély, és a kastély egész népsége. Egy nap egy hercegnő jött, hogy megszabadítsa őket. Az élet vizével locsolta meg a szobrokat, és a szobrok életre is keltek, mozgó arany voltak mind, és amikor a királyfi is életre kelt, átölelte a hercegnőt, de olyan erővel ölelte át, hogy a hercegnő csontjai összetörtek, nem bírták a fémes szorítást. Az arany herceg sírva fakadt, gyémántkönnyeket sírt, és ott maradt a kastélyban, és a hercegnő ott rothadt el a karjaiban, a gyémántok lassan beborították, de a hús így is lerohadt a csontjairól, és a többi aranyszobor hiába győzködte a királyfit, ő többé nem engedte el a hercegnő csontjait.

dicsőség a magasságban Istennek

dicsőség neki, aki megteremtett

különben kár, hogy megteremtett

őt kéne egyszer megteremteni

akkor rájönne, milyen érzés

szerintem onnan fentről sokkal jobban néz ki ez a teremtett világ, mint lentről

itt látszanak a repedések

a teknősbébik, amik műanyag gyűrűkbe úsznak bele, rájuk szorul a gyűrű, és úgy nőnek meg, a gyűrű körül, mintha nem is egy, hanem két teknősbéka lenne összeragasztva

a szemétégető telepek, amik feketére festik az eget

a halkan suttogó elmebaj a tévében és az interneten

az illuminátusok, reptiliánok, Ashtar Sheran kapitány, a HAARP-sugarak, a Grabovoj-féle számok, az őrültek, higgyetek az őrülteknek

isten békét ígért

az iskolákban hazudnak nekünk

a legrosszabb, hogy azt hazudják, hogy ha nem tudunk számolni és mindent megtnaulni, akkor mindjárt rossz emberek vagyunk

hibás példányok

sorja, amit le kell csiszolni

műanyag hulladék

az ember eldobható

a lányok derekára kis korukban egy műanyag gyűrűt kell szerelni, és így nagyon vékony lesz, és akkor a lány nem lesz hibás példány, hanem kap magának párt, és nem kell őt eldobni, hanem hallgathatja a tévéből és a számítógépről az agyába folyó sűrű bárgyúságot.

Köszönöm, hogy elolvastad! :)

A blogom: http://cmuzsa.blog.hu/