Tetőtől talpig aranyban pompázva ülök Rick kocsijában. Bekanyarodunk egy kihalt utcába, én persze egyből arra gondolok, hogy eltévedtünk, ám kedves barátom magabiztosan parkol a járda mellé. Szőrös kis táskámból előkotrom piros rúzsom, gyorsan beszínezem vele ajkaimat. Az apró tükörben kontyba fogott hajamra is veszek egy pillantást, egy apró mozdulattal fülem mögé tűröm az egyik szökött hajtincsem. 

 

- Régen néztem ki ilyen jól – állapítom meg. 

- Szerintem eddig is szép voltál. 

- Na jó, én ugyan nem vitatkozom ezzel… - vonom meg vállam.

Az első egyedül itt töltött éjszakám borzalmasan telik. Hiába éltem itt évekig, mégis mindentől olyan idegen érzésem támad. Akárhova nyúlok vagy fordulok, sehol nem találom a helyem. Mama hálójának még csak a közelébe se tudok menni, hiszen már az ajtó előtt megérzem régi parfümének illatát. Mikor végre kényelmesen elvackolom magam a kanapémon, kavargó gondolatok kezdenek kínozni. Vajon miért ölték meg mamámat is? Miért nem érték be velem, hiszem velem gyűlt csak meg a bajuk.

Kézfejemen kellemes melegséget érzek, majd amikor megmozdítom ujjaimat, a meleg tenyér szorosan körbe fog. Furcsa érzésem támad, valahogy olyan szörnyen nehéznek érzem a fejem, még ahhoz sincs erőm, hogy a szemeimet kinyissam. 

 

- Elisa? – hangzik el nevem. 

 

Végre sikerül pislognom párat, majd óvatosan körbe is nézek. Fogalmam sincs, hol lehetek vagy hogyan kerülhettem ide, de az biztos, hogy nem egy luxushotel falai vesznek körbe. Minden idegesítően fehér körülöttem, kivéve persze a penészfoltokat a sarkokban.

Rick Conall nyúlüreg méretű lakása olyan nyomasztó, hogy az itt töltött három napban alig tudtam pár órácskát aludni. Úgy érzem, összenyomnak a szürke falak, állandóan fulladozom. Egyszerűen nem jutok levegőhöz, hiába szippantom be, az nem megy le a tüdőmig. A gyomrom is olyan nehéz, mintha egész nap csak köveket ennék. Na és akkor a medencémről már ne is beszéljünk… a terhesség összes gyötrelme boldogít, de ezek mégis eltörpülnek azokhoz a fájdalmakhoz képest, amiket a szívemben és önérzetemben érzek. 

Mióta Clay elhozott a kastélyból ide, nem is keresett.

Görnyedten ülve, mélabús tekintettel bámulom az elém helyezett kacsasültet. Joggal lógatom az orrom, hiszen a Phelan szülők úgy döntöttek, mindenképpen haza kell utazniuk egy kicsit Spanyolországból. Velük néhány eltöltött perc is kellemetlen lenne, de ez a közös ebéd teljesen abszurd ötlet volt. Susan, azaz Clay anyja most lát másodjára mindössze. Igazán elegáns és büszke nő, aki nem tűri meg a konkurenciát maga körül. Valahányszor szemembe néz, mély gyűlöletet vélek látni rajta.

Szörnyű farkasüvöltés ráz fel álmomból. Ez a hang már magában is elég borzalmas, de most még az aktív hasmozgás is társul hozzá. Csak pár napja kezdtem el érezni a baba mozgását, ami felettébb szokatlan. Éjszakánként valamiért beindul ez a farkasgyerek, mintha csak üvölteni és rohanni akarna négylábú társaival együtt. Tenyereimet hasamhoz nyomom, hátha elcsitul végre a mocorgás, közben pedig ismét átsuhan agyamon, hogy micsoda lehetetlen helyzetben vagyok.

Azzal mindig is tisztában voltam, hogy az én életem kevés eséllyel fog rózsaszín tündérmesévé alakulni az évek során, de azt igazán nem hittem, hogy a rossz, még rosszabb lehet. 

Persze ez a mélyzuhanás is egy férfivel kezdődött, illetve inkább az én elcseszett személyiségemmel. Szinte azonnal elvesztettem mamát, ahogy tudomást szereztem a terhességemről. Ő még egy hangyát se ölt meg soha, inkább összegyűjtötte őket a házban és kitelepítette mindet a kertbe.

Míg mama dalolászva kavargatja a hársfateát, én feszengve ülök a háttérben. Ujjaimat tördelve várom az alkalmas percet, hogy megkérdezzem, tényleg van-e farkasvér az ereimben. Belekortyolok a zöldízű teába, majd fintorogva vissza is köpöm a pohárba. Mama észre is veszi ellenállásomat, mosolyogva cseréli ki inkább egy bögre tejeskávéra. Hálásan megköszönöm, majd ismét elásom magam gondolataim közt. 

 

- Figyelj csak mama… - szólalok meg. – Lenne egy őrült kérdésem.

Zúgó-búgó fejjel térek magamhoz. Felülök, hátam mögé nyomok egy nagy párnát, majd megkapaszkodom a bársonyos ágytakaróban. Hiába ülök mozdulatlanul, olyan érzésem van, mintha forogna alattam az egész ágy. Hirtelen Claytonnal találom szembe magam. 

 

- Olyan a szemed, mint egy farkasnak – mondom halkan, miközben azt a vakító, világító szempárt nézem. Te jó ég, ebbe bele lehet halni… 

- Jól vagy? – kérdi rekedten. Hangjából esélytelen megsaccolni, hogy éppen milyen kedve van.

Zúgó-búgó fejjel térek magamhoz. Felülök, hátam mögé nyomok egy nagy párnát, majd megkapaszkodom a bársonyos ágytakaróban. Hiába ülök mozdulatlanul, olyan érzésem van, mintha forogna alattam az egész ágy. Hirtelen Claytonnal találom szembe magam. 

 

- Olyan a szemed, mint egy farkasnak – mondom halkan, miközben azt a vakító, világító szempárt nézem. Te jó ég, ebbe bele lehet halni… 

- Jól vagy? – kérdi rekedten. Hangjából esélytelen megsaccolni, hogy éppen milyen kedve van.

 

Némi önvizsgálat után összegzem a fontosabb információkat életemről. Nincs munkám, nincs párkapcsolatom, vége a karrieremnek és még terhes is vagyok. Bekaptam a legyet egy idegen férfitől, akinek jóformán csak a nevét és testzsír százalékát tudom. Eddig reménykedtem abban, hogy az igazgató visszahív a társulathoz, amikor rájön, hogy senki nem érhet a nyomomba, de már világosan látom, hogy egy pocakos prima senkinek nem fog kelleni. Sőt, a táncosok karrierje pont addig szokott tartani, míg le nem kölykeznek véletlen.

Mikor reggel magamhoz térek, hirtelen azt se tudom beazonosítani, hogy hol vagyok. A következő rejtélyes kérdés pedig az, hogy mégis hány óra lehet. Annyi biztos, hogy szemeimet szörnyen bántja az ablakon át beszűrődő napfény, de legalább ebből tudom, hogy véget ért ez a rémes éjszaka. Zsibbadt ujjaimat kiszabadítom Rick markából, majd gyorsan áttornáztatom őket. Fogalmam sincs, hogy mióta feküdhetünk ugyanabban a pózban, összekulcsolt kezekkel. 

 

- Mióta vagy fent?

 

Sóhajtva nyitok be az öltözőbe. A fogason lógó ruhák közt kezdek matatni, majd végre kezem közé kerül az almazöld szerkó, gyorsan magamra cibálom. Hirtelen olyan éhség kerít hatalmába, hogy megszédülök, sőt pár pillanatra még az egyensúlyomat is elveszítem. Ritkán, de azért elő szokott fordulni ilyesmi, amikor már nagyon kivagyok. Bekapok egy szőlőcukrot, csak hogy adjak egy pofont a vércukorszintemnek, majd kontyba formázom hajkoronámat. Felragasztom az ezüstösen csillogó műszempilláimat, majd kikenem számat a piros rúzzsal.

Üres ágyban ébredek fel. A Clayel eltöltött éjszakára mindössze az erősen gyűrött lepedő emlékeztet, egyéb nyoma nem maradt a férfinak. Egyszer felkeltem az éjszaka, akkor még biztosan itt volt. Emlékszem, hogy az ágy végében ült, onnan nézte, ahogy alszom. Még el is gondolkodtam félálomban, hogy vajon miért nem alszik ő is. Mindenesetre még azelőtt elment, hogy én magamhoz tértem volna. Nyújtózom egyet, majd sebes térdeimre pillantok. Végig futtatom ujjaimat a varasodot felületen, majd körmömmel a kiálló részek alá nyúlok, s letépem őket.

- Nem, nem, nem… - lihegi az igazgató. – Ez meg mi?! Mégis mit képzelsz te magadról?!

- Elestem – mondom vállamat megvonva. – Nem nagy ügy. 

- Nem nagy ügy?! Láttad már a lábaidat mostanában, aranyom? Lógnak rajta a húscafatok! Mégis mit képzeltél, amikor így akartál színpadra állni?!

- Majd lealapozom és húzok egy harisnyát rá – mondom könnyedén.

- És az miben fog segíteni?! Eszednél vagy te? – tajtékozza. – Takarodj a szemem elől! 

- Enyém a főszerep – emlékeztetem felvont szemöldökkel.

Farkasokkal üldözött álmomból riadok fel. Mikor felülök az ágyban, a reggeli napsugarak szomorú megvilágításba helyezik sebes térdeimet. Ijedten nézek körbe a szobában, hiszen sehol sem látom tegnap esti segítőmet. Megrémülve ugrok ki az ágyból, gyorsan felhúzom magamra a földes nadrágomat, betűröm alá a bő férfiinget. Alapos körülnézés után merek csak kilépni a folyosóra, Rick után kutatva indulok útnak. Hangtalan léptekkel haladok, éppen a színpadot kerülöm meg, mikor tányércsörömpölést hallok valahonnan.

 

Miután végre elérjük úticélunkat, a taxis leállítja a számlálót, felém köpi a végösszeget. Kezébe nyomom a pontos összeget, hiszen egy ilyen kellemetlen fazon igazán nem érdemel borravalót. Még be se csukom a kocsiajtót, már el is rajtol az őrült sofőr. Mikor megfordulok és megpillantom a sötét ég alatt ácsorgó Phelan palotát, még a lélegzetem is elakad. Életemben nem láttam még ekkora házat, számomra elképzelhetetlen, hogy mégis hogyan és ki élhet egy ilyen csodás helyen.

FARKASNAK SZÜLETETT

Sajgó lábamat spiccbe nyomorítom, majd a közönség felé pillantok és tökéletesen behúzott hassal veszem fel a végpózt. Ekkor a zene hirtelen elhallgat, mintha csak elvágták volna, majd felváltja az emberek ütemre össze-összecsapódó tenyerének hangja. Pár percig még kitartom ezt a pózt, majd a vastaps közepette leomlik a súlyos függöny. Ekkor a többi táncos is visszarohan a színpadra, gyorsan egy sorba állunk, majd ismét felemelkedik a sötét anyag előttünk.

Kint történt Spanyolországban. Egy szál rózsát hordott a szájában, mikor megjelent, és úgy táncolt, mint a hét ördög. A mosolya borotvaéles volt, a szemei könnyű, puha barnák. El lehet veszni az ilyen szemekben, be lehet takarózni velük, egész éjeken át csak bámulni őket.

Figyeltem, ahogy táncolt, kattogott a magasított talpú csizmája a színpadon. Táncolt, vadul és szilajul táncolt, olyan volt, mintha abba se akarná hagyni. Kérdeztem a mellettem ülő lánytól: – Meddig táncol még?

Mindig csodálattal tölt el, amikor megszólal a nagybőgő. Magával ragad a muzsikája és csak akkor érzem igazán azt, hogy én is szívesen táncra perdülnék. Talán a hang az, ami mindig a parkettre csalogat, vagy talán a ritmus, a dal, vagy talán a fiú, aki mindezt megszólaltatja… Néha magam sem tudom, mit érzek akkor, amikor meghallom a nagybőgő zenéjét. Amikor pedig a szemébe nézek, csillogást látok, azt az élvezetet, melyet a muzsikálásban lel, a gyönyört, melyet én balerinaként aligha érzek.

 

Ránc-ránc, ezer ránc

Ezer ráncon őrült tánc

Idegeknek lazult lánca

Nem egy örömtánc

Harmincnyolc év munkaviszony

Sok, és, kevés, jaj, ez iszony

Nincsen nyugdíj, nincs munka sem

Miből hát, az iszom, eszem

Felnevelve lányod, fiad

Kérdezhetnéd, nekik, ki ad

Életüknek szabad teret

Két kezükbe lágy kenyeret

Fejük fölé, majd fedelet

Hol az apjuk, franc se tudja

Talán, épp, macáját dugja

Vagy talán egy féldekással

Májat bomlaszt, nagy hatással

A munkához, öreg vagy már

Ha keresed, mondják, hagyjál

Másnak kell az, te meg húzz el

A jövődtől, így, búcsúzz el

Púp vagy te már a hátakon

Büdös zokni, a lábakon

Vidd kereszted, látón-vakon

Összenőttél úgy is vele

Mit lépsz az egészre zsezse