Valamikor az időben, mondanám, hogy túl az Óperencián, de nem. Ez a történet máshol játszódik, ott ahol a színek élénkek, virágpor száll a szélben, csilingel a harangvirág, énekel a tátika, táncra perdül a tulipán. Itt tündérek serege forog, lepkékkel szállnak az ég felé. Mara királynő vigyáz a tündérek hadára, mellette lánya, Harmat.

Egy verőfényes tavaszi napon, mikor Harmat épp az iskolából tartott hazafelé, váratlanul egy szürke felhő takarta el a napot. Az első esőcseppek elől még éppen időben ért be a falevelek takarásába. Kicsi, kerek cseppek estek az égből, lassan, komótosan. Harmat ügyesen repkedett egyik levéltől a másikig. Kicsi, fátyolos, ezüstösen csillogó szárnyát csupán néhány csepp víz találta el, amíg hazaért. A fa odújába berepülve megrázta kicsi szárnyait, majd az ágyáról nézte kék szemeivel, az egyre gyorsabban eső gömböcskéket.
Harmatot mindig megbabonázta a nedves, üvegszerű bogyók esése. Ilyenkor elképzelte, ahogy az égben, nagyon-nagyon messze a földtől, a felhők tetején, az égi tündérek táncot járnak. Úgy gondolta, azért esik az eső, mert annyira járják a táncot, hogy a felhők alsó részei leválnak, és abból lesz a zápor.

- Harmat? Kicsim, itthon vagy? – Szólt Mara a távolból.

- Igen! Máris megyek!

Harmat lesietett a lentebbi szintre, és megölelte édesanyját. Mara szeme szivárványszínű volt, arcán kedves mosoly, mint mindig.

- Sikerült hazaérned az eső előtt? Vagy elkapott egy kicsit?

- Csak néhány csepp, szerencsére hamar hazaértem. – Mosolygott Harmat.

- Na és hogy telt a napod? Barátkozol mostanában valakivel?

Annak ellenére, hogy Mara volt a királynő, mégis a legtöbb időt Harmattal töltötte, ha tehette. Így jól tudta, milyen a lánya természete. Kedves, őszinte, jóindulatú, de ugyanakkor kicsit visszahúzódó. Szokott beszélgetni az osztálytársaival, de igazi mély barátsága, még senkivel sem volt.

- Nem, nem igazán… - Vallotta be Harmat is. – De nem baj, jól megvagyok én egyedül is!

Beszélgettek még egy kicsit, hogy kinek hogy telt a napja. Harmat csicsergett mindenfélét az iskoláról, Mara pedig őszinte mosollyal hallgatta. Mikor anyja az ablaknyíláshoz sétált, és kinézett rajta, a mosolya még nagyobb lett.

- Van kedved csavarogni? – Kérdezte huncut hangon a lányát. – Már elállt az eső, és süt a nap. Tudod, mi van ilyenkor?

- Szivárvány! – Kiáltotta Harmat, jó hangosan.

Fel is pattant, hogy szemügyre vegye a színpompás félkört. A tündérek számára a szivárvány csupa szórakozás. Mikor megjelenik, minden tünde önfeledten élvezi a színeket. Felrepülnek messze, egészen a szivárvány széléig, majd belevetik magukat, többször is átrepülve a színeken. Amelyik színbe belemennek, olyan színű csillám ragad rájuk, ami pár pillanatig meg is marad. Ezután mennek a következőbe, majd a következőbe… Aki pedig megunja a színek varázsát, vagy egyszerűen csak máshoz támad kedve, siklik a szivárvánnyal. Ha a szivárványba mennek, vagy annak közvetlen közelébe, olyan, mintha egy könnyed fuvallat vinné őket. Így utazhatnak, minden megerőltetés nélkül, együtt a szivárvánnyal.
Harmat sebesen csapkodta szárnyait, amíg el nem érte a színek szélét. Azonnal belevetette magát, és nevetve nyugtázta, hogy csupa ibolyaszínű csillám lett. Az amúgy ezüstös-kékes haja most még az ibolyaszínt is felvette, hófehér arcán szintén apró pöttyök csillogtak. Néhány pillanattal, és egy átrepüléssel később már világosabb lila színben pompázott, pont olyanban, mint amilyenre a szeme színe vált, ha megdöbben. Mara hangosan nevetett, ahogy meglátta.

- Pont úgy festesz, mintha valaki nagyon-nagyon meglepett volna!

Harmat kacajjal válaszolt, majd újra és újra belevetette magát. Mara békésen siklott a szivárvány hátán, és Harmat gömbölyű kacagását hallgatta. Aztán már két gyermeki nevetést hallott, majd hármat. Lepillantott a lányára, és a másik két kis tündérre. A három tünde együtt játszott, boldogan ugrálva a színek között. Harmat igyekezett gyorsan egymás után átmenni egyik színből a másikba, mielőtt az előző csilláma lepotyog. Így egyszerre 2-3 színben pompázott.

Néhány órával később, mikor már Harmat szuszogott a kimerültségtől, odament az édesanyjához, hogy most már hazamehetnek, ha ő is úgy gondolja.

- Nem hívod meg a lányokat holnap uzsonnára? Úgy láttam, jól megvagytok. – Kérdezte Mara.

- Hát nem is tudom. – Szólt Harmat, a kezét szorongatva. – Nem biztos, hogy eljönnének.

- De ha nem kérdezed meg, akkor viszont biztos, hogy nem jönnek. Szerintem nincs veszteni valód. Maximum nemet mondanak, és akkor csak ketten esszük a virágporos szendvicsünket. – Bátorítóan mosolygott. – Szóval?

- Jó, megkérdezem.

Mara a szivárvány takarásából figyelte, miként boldogul lánya. Harmat lassan odaszállt hozzájuk, és beszélni kezdett. A szeme zöldre váltott, ahogy zavarba jött. Kis idő múlva hatalmas mosollyal az arcán megfordult, és visszasietett az anyjához, immár kék szemekkel.

- Jönnek! – Suttogta, habár legszívesebben kiabálta volna. – Holnap mindketten eljönnek hozzánk!

- Ez nagyon jó! – Csatlakozott Mara a vigyorgáshoz.

Másnap reggel Harmat nagyon izgatott volt. Egész nap fel-alá járkált a szobájában, és a faluban. Hol járkált, hol repdesett. Mikor édesanyja hazaért délután, elkezdték megcsinálni a szendvicseket és az üdítőt. Elkészítették a virágporos szendvicseket fenyőmaggal, és a bodzaszörpöt. Csináltak egy könnyed harapnivalót is édes, szárított virágsziromból.
Mikor megérkeztek a kislányok, illedelmesen bemutatkoztak Marának.

- Csókolóm, Mara királyné, az én nevem Repce. – Szólt a sárgaruhás kislány.

- Csókolom, én pedig Liliom vagyok, de mindenki Lilinek hív.

- Nagyon örülök lányok, hogy itt vagytok. Én megyek is, jó szórakozást!

Nyomott egy gyors puszit a lánya arcára, majd kirepült az ajtónyíláson. A lányok pedig beszélgetni, majd játszani kezdtek. Nevetgéltek, és ették a szendvicseket. Olyan jól szórakoztak, hogy közben észre sem vették, mennyire elszaladt az idő. Mikor észrevették, hogy lassan lemegy a nap, elbúcsúztak egymástól. Ahogy összeölelkeztek hárman, messzebbről úgy tűnhetett, mintha három virágszál borulna össze.

- Akkor majd átjöttök hozzánk vasárnap! – Ismételte el újra Lili.

- Már alig várom! – Örvendezett Harmat.

Mikor Repce felrepült, majd Lili is követte a kis lila szoknyájában, Harmat boldogan integetett nekik. Majd hanyatt vetette magát az ágyon, és mosolyogva nézett fölfelé. Igazán jól érezte magát a lányokkal, nagyon jót szórakoztak és beszélgettek. Úgy érezte most talán valódi barátokra lelt, nem csupán egy-két napra. Mikor Mara este hazaért, Harmat vidáman köszöntötte.

- Vannak barátaim! Legalábbis azt hiszem. – Mosolyogta.

Ezután percről-percre elmesélte anyjának a délután történéseit, majd lefeküdt aludni. Azzal a gondolattal szenderült álomba, hogy már vannak barátai, és soha többet nem lesz magányos.