Kenguru mamának sürgős dolga akadt a városban, ezért felszállt a 6-os buszra. Pont kifogta a csúcsforgalmat. Persze ülőhely most sem volt, kénytelen volt nyomorogni az állatszendvicsben. Az áporodott levegőben minden fajta tisztátalan állat szaga keveredett, rosszullét kerülgette. Ekkor, hirtelen fájdalmas ordítást hallott maga mögül. Gyorsan megfordult, egy sakál volt az áldozat, aki nem tudta olyan hirtelen kikapni a mancsát az erszényéből, hogy ne vegye észre. Kenguru mama felháborodottan kiabálni kezdett:

- Tolvaj, tolvaj !

A környezetben lévő állatok odafordultak és szoros gyűrűbe fogták a megszeppent bűnözőt. Ekkor bújt elő, Öcsi kenguru és vigyorogva mondta:

- Ne félj anya, nem vitt el semmit, mert jól megharaptam az ujját, ahogy tanítottad.

Időközben előkerült a rend őre, és bilincsbe verve letessékelte a pórul járt gazfickót.

Mostanság kenguru mama a bíróságot járja, mert a tolvaj feljelentette súlyos testi sértés miatt. Úgy néz ki, hogy neki áll a zászló, mert a lopási szándék nem volt bizonyítható, de a harapás nyom, igen…

A Nap aludni készülődött a tenger horizontján. Ahogy még egyszer végignézett a kihalt tengerparton, két lábnyomot fedezett fel. Az egyik határozott, mélyre süllyedő, a másik kisebb és kecsesebb volt. Egy ideig egymás mellett haladtak, majd kicsit eltávolodtak. Aztán megint párhuzamosan folytatódtak a nyomok, végül szembe fordultak egymással, majd két különböző irányban távoztak. A Nap, ahogy végleg lebukott, még látta, hogy a dagály elmos minden nyomot, hogy amikor visszavonul, újra sima homokot hagyjon maga után…

A Gyermekláncfű kidugta apró fejét a földből. Törékeny szára egyre csak növekedett, kiemelve fejét a zöldellő fűszálak közül. Most már meglátta testvéreit, ahogy szanaszét benépesítették a környező világot. Egy szép napon előbújt aranysárga koronája. Büszkén tartotta fejét.

Két kislány futott közéjük és társaiból koszorút fontak. Szerencsére voltak nála szebbek, így ő nem esett áldozatul, tovább élhetett.

Levetette sárga ruháját, mert megszülettek gyermekei. Fején csodálatos gömbbe rendeződtek és nagyon szépen fejlődtek. Azonban minden szülő életében eljön a búcsú pillanata. Azon a reggelen, ahogy a Nap felszárította a hajnali párát, gyenge fuvallat érkezett. A szél lehelete, egyre erősödött, az első gyermek ekkor hagyta el a szülői házat, majd sorra követték a többiek is. Utoljára a legkisebb maradt, aki legjobban ragaszkodott az anyja védő karjaihoz. Az erősödő szél azonban őt is elragadta. A gyermekeitől megfosztott, utánanézett szétszéledt apróságainak, és csendben, inkább csak magában ennyit mondott:

- Legyetek boldogok!

Kopaszon és szánalomra méltóan dülöngélt a viharrá fokozódott szélben, majd megadta magát a természet haragjának, és a fűbe omlott.

Ennyi egy Pitypang élete…

A Kakukk család boldogan élt. Amikor elérkezett a tojásrakás ideje, az asszony körberepülte az erdőt és lepasszolta a porontyait idegen fészkekbe. Ezzel el is vetette a gyereknevelés gondját, párjával élték az életüket: világkörüli utakon vettek részt, esténként bárokban múlatták az időt, napközben shoppingoltak. Ez így is ment mindaddig, amíg az asszony anyja hozzájuk nem költözött. Ezek után pokollá vált az életük. A vén szipirtyó mindenbe beleütötte a csőrét. Ráadásul a lánya, egyre inkább a képére formálódott, és az ő pártját fogta. A férj egy ideig tűrte a dolgot, de ahelyett, hogy kivágta volna a banyát a fészekből, ő csomagolt össze és egy kora őszi hajnalon elhagyta a hitvesi ágyat.

Három erdővel odább költözött, kitúrt egy nádirigó családot az otthonából és önkényes lakásfoglalóként tengette tovább életét. Hallani lehetett róla, hogy a városba jár dolgozni, mint időmutató kakukk, egy faliórában. Soha többé nem nősült meg, jelenleg vadházasságban él egy Kacagó Gerlével, és nem bánt meg semmit…

Farkas Eduárd, egyedül élt, hiányzott belőle a csordaszellem. Kinézett az ablakon, sűrű cseppekben esett az eső. Máskor, ilyen esetben, pornót nézett, vagy számítógépes játékokkal játszott, de most egyikhez sem volt kedve. Céltalanul őgyelgett a lakában. Eszébe jutott, hogy felhívja a barátját, Borz Benjamint, hátha neki van valami ötlete. Nem sikerült utol érnie. – Biztos megint a Rókalány után kujtorog – dohogta magában.

Továbbra is fel-alá járkált, amikor megakadt a szeme valamin. Az egyetlen, lakásban fellelhető könyv volt az, amivel utolsó barátnője ajándékozta meg. Amikor megkapta, még mosolygott is magában: a mai modern világban, ugyan ki áll neki olvasni. Persze, illedelmesen megköszönte, de anélkül, hogy belenézett volna, a polcra tette, azóta ott porosodott.

Felemelte. Először a jellegzetes könyvillat csapta meg az orrát. Ez a semmihez nem hasonlítható szag, gyermekkorát juttatta eszébe. Látta magát, ahogy többi kölyöktől félrevonultan rácsodálkozott a képeskönyvek színes világára.

Leült a fotelbe, kinyitotta a csodák kapuját. Annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy alig hallotta meg a csengetést. Vagy negyedszerre nyomta meg valaki a bimm-bamm-ot, mire feleszmélt. Kinyitotta az ajtót, ott ácsorgott Benjamin.

- Kész vagy már? – kérdezte tőle, de mikor látta arcán az értetlenséget, folytatta: - Tudod péntek, sztriptíz bár, csajok, pia, meg minden.

- Ne haragudj, nem érzem jól magam, ma inkább kihagynám. – és becsukta az ajtót, a meglepett barát orra előtt.

Visszafészkelte magát a fotelébe és tovább folytatta a félbemaradt olvasást…