Dugó

Egy űrhajó ereszkedik  le komótosan a hangyáknak tetsző autók lepte belvárosi út aszfaltjára. Vezetőjük büszkén pásztázza legénységét, hiszen úgy tűnik, végre célba értek. Megterhelő ám kalandos utazásuk ezer és ezer fényévig tartott, nem is számolták már az eltelt időt, csak egyre kétségbeesettebben vágyakozva próbáltak közelebb evickélni a bolygóhoz, melyet jó előre kinéztek maguknak, miután sajátjuk élhetetlenné vált.

Az idegenek vezetője reményteljes mosoly kíséretében biccent maréknyi társának, mintegy jelezvén, hamarosan újrakezdhetik életüket békében, lehetőleg egy másik populáció oldalán, mint szívesen látott vendégek, kik ha úgy adódik, örömmel megosztják felsőbb tudásukat befogadóikkal. A vezető behunyja a szemeit – egy kivételével mind a tizenötöt –, és amikor kinyitja azokat, már az űrhajón kívül, a forgalmas út felett lebegve találja magát, bátortalanul az őt hitetlenkedve bámuló embertömeget fürkészve. Kilenc tüdejével mély levegőt vesz.

– Tisztelt földlakók! – szólítja meg a körülötte lévők tucatjait saját nyelvükön, melyet az odaúton sajátított el hihetetlen intelligenciájának és tanítanivaló elkötelezettségének köszönhetően.  – Messziről jöttünk, szándékunk békés. Megtisztelő, hogy itt lehetünk, és szeretnénk megköszönni…

– Takarodjatok a kurva anyátokba! – szakítja félbe egy alak autója ablakát lehúzva.

– Elálljátok az utat! – Így egy másik.

– Elkések miattatok, rohadjatok meg! Kiszállok, nem köszönöd meg.

– Kérem… – hebegi az idegenvezér fejét kapkodva. – Mi békével jöttünk, mire ez a nagy ellenséges…

– A kutyát sem érdekli, honnan és minek jöttetek! Csak húzzatok már le az útról!

– De…

– Ha lehet, még ma!

Autójában ragadt embertömeg egyként üvölti: „Húzzatok már a picsába!”

– Hát jó – mondja amaz lemondóan.

Sorozatos dudálás, üvöltözés hangja bántja az idegenvezér hat fülét, a hetediket nem, hiszen arra megsüketült. Kisvártatva sziréna vijjogása parancsol megálljt neki, mielőtt visszamehetne az űrhajójára, rendőrautó visz ki három útjavítást jelző táblát a helyéről, aztán megáll. Pocakos egyenruhás, maszatos arcú férfi száll ki, kezében fegyvert szorongat.

– Mi folyik itt?!

– Tőlem kérdi? – Így az idegen.

– Lát mást is, aki feltartja a forgalmat?

– Kedves földlakó! Bocsánat, igazán sajnálom, ha gondot okoztunk. Máris továbbállunk…

– Na azt már nem! Nem így megy ez, fiacskám! Ennyivel nem úszod meg a dolgot. Jogosítványt, forgalmit kérek!

– Nekünk nincs olyanunk.  

– Tegyék tarkóra a kezüket és hagyják el a járművet.

– De, tisztelt földlakó, nekünk nincs kezünk.

– Akkor tegyék tarkóra azt a… azt a micsodát, ni!

– A csápjainkra gondol? Melyiket? – teszi szét tanácstalanul, értetlenül mind a tizennyolc csápját az idegen.

– Mindet, de tüstént! – kiáltja a rendőr, aki a kiélezett szituációnak köszönhetően véletlenül elsüti a fegyverét. A golyó nekicsapódik az űrhajó oldalának, visszaverődik róla, egy darabig ide-oda pattan néhány járművön, aztán vissza, a rendőrautó felé veszi az irányt.

Az idegenvezér ekkor úgy dönt, megállítja az időt. A golyó a levegőben lebeg, az emberek mozdulatlanok, az egyik például középső ujját feltartva maradt úgy. Az idegenvezér a rendőr dermedt, szerencsétlen pofáját vizslatja, amikor háta mögött feltűnik egyik alattvalója.

– Uram, szeretnénk tudni, hogy mi fog történni? Maradunk?

Az idegenvezér óvatosan közelebb lép a golyóhoz, és megállapítja, hogy az pont a rendőrautó tankjában fog kikötni. Társa, aki imént megszólította szintén felismeri ezt és így szól:

– Segít nekik, uram?

– Minek? – kérdez vissza a vezető, kis gondolkodás után. – Így vagy úgy, előbb-utóbb úgyis végük.

– Értem. Akkor…

– Mi szépen kivárjuk. Esetleg alkalomadtán rásegítünk… aztán beköltözünk.

Azzal az idegenvezér intett alattvalójának mind a tizennyolc csápjával, hogy kövesse őt vissza az űrhajóba. Hamarosan felszálltak, és mielőtt elhagyták volna a bolygó légterét, újra elindította az időt.