A ködgejzír akár a csatornanyílásokból is szállingózhatott volna, pedig csak a téli éjszaka tette. Felhívta a figyelmem, miként csillog a fákon a dér, miként akar imponálni nekem a sok karácsonyi rejtély. Ekképp láttam tündöklésük az üvegen át. A radiátor nem hagyott vacogni, de a vasforgácsok rovátkái harmatsúlyú tagjaimat most mégis megborzongatta. A gazda ülőpózba állított, egy székre helyezett, s az ölemben egy év után ismét ajándék csücsülhetett. A kirakati panoráma része volt. Ahogy elképzeltem, miként vannak érzékeim és gondtalan tapintom ki a törékeny papírt viaszos ujjaimmal, eszembe jut a mások panorámája. A piros szaténmasni, ami díszíti őket, hasonlóképp ehhez a dobozhoz. Viaszbabaként nekem is fontos a kirívó megjelenés. Ebbe születtem bele. Szélviharban, sok ikertestvérrel. Egyiküket itt helyezték el, ő szezonálisan csillagszóróknak ad támasztékot.

Szembe a Matolcsiék laknak. Az apa lelkész, az anyuka meg tanár. A fiuk meg a lányuk már egy másik család fészekrakói. Az együttlét ritka alkalom. Kellemesen ringató zenebonát szór ki a házuk. Bizonyosan táncolnak. Jóllehet a karácsony csak beerőszakolta nekik a naptárba, hogy ekkor érdemes találkozni, ez majd ad egy kis felemelő harmóniát, okot adóvá váltja fel az adok-kapokot, hogy a cserkészek a sütő és a gőzölgő tejsűrű előtt totojázzanak. A köré fűzött variációk másodlagosak.

De, a fenébe is, nem vagyok Mikulás, ezt a ruhát is a gazda adta rám. Mit adok én azzal, ha levetkőztetnek?

Az előbb idefújt a szél egy képeslapot a kirakat alá. Át kell törni, az Istenért, át kell törni ezt a megátalkodott fogolytelepet!... Legalább a Matolcsiékhoz, csak oda jussak be vele...

Túl nagyot dübörgött az esésem után a hó. Az ablak is hangos, ha törik. Ezt is csak onnét tudom, hogy egyszer már láttam ilyet, és utána mindenki megijedt... A lábaim kárára mentem.

Túl nehéz mászni, ez a nagy fehérség visszalök. Régen volt már, hogy leolvastam a szájakról a hívószót...

Látom a lépcsőt, a kis szőnyegszerűséget, amin egy helyben toporognak...

De ezeken a képeslapokon kék tintabetűk is szoktak lenni...nem jutnak eszembe a hívószavak...idekint lenni...megszűntem valahol....talán ahol az eszünkbejutások folynak...

Nem tudok irányt cserélni. Ha nem mozdulok, talán meglátják, hogy én akarom odaadni. Ide, így, kifektetem a papírt. És most jövök én...egy papírlapnyi melegség a hátoldalamnak most jól esik...remélem, nem hűl ki...

Miért nyitod ki az ajtót? Csak megijedtél a kirakatszakadástól. Én nem akartam. Igazán nem akartam...

Na nézd, mint a gazdám: előveszed a mobilt – ezt még régen olvastam le –, és máris beszélgetsz valaki mással. Én voltam! Ide nézz!

Kékfénnyel villogó autók. Őket egyszer a Bajcsiéknál láttam, ők a Matolcsiéktól balra laknak. Állítólag az apukát megvakították egy hógolyóval.

Mért a kirakathoz mentek? Zavar a sok szilánk? Mit jutnak eszembe ezek, nem tudhatom, mit számít az.

Még a világ is belém fagyott. Ekkora teher mellett nem bírok megmozdulni.

Most meg mit tapogatsz? Na, a képeslap, ez bezzeg kell, mi, mert csinos. Nem neked szántam, dobd el a francba! Nem tetszik, látom rajtad, akkor mért zacskózod be?

Hé....tudtommal, amit bezacskóznak...azt múzeumba szánják....

Akkor talán majd engem is helyre kalapálnak....akkor talán majd én is azt adom, amit kérek...

Szép karácsony este van. Habár sosem értettem, miért vannak fehér pontok a tetején, végképp, hogy miért ilyen picik, de szerintem nincsenek olyan messze. Egyszer majd megtanulok fölfelé is haladni. Lehetőleg lábakkal...

Nézd már, a kitűzős ember a villogó autóból elkezdte csapkodni a motyóját. Minek csinál ilyeneket?

Most a Matolcsiékkal beszél. Ha jól olvasom...n-e-m é...értem...m-i-k-é-n-t t-ö...történt...mind....ez. Mind ez? Ez új...

Most meg elmegy...még a képeslapomat sem köszöni meg...

A család is itt hagy. Azt hittem, ők megértenek.

Csalódtam bennük...