A szív kertjei

A szegény ember az egész világ ellensége, mert minden igyekezet és jó szándék ellenére sem lehet megmenteni, makacsul szegény marad. A jámbor hölgyek sosem merték volna ezt kimondani, de néha maguk sem értették, mi az a keserű harag, ami elfogja őket. Mindent megteszünk értük, magunkhoz emeljük őket az utca porából, megetetjük őket, megsimogatjuk a csúf kis gyerekeik fejét, és mi a hála? Másnap ismét ott állnak az utcasarkon, és a tenyerüket nyújtogatják; ott sorakoznak az ingyenkonyha előtt, panaszkodnak, még lázadoznak is, mintha nem a Gondviselés rendelte volna el a sorsukat.

Legyen meg a te akaratod, mondogatják, de hamisan csengenek a szavak, ezek a mai szegény emberek hírből sem ismerik az alázatosságot. Nem értik, őszintén nem értik, nekik miért nincs házuk, földjük, piros olasz sportkocsijuk; csak a Jóisten a megmondhatója annak, mi mindent kívánnak maguknak. Pedig a tanítás egészen világos: mindenki maradjon meg abban az állapotban, amelybe helyheztetett.

Hát csak üres ige volna az, hogy az Úr igája könnyű?

Nem mintha a jámbor hölgyek nem tettek volna meg mindent, hogy eltöröljék a nyomorúságot a föld színéről. Csak nemrég kapták vissza az 1948-ban kisajátított birtokaikat, és rögtön elkerítették az egyik, gazdálkodásra alkalmatlan sarkát. Elnevezték a szív kertjeinek, és itt fogadták a város szegényeit, egyszerre legföljebb egy családot, mert a jóságnak is megvannak a maga üdvös határai; elkeríteni meg azért kellett, mert a szegények, de különösen a gyerekeik, összevissza kóricálnak, és bizony, még lopnak is. Nem sokat, de egyszerűen nem tudnak parancsolni maguknak, ha pár szem gyümölcsöt megpillantanak az alacsonyabb ágakon.

Valamelyik nap egy káposztát akartak lefeszegetni a torzsájáról, ami hallatlan szemtelenség.

A szív kertjeiben nincsenek kísértések. Csupa akácfát ültettek, mert az jó tövises, és a kölykök meg sem próbálnak fára mászni. Akad köztük néhány ecetfa is, ezek gyorsan növekszenek, és majdnem olyan szépek, mint a pálmák. A kerítés mellett tüskés bokrok vannak, középen egy csomó bársonyvirág, népies nevén büdöske. A virágok körül padok, mert a jámbor hölgyek megfigyelték, hogy a szegények milyen hamar elfáradnak a nagy semmittevésben. Igazából maguknak a jámbor hölgyeknek kell a pad, mert csupa szívjóságból elbeszélgetnek ezekkel a szerencsétlenekkel, persze mindegyikkel csak egyszer. A szív kertjei nem azért vannak, hogy odaszokjon az összes nyomorult. Annyian vannak, hogy az egész birtok nem lenne elég nekik. Imádkozni vagy énekelni persze nem akarnak, nagy ritkaság, ha térdet hajtanak Édesjézusom előtt, aki egy Fülöp-szigeteki kuruzsló mozdulatával emeli ki a szívét a mellkasából, hogy felmutassa az egész világnak. Ezek meg csak bólogatnak, magukhoz szorítják a petyerkájukat, és már mennének is. Ha a jámbor hölgyek azt szeretnék, adjanak hálát Édesjézusomnak, mormognak valami kösz szépen-félét, de látszik rajtuk, hogy elégedetlenek.

Nehéz ügy a jótékonykodás, de meg kell lenni, mert ez az isteni parancs.

Ma még csak egyetlen szegény jelent meg a szív kertjeiben, hála Édesjézusomnak, magányos ember, sokkal jobb, mint a nagycsaládosok. Mária Graciána nővér szakértő szemekkel méregette. Lehet vagy hatvan éves, bár ki tudja. A szegénység kimerítő munka lehet, hamar elnyüvi a szervezetet. Hatvan vagy sem, Graciána nővér számára mindenki csak fiam. A csomag már ott van készenlétben, de mindenkinek kijár egy kis jóságos beszélgetés.

Hol laksz, fiam?

Az öreg Márton megmondja. Közismert utca, mindenki tudja, hogy ott csak azok laknak. Finomabb emberek még a környékről is elmenekülnek. A még finomabb emberek azt sem tudják, hogy ilyen utca létezik.

Dolgoztam én, magyarázza Márton, csakhogy a gépgyárat bezárták, és mindenkit szélnek eresztettek. Megpróbálkoztam a közmunkával is, de nem megy, a derekam már nem bírja a hajladozást.

Isten a legjobb orvos, jegyzi meg Mária Graciána kenetesen.

Márton nem bánja. A csomag igazi kincsesláda, van benne száraztészta, kristálycukor, bab vagy lencse, és még egy szál kolbász is. Igaz, csak a legolcsóbb fajtából, amelyikkel kár elrontani a lecsót. De a szegény ember nem válogat, és ne is válogasson. A szív kertjeiben mindig van egy kis prédikáció, ez együtt jár a csomaggal, mint a borsó meg a héja. Rájuk kell hagyni, akkor nem tart sokáig. Meg aztán, milyen az már, vitatkozni egy jámbor hölggyel?

Mária Graciána el is mondja a magáét Édesjézusomról, aki elvette a világ bűneit, halleluja.

Halleluja, ismétli engedelmesen Márton, és még le is térdel az üveg mögé zárt kép elé. Hátha kap még egy szál kolbászt, ráadásnak. Mert elvinné a komájának, aki egyszer már megfordult a szív kertjeiben, és így többé nem jöhet.  De ma is éhes, amilyen elvetemült.

A jámbor hölgynek az a véleménye, hogy a szegénységet méltósággal kell viselni.

Magam is úgy vélem, feleli Márton.

Néhány hasonló próbálkozás után Mária Graciána már majdnem megsajnálja az öreget. Kiesik a szerepéből, és felsóhajt:

Szörnyű dolog a nélkülözés.

Az hát.

És a magányosság.

Az is.

Hogy tudod elviselni ezt a szörnyű magányosságot és nélkülözést?

Mármint hogy én? – kérdezi Márton.

Ki más?

Márton jól megnézi magának a jámbor hölgyet. Ő se fiatal már, de ne firtassuk, hány éves. Arca csupa ránc, orra hegyes, és a tekintete – mindegy, ne folytassuk, mert az egy szál kolbászt is visszaveszi.

Amúgy éppen a magányosság az, ami elviselhetővé teszi a szegénységet. Ha egy nap nincs vacsora, annyi baj legyen. De ahol pulyák is vannak, és legalább kenyeret követelnek! Az csak az igazi szívfájdalom, ha még azt se tudják eléjük adni.

Márton, mintha megsejtette volna, milyen sors vár rá, ügyesen kikerülte a házassági és egyéb csapdákat; egy özvegyasszonnyal élt együtt a legtovább, aki meddő hírében állt, és még elnézést is kért, amiért nem olyan, mint a többiek.

Ki lehet bírni? – kérdezi hitetlenkedve Mária Graciána.

Mi mást lehet erre mondani, mint a szokásos közhelyeket? Márton magához öleli a csomagot, és vágyakozva nézeget a kijárat felé. És ekkor hirtelen, mintha odafönt megnyitottak volna egy csapot vagy zsilipet, feltör belőle a szó, és mondja boldogan:

Van nékem egy haverom, már bocsánat a szóért, de mink csak így beszélünk. Ez is a gépgyárban dolgozott, csak még hamarabb elbocsátották, mint engem. Mink nem szoktunk a sok üres időhöz, és ez a haver is megzakkant egy kevéssé. Egész nap a határban bóklászott, kicsi vízmosásoknál, parlagon hagyott földeken. Egyszer, egy nagyobb eső után észrevette, hogy valami furcsa dolog áll ki a megcsúszott domboldalon. Fekete, és mintha vasból lenne. Megpiszkálta, és bizony egy vasláda volt, tele mindenféle aranypénzzel és drágakővel. Haver táncra perdült örömében. Azt képzelte, egy csapásra vége minden szenvedésnek. Egyszerre annyi rokona lett, mint égen a csillag, és mindegyiknek készségesen megígérte, hogy segít.

A jámbor hölgy sietett megjegyezni, hogy ez igazán nagyon szép, és reméli, hogy haver megköszönte Édesjézusomnak.

Márton komoran ingatta a fejét. Nem úgy történt. Kiderült, hogy a talált kincs az állam tulajdona, és a havernak nem jutott egy fagaras se. A nyomorúságot még csak el lehet viselni, de ha egyszer ott van a vasláda, és az egészet elviszik, ennél rosszabb már nem jöhet. Az egész utca megsiratta azt a ládát, pedig hát tudjuk, hogy a törvény az emberek ellen van, nem az emberekért.

Az öreg megkönnyebbült attól, hogy legalább ennyit elmondhatott. Megbillentette a kalapját, és kiment a szív kertjeiből.