Itt a karácsony a szeretett ünnepe . Mindenki aki tudd együtt tölti ezt az ünnepet a szeretteivel. Sokszor ilyenkor ismerjük meg a család új tagjait. Mint nálunk is a bátyám karácsonykor tervezi bemutatni a barátnőjét. Ami egyrészt hatalmas öröm de azért kicsit félelem is. A bemutatás napján édesanyám valamilyen ismeretlen oknál fogva előszedte a kép albumokat , amik megörökítik a mi gyerekkorunkat vagy éppen ciki helyzetünket. Bár nem mondtam neki de szerintem nem ezzel kellene kezdeni a bemutatkozást, hogy a bátyám pucér kis kori képeit mutogatja barátnőjének.

Ez az évszak ugyanúgy van. Kamasznak, előegyetemistáknak, nyugalmazottaknak. Mindenki láthatja: a legnagyobb közelség a Naphoz, forrongás, léghullám, s kétszer meggondolt látnivalók – pislantásra elillan, vagy életekig szilárd.

Egy kicsit a zsigerek is szusszannának ilyentájt. Mégsem lehet. Se perc se óra nem maradt meg a modernségnek; a légvételek egészséges áramlása, örökmozgók, emberi mókuskerekek; hogy farkatlan patkány faja lehessünk – ez még, hevenyészve, áll.

Anna ördöge

Az iskola éppen olyan volt, mint a többi parasztház, tornácos és nádfedeles. Mindössze három helyiségből állt, itt szorongott az összes gyerek, hatévestől tizenkét évesig. A hajdani konyhát kinevezték tanári szobának; Cseke gyalult deszkát tett a tűzhely tetejére, és ezen javítgatta a dolgozatokat. A kisebb gyerekekkel a felesége bajlódott; mindössze egyetlen segítséggel. A tizenhét éves Anna nem értett semmihez, csak reggeltől estig bizonygatta, hogy tanítónő szeretne lenni.

Díszkő projekt

Van a …városban egy kicsi és szűk utca, annak is a harmadrésze, amelyet egy nem szép napon, látszólag minden ok nélkül, lezártak, aztán eltorlaszolták munkagépekkel minden oldalon.

A pizzás lehúzta a rolót, mert az éhes emberek kívül rekedtek a műveleti területen, és mert különben sem lehetett volna árut szállítani. A butikos észre se vette a különbséget, mert az árkádok alatt megbúvó boltban különben sem adták egymásnak a kilincset a látogatók.

Kancellár és kísértet, avagy teljesen mindegy

Innsbruckban áll ez a palota, a Büchsenhausen. Jelenlegi formájában háromemeletes, és jó magas, az egyik sarkán négyszögletes bástyatoronnyal, a másik oldalon egy zöld, hogy is mondják az ilyet? Kissé hasonlít a hagymakupolára, és a méretes hagyma vagy sisak alatt egy hozzáillő óra mutatja az időt. Furcsa név ez egy palotának, de öntödének épült valamikor 1500 körül, ahol ágyúk hagyták el a futószalagot – no azt nem, mert akkoriban még nem volt olyan, és 116 évig tartott a százéves háború.

Requiem egy jó emberért

Félóra sem kellett hozzá: mindenki tudta. Megölték. A holttestét a pincében találták meg. Kegyetlenül elbántak vele. Összevissza vagdalták és szurkálták, mielőtt megfojtották volna. Egy öregembert, akinek nem volt haragosa.

Az első feltevések szerint a templomban ölték meg, aztán levonszolták a pincébe, és még az ajtót is rázárták.

De miért? Látszólag nem hiányzott más, mint az autó. Egy kis kék Fiat Bravo. Elvihették volna minden további nélkül, mert a kertkaput ki lehetett nyitni, akár egy rossz bicskával is.

Repül a médium

1871-ben egy igen termetes asszonyság három mérföldet repült Londonban, a Highbury Street-i lakásáról egy Lamb nevű úr házába, a Conduit Street-en. Persze az asszonyságnak nem voltak szárnyai, és repülni sem tudott; a váratlan utazásról a „szellemek” gondoskodtak.

Szellemek pedig nincsenek, vagy ha mégis lennének, biztosan akadna jobb dolguk is, mint kövér hölgyeket szállítani. Elég szomorú erre pazarolni az időt, még akkor is, ha örök.

A kalifa golyói

A bagdadi kalifa nagyon jó ember volt, mindenkinek a legjobbat akarta, csak az volt a baj, hogy senki sem mert neki ellentmondani. Vagy ha mégis, akkor hullottak a fejek. Ami valahol érthető is, mert akkoriban még a tök sem tapadt meg olyan jól a szárán.

Egy napon a kalifa fölment a palotája tetejére, hogy szétnézzen, mibe is köthetne bele a fővárosban. Csak a fél udvar ment utána, mert többen el sem fértek a tetőn. Egymás sarkát taposták a nagyvezír, a kisvezír, az udvari orvos, az udvari elő- és utókóstoló, a tanácsadók tanácsadói, meg a hóhér, mert az mindig kellhet.

Az utolsó boszorkányok

Sokszor olvassuk, hogy a svájci Anna Göldi volt az utolsó, akit boszorkányság címén elítéltek, mégpedig 1782-ben, de ez csak akkor igaz, ha hozzátesszük, az utolsó, akit lefejeztek, mellékbüntetésként akasztófa alatt temettek el, és a szegény halottnak még a vagyonát is elkobozták. A boszorkányság, még az efféle kockázatok ellenére is, jó üzlet lehet, mert a gyakorlói ma is itt élnek köztünk, és köszönik szépen, jól keresnek.

A szív kertjei

A szegény ember az egész világ ellensége, mert minden igyekezet és jó szándék ellenére sem lehet megmenteni, makacsul szegény marad. A jámbor hölgyek sosem merték volna ezt kimondani, de néha maguk sem értették, mi az a keserű harag, ami elfogja őket. Mindent megteszünk értük, magunkhoz emeljük őket az utca porából, megetetjük őket, megsimogatjuk a csúf kis gyerekeik fejét, és mi a hála? Másnap ismét ott állnak az utcasarkon, és a tenyerüket nyújtogatják; ott sorakoznak az ingyenkonyha előtt, panaszkodnak, még lázadoznak is, mintha nem a Gondviselés rendelte volna el a sorsukat.