Requiem egy jó emberért

Félóra sem kellett hozzá: mindenki tudta. Megölték. A holttestét a pincében találták meg. Kegyetlenül elbántak vele. Összevissza vagdalták és szurkálták, mielőtt megfojtották volna. Egy öregembert, akinek nem volt haragosa.

Az első feltevések szerint a templomban ölték meg, aztán levonszolták a pincébe, és még az ajtót is rázárták.

De miért? Látszólag nem hiányzott más, mint az autó. Egy kis kék Fiat Bravo. Elvihették volna minden további nélkül, mert a kertkaput ki lehetett nyitni, akár egy rossz bicskával is.

Ketten voltak. Igaz, hogy a zsaruk egy árva szót sem szóltak, de mindenki tudta. Egy ember nem tudta volna lerángatni azon a meredek, keskeny lépcsőn. Isten szolgájának nemcsak a szavai voltak súlyosak.

A falusi közvélemény már régen eldöntötte, hogy a plébános ízléstelenül kövér, Amúgy jó ember, csak vannak dolgok, amikkel az egész életében nem bírt megküzdeni. Hát, nem is könnyű, különösen, ha az ember tudja, hogy nem szabad. És egész nap szem előtt van, mintha üvegkalitkában élne. Mert nem igaz az, hogy felhúzza az egyenruháját, aztán már nem is férfiember többé. Meg kell adni a testnek azt, ami a testé.

Sosem hallottam, hogy piszkos ügyekbe keveredett volna, mondta Kulcsár, aki ugyan csak a harmadik szomszéd a plébániától, de avatott tekintély. Egész nap nem csinál semmit, csak a kerítést támasztja, és figyel. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy ki, hol, mikor és kivel. A tetteseket csak azért nem kapta el, mert nagyon előrelátó módon, a legsötétebb éjszakában érkeztek. Szerda éjjel, hangsúlyozta a harmadik szomszéd, mintha ez nem lett volna tökéletesen mindegy. Gyalog jöttek, autón távoztak, és ez nem tűnt fel senkinek. Éjszaka aludni kell. De mit keresett a plébános a templomban, az éjszaka közepén?

Más helyen valami öregasszonyok okvetlenül a védelmükbe vették volna. Mit csinált volna, hát imádkozott! Értünk dolgozott egész nap, tanácsokat osztott, elintézte az ügyes-bajos dolgainkat. Mikor imádkozott volna, ha nem éjszaka? Egy ilyen áldott jó ember – de ebben a faluban nem akadt egyetlen áldott jó vénasszony sem. Mindenütt ott voltak, tátották a szájukat, de meg nem szólaltak volna. Sőt, mintha különösen tetszett volna nekik, hogy az öreget éppen a templomban verték agyon. Ki tudja, meddig kínozták, és a főnök mégsem lépett közbe az érdekében.

Pedig megtehette volna, nem igaz? Mennyit hallani a csodatételekről! Vérző képek, könnyező szobrok – a Miasszonyunk is megmutatkozott Csépán, igaz, az nem mostanság történt. Fönt látták egy magas fán, aztán csak forgott –

Bauer néni az a fajta, aki mindent megtud, előbb, mint a többiek.

Bizony, agyoncsaphatta vóna egy villámmal azokat a gazembereket!

Taubinger néni, maga csak ne adjon tippeket az Úristennek. Megvan az oka annak, hogy miért nem avatkozott bele.

Az efféle magyarázat nem szokta megnyugtatni a népet, akkor meg különösen nem, ha áldott jó ember volt a megboldogult. Volt egy kis hasa, na és, akkor mi van? Az van, hogy nem egy kis hasa volt neki, egyetlen nagy hordó volt az egész ember, egész nap falt, mint a disznó – de Benke, hogy nem szégyelli magát, így beszélni arról, aki már nem is él? Nem szorult magába semennyi jóérzés? 

Miféle jóérzés, - ismételte csodálkozva Benke, én ezt inkább megfordítva látom. Tartottam a számat, amíg élt, mert sajnáltam, biztosan neki se volt jó, hogy ekkorára hízott. De most már megmurdelt, nem hallja, hogy én mit pofázok, mi a rossebnek a finomkodás?

Ezzel végleg kiverte a biztosítékot, mert olyan nincs, hogy egy pap megmurdel, aki megmurdel, az legföljebb egy olyan – na szóval, mint aki uborkát lopott a Sulyokék kertjéből, aztán persze letagadta, azt mondta, csak azért fogják rá, mert nem magyar. Benke meg kötötte az ebet a karóhoz, neki ne írja elő senki, hogy mit kell mondani, egyenlőség van, mindegy, hogy pap vagy oláhkereló, aztán meg most már úgyse hallja, és akkor mindent szabad. Végül már nem is válaszoltak neki, mert csak egyre jobban feltüzeli magát, olyat mond, amit később maga is visszaszívna.

Szegénynek nem lehetett könnyű asszony nélkül, de pontosan tudta, hogy mit választ, ez egy ilyen szakma. Azért kapja a fizetését, hogy békén hagyja az asszonyokat, de olyan szabály nincs ám, hogy seftelni is tilos. Már pedig mindenki tudja, hogy Lőrinc atyának milyen üzleti kapcsolatai voltak – itt sok fül fölmeredt, és még több orr lehorgadt, mert ahelyett, hogy tudtak volna róla, nagyon is új volt az információ. Arra már nem emlékeztek, amikor az ukránok, kezdte Salgó, erőltessétek csak meg az agyatokat! – És tényleg, van annak egy hónapja is, hogy megállt a főtéren egy ukrán kamion, a sofőrnél volt térkép, de nem ismerte ki magát. Ráérő emberek egymással versengve mutogatták, hogy merre menjen, mert magyarul persze nem tudott. A kísérő ki sem szállt, na hogyne, neki nem az a dolga, neki sem segít senki, amikor emelgetni kell a ládákat vagy a dobozokat. Véletlenül arra járt Lőrinc atya, mondott egy-két orosz szót. Na ugye, az ukrán nem ugyanaz, mint az orosz, az orosz nem ugyanaz, mint az ukrán, ezek meg olyan jól megértették egymást, hogy még. Ez is gyanús volt, aztán nem sokkal később egy ukrán kamion lebukott, tele volt a járgánya csempész cigarettával. Salgó addig kombinált, amíg el nem jutott odáig, hogy a pap is benne volt a csempészüzletben, biztosan átvette az árut, de nem fizette ki; nem sima gyilkosság történt szerda éjjel, hanem üzleti elszámolás. Mi másért vitték volna el az ukránok a Fiat Bravót?

De mikor még az se biztos, hogy ukránok voltak.

Salgó kitartott amellett, hogy ez nagyon valószínű. Az eljárás pontosan egybevág az ukrán pénzbehajtási módszerekkel.

Nem úgy volt az, ingatta a fejét Csurgay, a csávónak nem volt szüksége arra, hogy csempészekkel üzleteljen. Jó kapcsolatai voltak a párttal, és azok mindent elintéztek neki, kockázat nélkül. Melyik párt? Mondom, hogy a párt. Miért, van több is?

Kutyakomédia az egész, amit csinálnak, beetetik a népet, és mi meg is érdemeljük.

Itt megint majdnem kitört a palotaforradalom, mert egy papra nem mondjuk azt, hogy csávó, és ha már meghalt, akkor még annyira se mondjuk, mert a halottak veszélyesebbek, mint az élők. Átléptek azon a bizonyos vonalon, ömlik hozzájuk a tudás és az erő. Természetfeletti lényekké válnak, akikről csak suttogva, és nagyon visszafogottan – itt meg már minden elhangzott, aminek nem lett volna szabad. Falt, mint a disznó, mgmurdelt, és most még ez is, egyszerűen a csávó – Csurgay se mai gyerek már, tudhatná, hogy egy halottnak mindenféle eszköze megvan ahhoz, hogy bosszút álljon. És nagyon kényes a jogaira. Sokszor annyi is elég, hogy nem hordanak érte gyászruhát. Azzal a nyomorult kis fekete karszalaggal akarják kiszúrni a halott szemét.

Nem kell mindjárt konteózni, mondta Benke, derék ember volt, Isten nyugosztalja. Vagy még most is sajnáljátok tőle az ételt?

Salgó és Csurgay egyszerre tiltakoztak. Ők nem, és nem azért. Csupán hangosan gondolkodtak azon, hogy ki tehette. Még az is lehet, hogy tiszta életű ember volt – Csak az a nagy feszültség, szólt közbe Kulcsár, amikor már akkora a feszültség, hogy nem bírod tovább, majd szétdurran, és nem tehetsz ellene semmit, úgy értem, ez egyáltalán nem vicces dolog, ettől be is lehet kattanni.

Ember, ez a csávó hetvenkét éves volt!

Mit akarsz ezzel mondani?

Csak azt, ha fiatal korában kibírta, majd pont hetvenkét évesen –

A vénasszonyok kuncogtak, és egymás oldalát bökdösték. Mi olyan mulatságos ezen?

Estére már minden volt az áldott jó ember, ukrán maffia, korrupt szemét, csókos, de legfőképpen vén kéjenc, aki minek is uralkodott volna az altesti – na jó, legyen csak testi – vágyain, és ha nem üzleti elszámolás volt, akkor politikai gyilkosság, megcsúfolt férjek vendettája, és még sok más, megspékelve nem kevés aggodalommal, hogy ezt se kellett volna mondani, meg azt se, mert a halott mindent hall, és ennek nem lesz jó vége. Vissza fog járni kísérteni, és pokollá teszi az életünket. Már csak azért is, mert neki van igaza, és a rágalmazóknak annyi.

Másnap nem bukkant fel a faluban se zsaru, se fakabát, mégis megtudták valahonnan, hogy meglett az autó. Nem mentek vele messzire; másfél kilométer után, a kishídnál kiszálltak, és ott hagyták a Fiat Bravót az országút szélén. Nem igaz, hogy gyalog menekültek, amikor a kishídtól még vagy tíz kilométer a vasútállomás.

Taubinger néni most is csak hallgatott, és amikor már nagyon a sarokba szorították, bölcsen csak ennyit jegyzett meg: Mittom én, lehet, hogy egy másik ótó ott várta őket. – De amikor kettesben maradt a másik csoroszlyával, bevallotta, hogy igenis fél egy kicsit. Iluskám, én migyár montam, hogy az ótót ne kössük el. Egyikünk se tud vezetni, meg aztán minek, ha úgyse tarthassuk meg.

Bauer Iluska édesen elmosolyodott. Elfért vóna a fáskamrában, már csak az emlék végett. Mer annyi biztos, hogy áldott jó ember vót a Lőrinc – ha érted, hogy mire gondolok.

Amíg össze nem állt azzal a csipás Rebekával, tette hozzá Taubinger néni komoran.