Anna ördöge

Az iskola éppen olyan volt, mint a többi parasztház, tornácos és nádfedeles. Mindössze három helyiségből állt, itt szorongott az összes gyerek, hatévestől tizenkét évesig. A hajdani konyhát kinevezték tanári szobának; Cseke gyalult deszkát tett a tűzhely tetejére, és ezen javítgatta a dolgozatokat. A kisebb gyerekekkel a felesége bajlódott; mindössze egyetlen segítséggel. A tizenhét éves Anna nem értett semmihez, csak reggeltől estig bizonygatta, hogy tanítónő szeretne lenni. Elhitték neki, mert nagyon sajnálták az apját, az egykor módos gazdát, aki pár rossz döntés következtében teljesen elszegényedett; és az anyját, aki belerokkant a megpróbáltatásokba, és mindenféle betegséget talált ki magának. De a kicsiket sajnálták a legjobban, Anna testvéreit, akik úgy érezték, égbekiáltó igazságtalanság történt velük, magukba zárkóztak, és nem szóltak senkihez. Hát hogyne próbáltak volna segíteni rajtuk, legalább annyit, hogy munkát és pénzt adtak Anna kezébe. Mézcsepp a keserűség tengerében, de Csekéék nem tehettek többet. Maguk is nehezen éltek, és már igencsak látszott, hogy hamarosan megérkezik a negyedik saját gyerek.

Sok hasznát nem vették Annának, de legalább vigyázott a kölykökre, hogy ne öljék egymást, amíg a nagyobbak feleltek vagy dolgozatot írtak. A fiúkat még csak kordában lehetett tartani valahogy, de a lányokat nem érdekelte sem a számtan, sem az irodalom. Egész nap fecsegtek, és meg is mondták kereken: Nem akarunk iskolába járni! Előbb-utóbb férjhez megyünk, és bőven lesz dolgunk a háztartásban. Mit számít, ha nem ismerjük a szorzótáblát, vagy nem tudjuk felmondani a nyelvtani szabályokat? – Csekéék nagyon is jól tudták, hogy igazuk van; a legtöbb parasztasszony egész életében ki sem tette a lábát a magas hegyek közé zárt faluból, és a többiek se jutottak messzebb, mint a hetivásár. Elég baj, hogy így van, de ez a regula sok száz éve, és ezen két, mély olyan lelkes tanító sem fog változtatni.

Anna a kislányokkal érzett együtt, még tüzelte is őket, amikor az iskola ellen lázadoztak: Persze hogy férjhez mentek, ez a világ rendje – pedig napnál is világosabb volt, hogy őt magát elkerüli a férjhez menés. Szegény ember lányáért, eladósodott ember lányáért faluhelyen sem állnak sorban, meg aztán Anna furcsa szerzet volt, abból a fajtából, aki maga sem tudja, mit akar.

Régen kicsengettek már, de Anna még mindig nem volt otthon; az erdőben kószált, hallgatta a patakok csobogását, vagy csak megült egy mohos kövön, és bámult maga elé. Mi járt ilyenkor a fejében? A Józsi gyerek elmondta otthon az apjának, hogy mit hallott: Nem vette észre, hogy ott vagyok én is, különben biztosan csendben marad. Azt mondta, hogy utálja a rohadt papokat, ki kellene taposni mindegyiknek a belét – itt Csekéné szájon vágta: Ilyen szavakat még elismételni sem szabad, nem szégyelled magad?

Józsi nem értette, hogy miért kellene szégyenkeznie, de az apja nagyon elgondolkodott. Valami történhetett ezzel a lánnyal, mert ok nélkül nem beszélne így. Tizenhét éves, a korabeli lányok már mind férjnél vannak, gyerek kapaszkodik a kötényükbe. Természetes, hogy Cseke azt gondolta – illetlenség, vagy nem, de csakis az lehet a baj – Annának a kan hiányzik, de honnan szerezzenek neki vőlegényt? Errefelé az a szokás, hogy szűr a szűrrel, guba a gubával házasodik; Anna szegény lány, nem remélheti, hogy a földesúr fia jön el érte hófehér lovon – a béreslegény meg nem kell neki – miért is kéne, nem szokott a szolganéphez.

Cseke örült, amiért megfejtette a nagy talányt, búsult is, mert nincsen jó megoldás, nem is búsult, mert sosem tudta megkedvelni ezt a sápadt és komor lányt, az örökös fekete ruhájában. Hát a szülei miért nem adják már férjhez, nem az ő dolguk lenne volna? Az lenne volna, meg nem is, mert itt az a szokás, hogy már a gyerekek megtalálják a párjukat, együtt csavarognak, együtt próbálgatják a felnőtt játékokat, és mire odakerül a sor, a menyasszony derekán már igencsak feszül a ruha. Annának meg akkor sem akadt játszótársa, amikor odahaza még lett volna pénz a házassághoz.

Sokat nem agyalhattak a dolgon, mert a világra kérezkedett a kis Cseke Xavér – a pap ajánlotta ezt a nevet, ők meg rábólintottak, mert hát csak nem veszünk össze egy ilyen semmiségen. A gyerek üvöltve tiltakozott a névválasztás ellen, végigbömbölte az egész keresztelőt, és mire annak is vége volt, Anna kifordult önmagából.

Úgy kezdődött, hogy nekiment a páduai Szent Antal szobrának, föl akarta borítani. Nagy nehezen lefogták, most meg elkezdett mocskolódni – az ilyenek miatt – ez is benne volt a disznóságban – szólhatott volna, de lapított, mint a varangy a bokor alatt. Mit hadonász itt a liliomjával? Takarodjék innen, vagy szétverem azt a jámborra igazított képét!

Az emberek döbbenten nézték, Anna hogyan dühöng, végre kituszkolták a templomból. Akkor valamennyire megnyugodott, bocsánatot kért mindenkitől – nem szívből, csak udvariasságból, mint amikor elmormolunk egy-két szót, egy véletlen ütközés után.

Mi volt ez? – kérdezte az apja fenyegetően, de Anna nem válaszolt, addig ügyeskedett, míg el nem tűnt az emberek szeme elől. Bevette magát az erdőbe, ahol az őzektől és a mókusoktól nem kellett tartania. A Józsi gyerek nagyon ment volna utána, vitte volna az öccsét is, de persze fülön fogták, mert a keresztelői lakomáról nem hiányozhatott.

Nyomott hangulatban telt el az ebéd, mert ilyet még egyikük sem látott. Mintha az ördög bújt volna bele ebbe a lányba, de az nem lehet valóság, csak afféle képes beszéd. Egyetlen szót sem szóltak Annáról, de ott volt köztük, nagy kérdőjel formájában. Mit vétett neki a szegény Szent Antal? Nem igen lehet más magyarázat, mint az, hogy most az egyszer elment az esze.

Nem is tartott a lakoma estelig, mint máskor. A vendégek szétszéledtek, és Xavér zavartalanul vette birtokba a világot, amelyről minden gyerek azt hiszi, egyedül az övé.

De Annába tényleg belebújt az ördög, mert ettől kezdve szinte minden nap zengett a ház – Anna a földhöz vágta magát, sikoltozott – azt követelte, dobálják ki a szobából a feszületet, a szentképeket – gyújtsák fel a templomot – és ami a legszörnyűbb az egészben, visszafelé mondta el a Miatyánkot. Az iskolában nem maradhatott – nem mintha akart volna – és Cseke hirtelenjében azt sem tudta, mit kezdjen három osztályra való, égedelem rossz kölyökkel. Ígértek helyettest, már hogyne ígértek volna. Egy falusi tanító nem kérhet olyat, amit meg ne ígérnének, aztán vagy az lesz, amit írásba adtak, vagy nem. Többnyire kérnek még egy kis haladékot.

Annát otthon fogták, de sűrűn érkeztek a hírek. Anna őrjöng, be kellett zárni a kamrába – széttépte a ruháját – fölemelkedett a levegőbe – az ágyat is vitte magával – és közben megállás nélkül szitkozódott. Átkozta az egyházat, a templomot, a szenteket; a szenteltvíz-tartót kiverte a pap kezéből, elhányta magát a tömjénfüsttől, és volt ott még sok minden más is, amiről csak az öregasszonyok mertek sugdolózni, mert egy öregasszonynak már minden mindegy, menekül előle még az ördög is.

A körorvos kijelentette, hogy ez démoni megszállás, nem az ő hatásköre. Ő sem avatkozik bele a papok dolgába. Nana, mondták erre az emberek, ő szállítja az alanyokat az utolsó kenet felvételére, meg a temetési szertartásra; mi ez, ha nem beavatkozás? De a körorvos akkor már messze járt, rókaprémes nagykabátjába burkolózva, úgy robogott tova a szekéren, mint a Zöld Vadász személyesen, és az együgyű falusiak keresztet vetettek.

Mindössze két hónapig tartott, mire megérkezett a helyettes, egy városi nyikhaj, aki azt képzelte, ő lesz itt a falu megváltója, fényt gyújt a sötétségben és a fejekben egyaránt, éppen hogy nem azzal kezdte, boruljon le mindenki az én nagyságom előtt! A fényvilágból jöttem el ide hozzátok, bamba parasztok, az Isten háta mögé, és most megtudjátok, mire vagyok képes. Isteni szerencsétek, hogy ilyen jóságos vagyok! – Cseke mélyen megbánta, hogy valaha is kért helyettest, de most már benne voltak, a falu megváltóját nem lehetett visszaküldeni.

Barátságosan fogadta a majomkirályt, már amennyire lehetett. Még az is elképzelhető, hogy összecsiszolódnak. Az egyetlen főutcán mentek végig, a majomkirály mondta a magáét, és egyszer csak szembejött velük a pap. Feltűnő hidegséggel üdvözölték egymást. Mi a hétszűnyi kapanyányi, kérdezte a majomkirály, amikor egyedül maradt Csekével. Ez itt a pap?

Ismeri? – kérdezte közömbösen Cseke.

Már hogyne ismerném, amikor az egész város ismeri. Óriási botrány volt, aztán kirúgták végre. Nem tudtam, hogy ide került.

Miféle botrány?

A szokásos. Összeszűrte a levet egy csomó fiatal lánnyal, telebeszélte a fejüket, és megfektette őket. Egy ideig tagadott, de aztán rajtakapták. Magánemberként megértem, abszolút. Mindennek az oka az átkozott cölibátus. Én azt mondom, nincs élő férfiember, aki ezt kibírja. Persze a lányok is hibásak, mert hagyják magukat. Mondjuk, még mindig jobb, mintha kisfiúkat rontana meg.

Ahogy vesszük, felelte Cseke, hosszú hallgatás után.