Kancellár és kísértet, avagy teljesen mindegy

Innsbruckban áll ez a palota, a Büchsenhausen. Jelenlegi formájában háromemeletes, és jó magas, az egyik sarkán négyszögletes bástyatoronnyal, a másik oldalon egy zöld, hogy is mondják az ilyet? Kissé hasonlít a hagymakupolára, és a méretes hagyma vagy sisak alatt egy hozzáillő óra mutatja az időt. Furcsa név ez egy palotának, de öntödének épült valamikor 1500 körül, ahol ágyúk hagyták el a futószalagot – no azt nem, mert akkoriban még nem volt olyan, és 116 évig tartott a százéves háború. Az épület csak a 18. század elején támadt fel a hamvaiból, mint az egyiptomi bennu vagy főnixmadár.

A palota sárga, zöld és piros, amilyen a főnix sose volt, és arról híres, hogy itt őrzik a kardot.

Miféle kardot? Ez az, amit mindenki tud ebben a tartományban. Én azonban barbár idegenként tévedtem erre, és meg kellett kérdeznem, mi ez. A portás nagyon csúnyán nézett rám, aztán elárult annyit, hogy ezzel vágták le a Biener fejét. Ennyi volt a felvilágosítás, és máris magamra hagyott az ereklyével, amelyről szerencsére már régen letörölték a vérnyomokat.

Biener volt a kancellár, magyarázta egy jótét lélek, és mivel rajtam még ez sem segített, hozzátette: Klaudia főhercegnő kancellárja Firenzéből, Medici Claudia. – Értem, de azért fejezték le Biener urat, mert Klaudia – A szolgálattevő szellem halkan fölnevetett. Dehogyis! A főhercegnő negyvennégy éves volt, hatgyerekes családanya. Még a kamara elnöke vagy a brixeni püspök se merték volna megfogalmazni ezt a vádat- - Akkor nem értem. – Mit nem lehet érteni ezen? Jó, elismerem, hogy a szerelmes ember néha elveszti a fejét. De a szerelem elmúlik, és a fejek többnyire megmaradnak. Gondolkodjon, mi az, ami a szerelemnél is fontosabb?

Kitelik tőlem, hogy ostoba képet vágtam. Létezik egyáltalán bármi, ami nem sokkal fontosabb, mint az illúzió?

A pénz, felelte szánakozó mosollyal a jótét lélek, és már ment is, keresztül ajtón és falon.

Hát persze, a pénz. Ha csak az nem – akkor ezt így most hogy? A kancellár a fejével fizetett a pénzért? Ez nagyon régen lehetett, mert a bűnözők manapság luxuskörülmények között élnek. Tévézhetnek, tanulhatnak, vagy sportolhatnak. Némelyik megnősül, vagy egy kutyával osztja meg a zárkáját, ahogy az úri kedve tartja. A bilincs afféle szimbolikus ékszer, amit néha a tárgyalásokon viselnek, és bizonyos újságok tele vannak ezekkel a felvételekkel: X. vagy Y. csuklóján pókhálóvékony láncok. Régi szép idők, amikor még nyirkos tömlöcökben bújtak meg a középkori várak alatt, és több emelet magasságból eresztették le a penészes kenyéradagot a mélyben sínylődőknek. Sietniük kellett, mert a patkány is éhes, és nincs a hátsó lábán mázsás vasgolyó. Innen szép nyerni, akarom mondani, megszökni, és meg is szöktek, persze csak a regények megsárgult lapjain.

Elnéztem ezt a kardot, amely engedelmesen kiszolgálta a hóhérokat, és közben megfogalmaztam a világ egyik legnagyobb közhelyét: Ha ez a kard beszélni tudna – Kissé rozsdás és csikorgó hangon válaszolt: Persze hogy tudok beszélni. Mit képzelsz, én vagyok a néma levente?

Szóval, hogy is van ez? Addig rendben van, hogy a pallos tud beszélni, de milyen az a hang, amelyik rozsdás és csikorog? Ez is kitelik az atonális zene képviselőitől? Adrian Leverkühn – pardon, Arnold Schönberg – hátborzongató nyihogásokat komponált, néha betűkkel helyettesítette a hangjegyeket, erősen rájátszott arra, hogy a modern zenétől egyenesen elvárják, hogy fülsértő legyen. Rendben van, akkor rozsdás is lehet, csikoroghat vagy kattoghat, elvégre annál jobb, minél rosszabb. Aztán egy ponton visszaveszi az Örömódát, ami sohasem volt az övé, és persze az ördögé sem, hacsak nem azt hisszük, hogy Schiller maga volt az ördög. Már pedig nem volt az, mert Schillerről már sok mindent állítottak, de azt soha, hogy Adrian Leverkühnt elvitte volna, már pedig pontosan ez történt a csikorgó regényhőssel. Elvitték, először egy piros sapkás hordár, aztán az őrület, és legvégül az ördög. Ami, valljuk be, sokkal banálisabb, mint a Fibonacci sorozat.

Úgy, mondtam szigorúan, te vágtad el a Biener úr nyakát?

Én nem, védekezett a kard, az ikertestvérem volt, aki mindig sötét ügyekbe keveredett. De jól ismerem a piszkos dolgait, mert ikertestvérek között nincs titok, és ha jól meggondoljuk, akkor én ő vagyok.

Ajvé, mondtam magamban, már megint egy lelki élveboncolás. Csak egy kis tájékoztatást szerettem volna, nem többet, mint amennyi egy múzeumi prospektusba belefér, és büntetésül meg kell hallgatnom egy pszichopata egzisztenciális problémáit. Ki hitte volna, hogy már a kardok is – a kardok ikertestvérei, vagy az ikertestvérek kardjai – autizmus a maga teljes fenségében, ami persze csak nagyon messziről romantikus. Gyorsan hátrálni kezdtem az ajtó felé. Én csak – csak egy egészen kis kérdést – mert fogalmam sincs, miért vágták el a torkát.

Parancsra tettem, felelte komoran a kard. Eszköz voltam, a külső ok, nimitta-mátram szanszkritul.

Elengedtem a fülem mellett ezt a nagyképű megjegyzést.

1651 július 17-én vágtam le a fejét. Illetve nem én, de most már mindegy. Nekem jutott a megtiszteltetés, és most itt lógok a falon. Künigl gróf akarta így, és a császár rábólintott. Schmaus akkor már nem élt.

Várj csak, szakítottam félbe, nekem az egész tiroli történelem terra incognita. Ha lennél olyan szíves, és bemutatnád nekem ezeket az urakat –

Nekem mindegy, közölte a függő ereklye, és igazán nem tudom, mit csinál egy kard, amikor vállat szeretne vonni. Később megállapítottam, hogy feltűnően sokszor használja ezeket a szavakat, nekem mindegy. És tényleg igaza van, utólag teljesen mindegy, hogy a kancellár felesége a császártól kért és kapott kegyelmet, Künigl gróf lóhalálában vágtatott a Rattenburgba az életmentő levéllel, illetve csak vágtatott volna, mert a kamara elnöke, Schmaus szándékosan feltartóztatta. Délután háromkor ért a kivégzés helyére, II. Ferdinánd levelével, de Biener feje már délelőtt tízkor legördült; még illetvébb, ha szabad új szavakat faragnom, csak néhány perccel érkezett később, de ez is mindegy. Drámaibb úgy, hogy már szólt a lélekharang, amikor átlovagolt a kapun. A felesége megőrült, lezuhant egy meredek szikláról, de mindegy már az is.

Pedig milyen fontosnak látszott abban a pillanatban. Ez a Wilhelm von Biener is milyen fontos ember volt, udvari tanácsos és kancellár, meg volt győződve arról, hogy isteni küldetést teljesít. És most mennyi maradt belőle? Egy kard a falon. Egy utcanév Innsbruckban. Igazából nem is utca, csak sikátor. És most már az is mindegy, hogy kinek volt igaza. Valószínűleg senkinek.

Vészterhes idők voltak, mint Európában mindig. Klaudia főhercegnő másodszor is özvegyen maradt, egy szekérderéknyi kisgyerekkel. Javában folyt a harmincéves háború, amelyből Tirol nagyon szívesen kimaradt volna. Klaudia két várat építtetett, és megerősítette a hadseregét. Az építkezések és a katonaság nyelték a pénzt, Brixen és Trient urai pedig azt gondolták, sokkal jobb helyen lennének azok az adóforintok odahaza. Klaudiát azzal vádolták, hogy szórja a pénzt, sőt még a csepűrágókat is támogatja. A kancellár alaposan megmondta a véleményét a lázadóknak. Pontosabban, megírta, mire a brixeni püspök, Anton von Crosini azt találta mondani, megérdemelné a levél írója, hogy levágják a kezét. Ja, és le is vágták; a fejével együtt, de ezt már tudjuk.

Teljesen mindegy, mondta a kard egykedvűen, mert nem lehet visszaragasztani. És az is mindegy, hogy a két püspöknek igaza volt-e. Illetve, persze hogy igazuk volt, mert adót fizetni senki sem szeret. Pazarolni annál inkább, és a püspökök még jobban költekeztek, mint Klaudia fia, Károly Ferdinánd, a következő főherceg. Megengedem, hogy egy kis pazarlás jár mindenkinek. A pénz úgyis elfogy, az a természete, és nem tudod úgy elkölteni, hogy az mindenkinek jó legyen.

Binsenwahrheit, mondtam erre, bár sosem értettem, mi közük van bizonyos vízi növényeknek az igazsághoz vagy a közhelyekhez. A káka vagy szittyó tavak partján, lápos-mocsaras vidéken terem, és teljesen mindegy ez is. Minél nagyobbat szólnak a szavak – különben lehet, hogy városi legenda az egész. Mint ahogy az is, amit állítólag Biener mondott a vesztőhelyen: Vádlóim egy éven belül Isten ítélőszéke elé kerülnek, ha ártatlan vagyok.

Schmaust három hónap múlva megütötte a guta, de Crosini vígan élt tovább, akkor most mi van? Mit lehetett ráfogni erre a kancellárra?

Német volt, és nem tiroli, felelte bölcsen a kard.

Más szavakkal, áruló.

És tényleg, amikor megtudta, hogy el akarják fogni, a wilteni kolostorba menekült. Távollétében lefoglalták a papírjait. Volt köztük néhány egyházellenes szatíra, és Crosini eltörölte a kolostor menedékjogát. Vagyis – persze tudjuk, hogy most már teljesen mindegy. A főszereplők mind a föld alatt várják a feltámadást, ha ugyan maradt belőlük valami. Meghalt Schmaus és a püspökök, nem kerülte el a sorsát Károly Ferdinánd sem, és most hirtelen nem tudnám megmondani, hányan vesztek oda a harmincéves háborúban. A hatalomért vagy a pénzért. Nem mintha lenne bármi különbség. Néha az egyik frázis cseng jobban, máskor a másikat szeretjük. De teljesen mindegy, mert ami elmúlt, azon nem lehet segíteni.

Szembe kell vele néznünk. Nem szabad elfelejteni. Aha, az elmúlt tízezer évet, amit valahogy össze tudunk rakni gondolatban. Tízezer év, az tízezerszer tizenkét hónap, tízezerszer háromszázhatvanöt nap, tízezerszer háromszázhatvanötször huszonnégy óra, és akkor még nem számoltuk a szökőéveket. Mi vagyok én, egy szembenéző gépezet? Emlékező robot?

Nem-nem, vágott közbe a jótét lélek, aki ismét levegőnek nézte a falat. Csak akkor kell emlékezned, ha én mondom. Az összes többi igazságtalanságot nyugodtan elfelejtheted. Kit érdekel egy kancellár a 17. századból? Az ő baja, minek írt szatírákat? Előbb-utóbb mindenki megbánja, aki akár csak egy sort leír.

Akkor is megbánja, ha nem írja le, okoskodott a kard.

Egyébként is teljesen mindegy, folytatta a jótét lélek, mert meghal ez is, az is.

Nono, a Biener felesége nem.

Leugrott a szikláról!

Ez igaz, de nem halt meg. Ma is itt él a Büchsenhausenben, és azzal szórakozik, hogy megjelenik azok előtt, akiket odaát már nagyon várnak. Fekete ruhát, fekete csipkés, fehér főkötőt visel, ezüst hajtű van a hajában. Senkinek nem árt, de egyszer egy vendég gúnyos megjegyzéseket tett, és másnap reggel kicsavart nyakkal találtak rá az ágyában. Lehet, hogy ez is csak afféle városi legenda. Egyszer meg nagy ünnepet rendeztek a kastélyban, és egy öregasszony, valami távoli rokon, éppen akkor kezdett haldoklani. A Bienerweibele meglátogatta, szokása szerint ki sem nyitotta az ajtót, csak úgy bement. Az öregasszony már nemigen volt magánál, de erre felfigyelt. Látom, még nincs vége az ünnepnek, mondta akadozva, nem jött el az én órám. – Nem tudom, milyen ünnep volt, de valamilyen János-nap vagy Szentivánéj, tudod, amikor átugranak a tűzön, és megisszák az áldást. Egyszer a leghosszabb ünnepnek is vége szakad, és a néne is kilehelte a lelkét.

Honnan tudjuk, hogy így történt? Innsbruckban mindenki visszajár kísérteni?

Haha, mondta szárazon a kard, de nem volt ez nevetés. Egy höttingi szolgálólány virrasztott a nagybeteg mellett, és ő is látta a kísértetet. Nem sokkal ezután kirúgták, mert mindig erről az éjszakáról mesélt. Nem tudta elfelejteni – pedig csak arra szabad emlékezni, amire kell.

Nem gondolod, hogy ez a mondat –

Nem gondolom, csikordult még egyet a kard, előírás van rá, és nem véleményes. Egyébként teljesen mindegy. Városi legenda ez is.

Ekkor a kard elhallgatott, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a kancellár története hiányos maradt. Csak a jótét lélek tette hozzá, mintegy vigasztalásul: Kezdetben teljesen fekete volt a kísértet, ma már inkább csak szürke. Lassan egészen kifehéredik, és az lesz a megváltás neki. De az is lehetséges, hogy nem – manapság már én sem vagyok biztos semmiben.

Egy röpke teljesen mindegy-el nyugtattam meg búcsúzóul.