A kalifa golyói

A bagdadi kalifa nagyon jó ember volt, mindenkinek a legjobbat akarta, csak az volt a baj, hogy senki sem mert neki ellentmondani. Vagy ha mégis, akkor hullottak a fejek. Ami valahol érthető is, mert akkoriban még a tök sem tapadt meg olyan jól a szárán.

Egy napon a kalifa fölment a palotája tetejére, hogy szétnézzen, mibe is köthetne bele a fővárosban. Csak a fél udvar ment utána, mert többen el sem fértek a tetőn. Egymás sarkát taposták a nagyvezír, a kisvezír, az udvari orvos, az udvari elő- és utókóstoló, a tanácsadók tanácsadói, meg a hóhér, mert az mindig kellhet. A kalifának feltűnt, hogy szinte az összes teraszon ruhákat szárítanak. Mi dolog ez, mindenkinél egyszerre nedvesedett át a salavári? Megkérdezte a nagyvezírt, aki így válaszolt: Felség, holnap lesz Bairám, a nagy ünnep. Ezek az emberek azért mosták ki a ruháikat, mert már az ünnepre készülődnek.

A fényes tekintetű kalifa még mindig nem értette. Miért nem vettek maguknak új ruhát? Nem tudják, hogy Bairám napján új ruhát szokás viselni?

A nagyvezírt ez a furfangos kérdés sem hozta zavarba. Felség, ezek mind nagyon szegény emberek, nincs annyi pénzük, hogy tetőtől-talpig újat viseljenek. Nem tehettek mást, kimosták a régi holmit, hogy az ünnepet mégis megtiszteljék.

Szöget ütött a kalifa fejébe, de olyan mélyen, hogy a belül elraktározott víz kifolyt az elülső két lyukon, és ő áldottlelkűsége elsírta magát. Ennyire szegények? Tényleg? Nem értem, hiszen még senki sem panaszkodott. Remélem, hogy legalább boldogok.

A nagyvezír még mindig nem jött ki a sodrából. Némelyik boldog, némelyik nem, már csak ilyen a világ sora.

Szörnyű, kiáltotta a kalifa, én azt akarom, hogy az összes alattvalóm boldog legyen. Adjatok tanácsot, mit tehetnék. Nem te, nagyvezírem, te már eleget beszéltél. Halljuk, mit javasolnak a többiek.

A hadvezér természetesen azt ajánlotta, hogy mindenkit be kell sorozni a hadseregbe, a sereget el kell küldeni Indiába, ott aztán vagy hódítanak, vagy otthagyják a fogukat, de nem lesznek többé szegények. A tárnokmester megjegyezte, hogy sokan nem fizetik rendesen az adókat, ezért nincs miből támogatni azokat, akik megfizetik; a fő háremőr kifejtette, hogy az idősebb vagy a csúnya nőket bele kell fojtani a tengerbe; a hóhér külön műszakot vállalt; a hopmester a kiéhezett oroszlánokat emlegette; az orvos az új gyógyszereket sorolta, amelyeket mind ki lehetne próbálni a szegényeken, úgysem kár értük. Végül a legkisebb kuktát is megkérdezték, de bár ne tették volna, mert ez a buta gyerek azt találta mondani, adjanak új ruhákat a szegényeknek, akkor lesz nekik. Nagy lett a felháborodás, mint mindig, amikor az államférfiak tanácskozását megzavarja egy senkiházi.

A kalifa megköszönte az értékes javaslatokat, még a kukta fejére is nyomott egy barackot, aztán bejelentette, hogy neki sokkal jobb ötlete van. Szedjék össze azonnal a mesterembereket, öntsenek a kincstárban található aranyrudakból golyókat, akkorákat, hogy ki lehessen lőni a számszeríjból. Személyesen gondoskodik arról, hogy az aranygolyók eljussanak a rászorulókhoz, vagyis azokhoz, akik a teraszokon szárítják a ruháikat. Mindenki belátta, hogy ez így lesz igazságos, és mivel a legendák világában járunk, pillanatok alatt elkészültek a lövedékek. A kalifa és a megbízható tanácsosok egymás után lőttek, és csakúgy röpködtek a golyók mindenfelé. Az egyik a kiterített ruhát lyukasztotta keresztül, a másik a vigyázatlanok halántékát, és másnap az ünneplők lyukas galabiában gyülekeztek a mecset körül – de legalább kevesen voltak. Elég kevesen. Megállapították, hogy a kalifa golyóinak és a kormány áldozatos munkájának köszönhetően még sosem volt ilyen kevés a szegény.

Mondják, hogy a kalifát Musztanszir Billahnak hívták. Fura név, de Istenem, nem lehet mindenki Omár. Vagy Ali.