Az utolsó boszorkányok

Sokszor olvassuk, hogy a svájci Anna Göldi volt az utolsó, akit boszorkányság címén elítéltek, mégpedig 1782-ben, de ez csak akkor igaz, ha hozzátesszük, az utolsó, akit lefejeztek, mellékbüntetésként akasztófa alatt temettek el, és a szegény halottnak még a vagyonát is elkobozták. A boszorkányság, még az efféle kockázatok ellenére is, jó üzlet lehet, mert a gyakorlói ma is itt élnek köztünk, és köszönik szépen, jól keresnek.

A törvénnyel aránylag ritkán gyűlik meg a bajuk. Az utolsó boszorkányokat Angliában ítélték el, Jane Rebecca Yorke Londonban, 1944. szeptemberében egy év, a skót Helen Duncan ugyanabban az évben kilenc havi letöltendőt kapott, egy 1735-ös, elavult és eleve rosszul megfogalmazott törvény alapján. A „boszorkánytörvényt” nem sokkal ezután vissza is vonták; azóta akárki szabadon dicsekedhet azzal Angliában, hogy mágikus erőkkel rendelkezik, vagy szerződést kötött az ördöggel.

Azt ugye mondani sem kell, hogy egyik hölgy sem volt igazán boszorkány: szeánszokat rendeztek, megidézték a halottak szellemeit. Érdeklődőkben egyik oldalon sem volt hiány, hiszen még folyt a 2. világháború. Nehéz megmondani, hogy a halottak akartak-e jobban kommunikálni a hátramaradt szeretteikkel, vagy az élők ragaszkodtak inkább egy utolsó, mindent tisztázó beszélgetéshez, de az asztalok táncoltak, a szellemek materializálódtak, és az üzletág virágzott.

A két médium közül Helen Duncan (1897-1956) volt a híresebb. Nem elégedett meg a másvilági üzenetek közvetítésével; a szellemek személyesen is tiszteletüket tették a szeánszain. Nem kétséges, hogy Helen tudott valamit – már gyerekkorában jósolt. Teljesen jelentéktelen külseje és jelentékeny túlsúlya ellenére szerzett magának egy férjet, aki feltétlenül hitt benne, vagy aktívan segédkezett minden csalásban, ahogy vesszük. Mert Helen hiába szült hat gyereket, még mindig tele volt ambíciókkal – meg akarta mutatni a készségesen kommunikáló szellemeket. Az akkori gyakorlatnak megfelelően, kibocsátott a szájából egy kevéske ektoplazmát, amelyből a szellemek egy időre testet formálhattak maguknak; majd amikor az előadás befejeződött, az ektoplazma is visszatért Helen belvilágába. A megjelentek egytől-egyig úgy vélték, hogy a produkció megérte a borsos belépti díjat, és Helen hírnevének az sem ártott, hogy 1926 és 1931 között többször is megállapították, hogy az ektoplazma tojásfehérjével összeragasztott muszlinból és toalett papírból készült, a szellemeket pedig az aranykezű hitves barkácsolta festett papírmaséból és öreg lepedőkből.

A színházban is tudjuk, hogy Rómeó vagy Júlia nem igazi, és mégsem reklamálunk.

Egyszer azonban Helen végzetes hibát követett el: Igazat mondott.

1941. novemberében, Portsmouthban tartott egy szeánszot. Egy hölgy már régen nem kapott hírt a fiáról, aki a Barham nevű hadihajón szolgált. Érdeklődött, hogy mi van, mire a szellemek sajnálkozva közölték, hogy a hajó néhány nappal azelőtt elsüllyedt Egyiptom közelében, és senki sem maradt életben a legénység közül. A haditengerészet csak 1942-ben ismerte el, hogy igen, ez valóban így történt. A spiritizmus ügye diadalmaskodott, és a fél ország Helenről beszélt.

Ezen a ponton erősen megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint nem kellett volna zaklatni a szellemeket. Igaz, hogy a Barham katasztrófájáról hivatalosan nem beszéltek, de a 861 halott családjának megküldték a gyászjelentést, és Helenhez is eljuthatott a bizalmas információ. Ez azonban túl egyszerű lett volna; híre ment (vagy a médium minden lében kanál férje is segített a hírmenésnek), hogy a brit haditengerészet, a titkosrendőrség és általában az egész vezérkar megrémült. Nem lesz jó, ha valaki mindent tud a terveinkről! Nyomozók seregét állították rá Helenre, aki természetesen ártatlan volt, mint a ma született bárány (az ektoplazmára és a kartonpapírból kivágott figurákra már senki nem emlékezett), és sehogyan sem lehetett kinevezni német kémnek.

Eljött azonban az idő, amikor a normandiai partraszállásra készülődtek, és senki sem szerette volna, ha ezt a hétpecsétes titkot kikotyogják holmi szellemek. Csak egyetlen hely volt, ahol Helen biztosan nem tarthatott szeánszokat: a börtön. Be kell zárni, de milyen jogcímen? Valakinek eszébe jutott a mentőötlet: az 1735-ös boszorkánytörvény, amelyet ugyan már senki sem vett komolyan, de elfelejtették érvényteleníteni. Most elővették, leporolták egy kissé, II. György megfordult a sírjában, és Helen boszorkánnyá lépett elő. Letöltötte a kilenc hónapot, és a brit haditervek nem voltak veszélyben többé.

A közvélemény már akkor is kedvelte a mártírokat.

Helent nem tiltották el a szeánszozástól, csak megígértették vele, hogy abbahagyja. Persze bolond lett volna visszamenni a vegyigyárba, ahol azelőtt dolgozott. Edinburghi házukban továbbra is ki-bejártak a szellemek. 1956-ban a rendőrség is megjelent, igaz, hívatlanul. Helen éppen mély transzban volt – vagy nem – mindenesetre néhány nappal később meghalt, természetesen az érzéketlen rendőrség razziája miatt.

59 éves volt, ami nem az emberi életkor legvégső határa, de már évek óta betegeskedett, valamilyen szívbajban szenvedett, ezért is, meg mert akkora volt, mint egy bálna, még járni is csak segítséggel tudott. Sosem volt mély transzban, nemhogy a razzia idején – de az emberiségen nem lehet segíteni – sosem fogjuk elhinni, hogy a zsaruk csupán szolgálnak és vétenek.

Szegény Helen, még legalább tíz évig nyugodtan szeánszozhatott volna, ha egyszer véletlenül nem mond igazat.