Egyik reggel a bíbor horizont bíbelői monokróm dzsörzékben és szmokingban arra voltak tekintettel, hogy bár a Hold rend és mód lelkével bújócskázott, a kékülő égen a keleti zsarát ismeretlen okokból nem csigázott fel. Ugyanakkor ez igencsak felbőszítette a furcsa lakókat; hétköznapi rutinjukból kibillentek, mely egyébként különösképp úgy állt; hajnal négytől delelőig önnön sírhelyüket hivatottak kukkolni. Bele voltak simulva a térbe, tátongó síkidomok voltak, tudniillik, és az egyikük, Masevszki Apollónia combja, frufruja, lapockája, csípője és balettcipője egyaránt kettészelte a tollashüllőket – újabban így akarják hívni a biológusok a madarakat –, a sűrűn kondenzáló repülőket, legritkábban a szabadesők ejtőernyőit.

– Kéne valamit csinálni – töprengett Bujtor Géza, egykori primőr iparmágnás –, ilyen állapotban nem lehet kávét inni!

– Húzzuk fel – nyafogta egy karikatúrás, libabőrkeltetően csúfondáros agglegény. Kiközösítették a svindlisek lakosztályáról a Jóistenéknél, ide szokott járni Canossázni. Állítólag zsetonok helyett angyalszárnyakban adta meg a tétet.

Átmasíroztak százezer felhőcsordán – észük ágában nem volt felfogni –, s csakugyan; az Antarktisz felett megrekedt a Nap.

– Csókolom – köszönt rendkívül illemtudóan és kislányosan Apollónia. Elegáns mozgást is társított hozzá, nem hiába ismerték őt el primadonnának. De a tébolyult égitest valamiért nem válaszolt, s hogy, hogy nem, a primadonna könyörtelenül pöfékelt. Az egész látvány úgy tanúsította, hogy a nyelve megszőrösödött, még ha ez a legkevésbé sem a valóságnak kedvezett.

– Jó napot kívánok – próbálkozott az agglegény –, remélem nem veszi perverziónak, ha megpróbálom egy kicsit túllendíteni a holtponton.

A fagyott ország eközben visszafoghatatlanul olvadozott, a jegesmedvés jégtáblák pedig örvénylően sürgették-forgatták a bécsi keringőt.

Az agglegény amint megcsippentette a Napocskát, szénné aszott. Ha nem is szénné, mindenképp kicsi néger fiúvá lett.

– Hát most ugyan mit csináljunk? Nem vagyunk mi cselgáncsozók, hogy kiszakítsuk a jeget!

Elkezdtek ehelyett ugrálni a bajbajutott tetején, az óceánba nyomódott, s ez a hüledezés egy percig fenn is állt, mikor is a halak ficánkolni, zihálni kezdtek és a közegellenállás is megszűnt.

Már az obszidián is megalvadt, s a meghasonlott besüppedt alá. Onnan meg már az Églakók sem szedik ki.

– Na, tessék – bosszankodott Bujtor Géza. – egy újabb világégés.

– És így harmadik alkalommal, azt hiszem, bátran kérhetünk engedélyt szénlapátolásra.

Arról nem tudtak, hogy ők is gyúlékonyak. Azt hitték: ,,Már megint csak a láz veri ki magát rajtunk a látványtól."

Az agglegény azért még egyszer igyekezett elnézést kérni a pajzánkodásért.