Az angyal

Eltartott vagy egy évig, mire Schotter befejezte a munkát. Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, de örültem is, mert egyre nehezebben viseltem a zajt, a port, az állandó vésést és csapkodást. Nem tudtam megállni, hogy ne nézegessem magam a tükörben, és nagyon tetszett az, amit láttam. Minden a helyén volt, hajfürtök, a ruhám redői. Kicsit sápadt voltam, de azt gondoltam, gyorsan összeszedem magam odakinn a napsütésben, a szabad levegőn.

Sok szó esett a Rózsakertről, és alig vártam, hogy végre ott legyek: széles, egyenes utak, formára nyírt bokrok, és persze rózsák, minden mennyiségben. A háttérben egy reneszánsz kastély – vagy barokk? Nem, inkább reneszánsz, a barokk olyan üres és nagyképű, mint egy prédikáció. De közben mindig ott volt a rossz érzés, hogy azt se mondjam, balsejtelem. Schotter túl szépen beszélt a Rózsakertről, és tudtam, hogy ez nem lehet igaz.

Aztán eljött az utazás napja. Borongós időben indultunk el, és szakadó esőben érkeztünk meg a Rózsakertbe.

Éreztem, tudtam, hogy baj lesz.

A Rózsakert nem egy nagy park vagy virágos sziget, hanem temető.

Sírdombok sorakoztak, amerre csak ellátott a szem. Márvány keresztek, terméskő építmények, virágok és gyomok, hervadt csokrok befőttesüvegben, néhol egy gyászos obeliszk. Alácsüngő faágak. Vigasztalanság.

Ez nem lehet igaz.

Ez lesz az otthonom? Egy graveyard, egy camposanto, egy cimetiere?

Tehetetlen dühöt éreztem. Schotter hazudott. Mit mondjak most neki?

 Az egész idő alatt tudta, és mégis képes volt az aljasságra. Gyengéden megsimogatott a tekintetével, és áttüzesedett az arca, valahányszor a Rózsakertről beszélt.

A szépségről és a boldogságról.

Nem kért elnézést, ugyan dehogy. Egyszerűen otthagyott a kétségbeesés kertjében, és még vissza se fordult. Utoljára egy ostoba megjegyzést hallottam az időjárásról. Esik. Szakad az eső. Mintha dézsából öntenék. Ez volt a búcsú, ezek a semmitmondó közhelyek.

Egyedül maradtam a márványtáblával szemben, amelyen számos név sorakozott: Fábián Zoltán, 1883-1950, béke poraira. Fábián Zoltánné, Csikós Mariska, 1890-1960, élt hetven évet. Fábián Donát, 0915-0972, Rénesi József, talán egy távoli rokon. Az utolsó név mellől még hiányzott egy évszám. Reményei záróköve. Az egyik oldalon én, a másikon egy lila akác. Kőlap, nehogy a rokonságnak sokszor ki kelljen fáradnia. Megtették a magukét. Az egész temetőben nincs még egy akkora kőangyal, mint amekkorát ők állítottak a családi sírhely fölé.

A temetőbogarak, kopottas nénikék, alig vánszorgó bácsik mind megálltak előttem, és megajándékoztak az irigy pillantásukkal. Szép! – Jó drága lehetett! – Ezeknek nincs eszük, hogy ilyesmire pazarolják a pénzüket? – De azért szép. Ha elgondolom, hogy nekem egy fakereszt se jut majd – Minek az magának? Nem fog kilátni a gödörből, ha egyszer odakerült.

Örültem, amikor besötétedett, és bezárták a Rózsakertet. Csend volt, és a nagy, fekete madarak sem röpködtek sokáig. Alhattam volna én is, de nem sikerült.

Féltem, szomorú voltam és dühös. Utálkoztam, kétségbe estem, és azon töprengtem, hogyan állhatnék bosszút Schotteren. Ó, a középszerű művészke, összekalapácsolt valamit, ami egy vidéki temetőben éppen megfelel! Mert jól megfizették, és a művészkének semmi sem olyan fontos, mint a pénz. Ó, ha felállhatnék, és elmehetnék innen! Ó ha… de mit óbégatok én? Tehetetlen vagyok. Mozdulatlanságra kárhoztattak. A gyalázatos Schotter tette ezt velem.

Nem tudom, mennyi idő telt el így.

Aztán feltűnt, hogy egyre több a látogató. Nem sírni jártak a temetőbe, nem a Fábián-család hiányzott nekik, nem is az ismeretlen Rénesi József, akinek még a neve sem illett a márványtáblához. Nem is a drága kis temetőbogarak, akik csak azért jöttek, hogy hozzászokjanak a gondolathoz: minden emberi törekvésnek ez a vége. Idekerül a gazdag és a szegény, az okos és az oktalan… persze nem mindegy, hogyan kerül ide. Régen tollbóbitás lovak húzták a hintót, és mögöttük vonult a fél város. Az valamivel jobb lehetett, mint a zárt autó manapság. Az se mindegy, hogy mekkora fölöttük a gránit vagy a márvány. Szobrot pedig tényleg csak a kiváltságosak kapnak. A legközelebbi szomszédom egy pap, legalábbis én annak nézem. Mintha papi ruhát viselne, de az arckifejezése gőgös, szinte kihívó-

Ha legalább egy kerub vagy egy szeráf lennék! De csak egy mezei angyal, egy szárnyas kődarab.

Tőle tudtam meg, hogy az emberek miket beszélnek rólam. Itt van vagy hatvan éve, és mindenkit ismer. Szerintem beszélget is velük. Leereszkedik hozzájuk. Másképpen nem tudhatja meg a legújabb híreket.

Azt mondják rólam, hogy az egyik Fábiánné szelleme vagyok, akit halálra kínzott a férje. Éjszakánként vörösen izzik a szemem, és aki rám néz, megvakul. Ha az ölembe ülne egy terhes asszony, huszonnégy órán belül elvetél. Ha éjfélkor háromszor kimondják a nevemet… de nem is folytatom. Sötétedéskor bezárják a temetőt, és a legnagyobb nyárban sincs tovább nyitva, mint hét óra.

Nem tudom kipróbálni… persze minek is próbálnám ki? Ostobaság az egész. Bizonyítsam be, hogy babonás embereknek is igazuk lehet?

Schottert igen. Schottert megszorongatnám egy kicsit. Márványkarjaimban érzem az erőt, amikor erre gondolok.

Majdnem egy évig éltünk együtt, éjjel-nappal, a legnagyobb szerelemben. Rózsakert, rózsás ígéretek… ó, felrózsázott esztendő!

Na tessék, megint elérzékenyültem. Költőktől idézgetek.

Sokáig észre se vettem őket. Hogy is lehettem ennyire tompa? Sötét éjszakákon árnyékok emelkednek ki a sírokból, és vidáman szomszédolnak. Nem, egyáltalán nem félelmetes. Mit csináljanak egy örökkévalóságon át? Inkább az a furcsa, hogy eddig nem láttam semmit. Vagyis, most jövök rá, a nagy fekete madarak! Azt hittem, hollók, vagy mit tudom én. Még a kuvikra se gondoltam, pedig az az igazi halálmadár.

Hát, nem a hollók vagy a varjak szállták meg a Rózsakertet. Az árnyak jönnek elő, hogy egy kis friss levegőt szippantsanak. Joguk van hozzá, hogy úgy időzzenek szemünkben, mint a többi tárgyak – nem, nem bolondultam meg. Csak megint idéztem. Ez most Rilke volt.

Utánuk tekint az angyal, aki egy koponyát – ez egy kortárs, maradjon egyelőre névtelen. Még elbízza magát.

A dicsőséget ki kell érdemelni, és mivel lehetne inkább, mint azzal, hogy átlépjük a mezsgyét az élő és a holt között.

Elmondtam az árnyaknak a történetemet. Megértettek – nagyon is. Nekik is folyton hazudtak annak idején. Az anyjuktól kezdve, aki iderángatta őket erre a sárgolyóra, hogy legyen valaki, aki gondoskodik róluk, öreg napjaikra. Úgy kezelték őket, mint valami jó befektetést. Tőkét, ami kamatot fial. De jó lesz! Pár évig én szívok velük, aztán rájuk kerül a sor. Orvos, szanatórium, kórház, temetés. Fizessenek csak, ha már olyan óvatlanok voltak, hogy megfogantak. Végül is ez az élet, nem? Az élőlények kihasználják egymást, és egymást eszik. Nemcsak képletesen.

Próbáld ki, sürgettek az árnyak. Próba, cseresznye! Mi ebben a kockázat? Csak megvárod, amíg igazán rossz idő lesz, és sötét.

Én még ellenálltam. Éjfélkor senki sem jár erre. Legföljebb a temetőcsősz, de vele igazán semmi bajom. Összespanoltunk. Le is szokott törölgetni, ha már a Fábiánék nem törődnek velem.

Ez nem aggasztotta az árnyakat. Na és? Nem mindegy neked, hogy éjfélkor, vagy valamivel éjfél előtt?

De én kőből vagyok!

Azt te csak hiszed. Ha látnád, hogyan villognak a szemeid!

Ne vicceljetek.

Nem vicc. Akárkit halálra rémisztesz a parázsló szemeiddel. Legközelebb, ha valaki egészen közel megy hozzád, kinyújtod a kezedet, és… Gondold azt, hogy Schotter.

Ez hatott.

A csávónak meglehetősen ellenszenves feje volt, és nem illett bele a képbe. Mint akinek ott van a homlokán az írás: utolsó, aljas, kíváncsi, sóher turista vagyok. Mindent megnézek, ami ingyen van, mindent tudni akarok, ami nem rám tartozik. Meg akarom szerezni, hazavinni, felhalmozni, higgyék nyugodtan azt, hogy gazdag vagyok. Nincs még egy olyan értékes magángyűjtemény, mint az enyém. Igen, gyűjtöm a csajokat is. Gombostűkre felszúrva, dobozokban tartom őket. Egyszerű turistaként kezdtem, de most már semmi sem elég. Ide nekem az oroszlánt is – Shakespeare. Kicsit más keretek között.

Megkíséreltem megmozdítani a karomat, és a legnagyobb meglepetésemre, sikerült. Esélye sem volt a csávónak, hogy kiszabaduljon a halálos ölelésből.

Most már boldogan várom a pillanatot, amikor az igazi Schotterrel találkozom.