Mocsári szellem

Négyéves voltam, jelentette ki Laky, körülnézett, és várta az elismerést. A babérkoszorúk és a pálmaágak azonban elmaradtak. Hiszem, ha akarom, gondolta Hoffmann, Szíve szerint Major csak ciccegett volna egyet, de nem engedte az a fránya jó nevelés. Legyünk udvariasak, abból még nem lett baja senkinek. Négyéves, ismételte meg hitetlenkedve, és biztos abban, hogy jól emlékszik: Az én emlékeim az iskolával kezdődnek. Tudja, az a nagy szürke épület az evangélikus templommal szemben. A háború előtt az egyház tartotta fenn, persze már régen elseperték őket, mire eljött az én időm. Rengeteget unatkoztam az órákon. Tudják, a legtöbb gyerek nagyon lassan tanul. És egyszer elvesztettem a kék pulóveremet –

Itt Major hirtelen elhallgatott. Lehetséges lenne, hogy ez a régi történet senkit sem érdekel? Pedig annyi minden történt velem abban a bizonyos első évben! Ott vannak például a papírból kivágott csipkék, Csak össze kellett hajtogatni egy négyzetet, kivágni a kígyókat és a köröket –

Nem, pajtás, ez sem lesz elég izgalmas. A mai gyerekek már azt sem tudják, milyen a papírvágó olló. Ipad, táblagép, Western Digital My Passport, mindenféle multifunkciós. Különben is, Laky már elkezdte a mai napra rendelt evangéliumot. Úgysem nyugszik, amíg nem mondhatja el.

Aha, de milyen lassan jutottunk el a lényegig! Előbb meg kellett tudnunk, hogy egy mocsár közelében volt a házuk, és Hoffmann úgy vélte, hogy ez nagyon veszélyes. Egy mocsárba bele lehet fulladni! És ezt tűri a kormány? – kérdezte Major. Miért nem csapolják le? Emlékszem, amikor a Hanságba vittek minket – Laky szigorúan ránézett. Még csak az kellene, hogy elmesélje a hansági élményeit! Hanság, Paks, Sztálinváros, ezek az öregek mindenütt ott voltak, és rendkívül büszkék arra, hogy mindent ők építettek. Nem szabad hagyni, hogy felemlegessék a régi szép időket.

Persze hogy ébren voltam, ismételgette, ki tudja, hányadszor, Laky. Az egész életemben elkísért az inszomnia.

Jó ég, ez a szót használta, tényleg! Miért nem tudja azt mondani, mint mindenki más: rossz alvó voltam, pokollá tettem a szüleim életét?

A kertben végtelen csendesség volt, ebéd után majdnem mindenki visszavonul. Nem alszanak, csak úgy tesznek, mintha az egész napos semmittevés után még szükségük lenne egy kis extra pihenésre. A gondozók megállapították, hogy minden rendben, az öregek ott ülnek a szokott helyükön, és locsognak. Hogy nem unják meg! A konyhás nénik is locsogtak volna szívesen, de azt már nem. Maradjanak lent a szuterénben. Alacsonyabb kaszt tagjai ne keveredjenek a gondozókkal.

Az orvosok elképzelhetetlen magasságban lebegtek a gondozók fölött, de a főorvos közeledésére még ők is behúzták a fülüket-farkukat. A szabályok azért vannak, hogy rend legyen. A világ nem élné túl, ha még egy ilyen jelentéktelen kommunális intézményben is felborulna a rend.

Nem értem, rázta a fejét Hoffmann. És akkor egyszerűen megjelent, a semmiből?

45 fokos szögben, pontosította Laky.

Meg kellett emészteni az új információt. 45 fok, az pontosan annyi, mint 45 fok, se több, se kevesebb. Vajon mi indít arra egy szellemet, hogy időről-időre elhagyja a kényelmes mocsarat, és megjelenjen az emberek között?

Egyáltalán nem ijedtem meg, folytatta Laky. Csak az tűnt fel, hogy milyen piszkos a ruhája, Csupa sár, mintha most mászott volna ki egy árokból. De mivel még olyan kicsi voltam, nem sokat törődtem vele. Velem is előfordult, nem egyszer. És mint már mondtam, azt kérdezte, nincs-e véletlenül egy elemlámpám,

Major úgy vélte, az egészben ez a legzavaróbb. Addig rendben van, hogy a szellemek néha visszatérnek a túlvilágról, kimásznak a lecsapolási projektekből kifelejtett mocsárból, és egy nágyéves kisfiút riogatnak éjnek idején. De az elemlámpa mire kell nekik? Főleg az a régi fajta, amelyik csak egy egészen kis kört világított meg, és azt is gyengén. Egyszer is, amikor azt a számháborúnak nevezett borzalmat kellett játszani – Mert az nem úgy volt ám, hogy a gyerek azt játszik, amit akar. Például a foci valamiért nem volt szimpatikus. Viszont minden nap röplabdázni kellett. Akkor nem értettük, hogy miért. Több, mint hatvan év kellett ahhoz, hogy belássunk a kulisszák mögé. El akartak minket oroszosítani! De mi nem hagytuk magunkat. Egyszer is leszereltük, és eldugtuk a hálót.

Óriási botrány volt. Gyönyörű emlék ma is!

Hoffmann most ezt kérdezte:

Egy ilyen jelenség, körülbelül?

A kérdés kíméletlenül zökkentette ki az öreget az emlékezés hangulatából. Egy idegen közeledett a kerti úton, és tanácstalanul nézegetett körül. Rendkívül piszkos ruhát viselt. Azt lehetne mondani, hogy nyakig sáros volt. Ez meg honnan bújt elő?

Az idegen megvető pillantást vetett a beszélgetőkre. Vén marhák. Az adófizetők pénzén élvezik az életet. Miért nem verik ezeket agyon? Aztán elfordult, és egyenesen odament a gondozókhoz. Nem kaphatnék valahonnan egy elemlámpát? Pokoli sötét van a pincében, és nem találom az elzáró csapot.

Egy elemlámpát? – kérdezték most a gondozók, mintha valaki a rakétát kereste volna, amely egyenesen a Marsra viszi.

Major a homlokára csapott.

Most jut eszembe! Már délelőtt hallottam a csőtörésről, Csak azt tudnám, hol volt ilyen sokáig a szerelő.