Rita Vaidanova halála

Nagy sikoly szelte át a pályaudvart. Visszhangja körbefutotta a város egészét.

Hogy megértsük Rita Vaidanova óvatlan sipításának mibenlétét, életének előzményein is el kell rettennünk. Meleg tavaszi reggeleken, négy keréken a munkahelye felé gyakorta szóba elegyedett kollégájával. Először még csak az időjárásról, egymás hangulatairól és az elmúlt napok történéseiről esett szó. Ahogy azonban a rügyek helyett már-már a gyümölcsök bukkantak fel a zárvatermőkön, és a közlevegő is egyre hullámzott, kolóniák költöztek egymás szívére. Volt ott kertelés, fáradt talpmasszások, finomkodás, idővel Rita Vaidanovának sikerült a szüntelen mámortól látszólag örökkön örökké elrugaszkodnia erről a bolygóról.

Úgy esett, valami kedves és nyálkás elcsattant a szájaik közt. Jóllehet harapás is előfordult; a fiú nem érzett Rita iránt semmit. Előtte azért megpróbált fűzfákat ígérni. Legyen elég annyi, hogy Rita Vaidanova szó szerint követte a szentelt utasítást; a reményt lövik le legutószor. De jaj, ez a hámozatlan faj, a nő, hogy nem képes a mellei mögé tapogatni! Addig-addig rimánkodnak, várnak, míg minden elmegy. Elmegy sok száz másik értékes férfiú, elmúlnak a rendezvények – falunap, színház, szabadtéri koncertek, hisz mit nekem diszkógömbözött parketták! –, legvégül megreped a szívcsücsök. Ritának ez már nem is tudható, hányadik hasfalra zúgott vércseppje. Annyi bizonyos, hogy furcsán dobognak ezek a szívek eképp. Valahogy mégis túl sok időnek kellett eltelnie, hogy nyugtalanná váljék benne ez a jelenség.

Egy téli reggelen számon kérte szerelmén a tiszta lelkiismeretet; úgy szólott, nem vonzódik érte. Rita Vaidanova melegebb éghajlatra átkozta fiúját – hogy ez miért jó neki! –, rendületlenül kikatapultált a buszablakon, s a betont nagy mennyiségben áztatva a vonatállomásra sietett.

Ekkor már nagyon félt a gondolkodástól; annál veszedelmesebb fegyver, s jelenség nem igazán lett még feltalálva. Mi sem indokolja ezt jobban, minthogy képtelenség kezelni; Rita Vaidanovának halántékai közé ötlött egy antik emlékfoszlány; az első éjszaka, mikor a Holdról biciklivel tért hozzá divatosan, pajkosan ömlengve, vargabetűs karrierrel egy – talán a Jóisten küldte – paparazzi. Gyakorta használt vakut, hogy a mindenféle közös emlékeken látsszon a buja virulás. Épp akkor volt menekülőben egy fekete musztángtól. Oh, jaj, vajmi szegény mind vadmacska, s musztáng; egyikük mégsem ördög.

Arra is rájött, hogy még barnán lengedeztek a fürtjei, alacsonyabban ért véget feje búbja, s egyetlen mesebéli szökdécselő múzsával sem hasonlott.

A paparazzi sokat intelmezett felé, közelében vallott a kereszténység tízparancsolatának, s lassan, de bizonyosan Karolináról sem akart tudomást szerezni. Pedig hogy megértették egymást! Most hát megvallotta; alaptalanul nem követi a felszínességeket, végül sehogy sem tette. Hol bujtogatják az igazságot? Aztán egyik éjfélkor, úgy százharminc másik után, nem tudni miért, nem látogatta meg, s azután se. Eltűnt. Aztán meg a kollégája hagyja faképnél...betyár világ ez, s én nem mondanám neki, hogy vessen véget; ha egyszer így akarja...

Orvul meglőtt anyafarkasként vetült a sínek közé. Téli jégtől rozsdásodott, szeretett vibrálósat játszani a rászorulókkal. Vagy azokkal, akik ráesnek.

Megjelent a fény.

Látta a szülészeti plafonlámpákat, amint hirtelen rettentő hideg, világos és hangos lett körötte, ő meg csak toporzékolt...

Hevesen dudált a masiniszta.

Ujjongva dobálta őt a diáksereg, mihelyt elvitte osztálya az első helyet a hulladékgyűjtésen. Elhozta az egész városi könyvtárt.

A reflektorok közelebb kerültek.

Első szerelem.

Az utolsó dudaszó a világi létben.

Végül Rita Vaidanova, szokatlanul követve a próbababák példáját, levágatta nyakát, lábait, s kezét törzséről a vonatkerekekkel. A többi érintetlen maradt.