Bessagliere

A puskás ember mindenütt egyforma a világon. Nekünk sokszor lövésünk sincs, hogy mit kezdjünk magunkkal, de nekik mindig van lövésük, és a bessagliere csak abban különbözik a nagy csordától, hogy taljánul beszél. Taljánsága alján persze nem holmi nyelvtani struktúrák állnak, hanem a jó öreg puska, amelyiknek mindig igaza van. Hatalmát bizonyítja, hogy akkor sincs vita, amikor már elhallgatott, és kiadta a mérgét. Ugyan ki állna fel reklamálni, ha egyszer jó alaposan eltalálták?

A bessagliere éppen nagyon boldogtalan volt, mert a királyok nem akartak háborúzni. Otthon kellett maradni a faluszéli kisházban, várva a szebb napokat, amikor ismét dőlhet a hadizsákmány és a vér. Puskához szokott ember nem találja a helyét az eke vagy a borona mellett, jámbor tehénkéből sem próbál tejet facsarni, és a virágoskert közeléből egyenesen menekül. Jobb híján a nőket hajkurássza, mert a nő is ellenség valahol – be kell cserkészni, meg kell támadni, le kell rombolni körülötte a védelmet, be kell venni a jól őrzött várat, el kell szedni tőle, amije van – azt meg nem teszi az ablakba, amit az ostrom után a győztes daliától kapott. Minél jobban rúgkapál vagy ellenkezik, annál nagyobb az élvezet – ezt gondolja a bessagliere. Miért, vannak más szempontok is?

Háború idején, ellenséges országban nem igen, ám otthon, a faluszéli házban Petronellának is volna ehhez néhány szava. Ha volna, akkor van is, mert Petronella nem szokott lakatot tenni sem a szájára, sem az erényövére. Minek az, amikor az utóbbit már régen megette a rozsda a pince mélyén – ami pedig az előbbit illeti, meg sem kopik a használatban.

A szájas menyecske magától értetődően ugráltatta az otthonülésre kárhoztatott férjét, aki egy darabig parírozott is rendesen. De a kényszerű békeidőnek csak nem akart vége szakadni, és a bessagliere egyre rosszabbul viselte az asszonyi zsarnokságot. Mivel a diplomáciából annyi se jutott neki, mint a nyúl farka, odahaza is lövésekkel igyekezett boldogulni. Petronella jól állta a sortüzet, és még véletlenül sem sikerült őt megmakranctalanítani. Bezzeg az a lovag, akinek egy bizonyos Kata jutott a nagy sorsjátékon! – Áh, az semmi, próbálkozott volna az én drága kis oldalbordámmal. – Puha vagy, pajtás. Hagytad, hogy a fejedre nőjön, most már fújhatod.

No, akkor megmutatom, ki az úr a háznál, mondta magában a puskás ember. Éppen Nagypéntek volt, és még nagyobb szomorúság a házban – igen látványosan gyászoltak valakit, aki nemcsak feltámadt vala harmadnapon, de azóta is feltámad, minden évben rendszeresen. A hölgyek mind feketét öltöttek, gyertyákat gyújtottak és sóhajtoztak, mintha fizettek volna érte. Közelébe se mentek a konyhának, már pedig a gyomorban belül nincs naptár, nem érdeklik sem az ünnep-, sem a gyásznapok. Teringettét, gondolta a bessagliere, nem tudom, hogy van ez taljánul, de talán vaffanculo, én katonaember vagyok, engem senki nem kényszeríthet éhezésre!

Elővette Petronellát. Asszony, meddig várjak még az ebédre?

Petronella Nagypéntekhez illő módon rezegtette a szempilláit, alázatosra igazította szava mennydörgését. De hiszen böjt napja van, bé sem lépünk a konyhába, nehogy beleessünk a nagy kísértésbe.

Engem ugyan nem érdekel, hogy ki milyen sertésbe esik, de ha egy fertály órán belül nincs ebéd az asztalomon, akkor megnézheted magad.

A nagyobb nyomaték kedvéért felrúgta a puskát, amely a sarokba támasztva várta a kürtriadót.

Jaj-jaj, rémült meg Petronella, mit készíthetnék egy fertály órán belül?

Van elég kolbász a kamarában, főzz meg egy szálat, utasította a bessagliere.

Még ha beérnéd egy karéj kenyérrel! De kolbászt Nagypénteken?

Nagypéntek, nagy kolbász, élcelődött a katona. Igyekezz, amíg szépen vagy, mert nem állok jót magamért.

Eddigre összeröffent a ház népe, és egyesült erővel próbálták lebeszélni a kolbászevésről. Az még semmi, hogy súlyos bűn, amiért örökkétig pirulsz majd a pokolban, lassú tűzön – a nagyobb baj az, hogy illetlenség.

Teringettét! – kiáltotta a bessagliere (értelmét lásd föntebb), éhes vagyok, és ilyenkor harapós a kedvem. Döntsétek el végre, én harapjak-é kolbászba, vagy a feneketekbe puskagolyó.

Ilyen barátságosan alkudoztak egy ideig, aztán Petronella nagy utálkozások közepette megfőzte a bűnös kolbászt. Odatette az ura elé, de még akkor is könyörgött neki, hogy ne egye meg, rettenetes szerencsétlenség éri a házat, ha megteszi. Kussolj már, válaszolt a gáláns lovag, megeszem én ezt akkor is, ha mindjárt az első falat megakad a torkomon.

Levágott egy darabot a jó éles coltellóval, berakta a szájába, megforgatta a fogai és a nyelve között – ég elsötétült, eső szakadt, dühöngött a szélvihar – már éppen le akarta nyelni, amikor Petronella a torkához kapott, és holtan zuhant a földre.

Ott akadt el az első falat.

Így se rossz, mondta a bessagliere, és nyugodtan tovább evett.

Nagy kísértetjárás követte a kolbászevést. Petronella ajtókat csapkodott, tört-zúzott, és feszt azon siránkozott, hogy vele micsoda égbekiáltó igazságtalanság történt. Egy ördögűző hírében álló pap kizavarta a házból a szellemet, aki most beköltözött a Sáros-patakba, de még a víz alól is ügyvédet követelt, írja meg a fellebbezést.

A bessagliere vállat vont. Te vagy a hibás, Petronella. Te főzted meg azt a kolbászt. Én, amilyen éhes voltam, megettem volna úgy is, ahogy lekerült a füstről.

Azóta se fürdik senki a Sáros-patakban – nem azért, mert sáros, hanem mert még mindig ott lappang Petronella, és ordít az ügyvéd után.